Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám

Posch Jenő: Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból

- Akadémiai székfoglaló -

Aki különösnek találja e tárgyválasztást egy akadémiai székfoglaló céljára, az gondolja meg, hogy két szempont is ajánlkozik e kérdés tárgyalására. Az első az, hogy az öngyilkosság ügye közérdeklődésre tarthat számot, mert az öngyilkosság a statisztikusok szerint a legutóbbi századok folyamatában jóformán az egész világon valóságos epidémiává nőtt meg, s még egyre növekszik azoknak száma, kik ezen a módon igyekszenek ha nem is megoldani, de kettévágni azt a gordiuszi csomót, melyet a sors keze életüknek sima fonalába kötött. Sőt ki merem mondani, hogy aligha ül itt közöttünk, magamat is beleszámítva, csak egy ember is, akinek élete valamelyik borúsabb szakaszában, ha nem is eltökéllett szándék, megállapított terv formájában, de legalább is valami lehetőség, esetleg megválasztható módozat alakjában fel ne merült volna az az ötlete, az a "netalán": nem volna-e legokosabb, ennek az egész földi hercehurcának valami gyorshatású méregpirulával vagy egy jól célzott revolver-golyóval egyszeribe véget vetni. S még kevésbé mondható az öngyilkosság témája távolesőnek éppen itt az akadémiában, amikor fájdalmas köztudomásul szolgál, hogy akadémiánknak nagy megalapítója annak idején szintén evvel a halálnemmel vetette végét nemes életének. A philosophus pedig nem jól teszi, ha abban keresi dicsőségét, sikerül-e a közérdeklődéstől mennél félrébb eső tárgyakra ráterelni a kutatás munkáját, hanem éppen az a feladata, legalábbis az egyik feladata, hogy a köztudalomnak bizonyos iránygondolatokat adjon a kezébe, melyeknek segélyével a laikus a saját szellemi látáshatárán felmerült kérdéseket emelkedettebb szempontból tekinthesse. - Egy másik okunk e tárgy megválasztására mind az alábbi elmélkedésekből fog kitűnni, s ez az, hogy úgy lélektani mint erkölcstani szempontból mindenféle érdekes vitakérdések fűződnek az öngyilkosság dolgához. E kérdéseknek fejtegető bemutatása, azt hiszem, nem csak abban az esetben kelthet tudományos érdeklődést, ha az író nagy hangon azt hirdeti magáról, hogy az ő hozzászólása immár végleg eldöntötte a függő problémákat, hanem abban az esetben is, ha, mint az alábbi elmefuttatás, csak javaslatot igyekszik tenni a minden oldalról bemutatott, illetőleg bemutatandó vitapontoknak elintézésére.

E fejtegetések a realizmus álláspontjából vannak megfogalmazva. Ezen én itt azt a világnézetet értem, mely, hogy csak az újabb képviselőit említsem, a Comte (értsd a "Cours de philosophie positive" és nem a "Systčme de politique positive" szerzőjének nevéhez), továbbá a Guyau, Spencer Tylor, Dühring, Nietzsche, valamint a Strausz, Lippert, Darwin és Haeckel nevéhez fűződik. E nevekkel azt hiszem, minden hozzáértőnek eléggé jeleztem azt, hogy világnézetem a legszélső baloldalán helyezkedik el annak a végtelen soktagú skálának, mely az emberileg egyáltalán lehetséges világnézeteket magában foglalja és amely nevezetesen az orthodox philosophia nil nisi ancilla theologiae jelszavú szélső jobboldali állásponttól számos igen különböző árnyalású egyezményes philosophiai kísérleten keresztül elhúzódik odáig, ahol a vallásfelekezetek dogmái már csakis a tudományos kritikának mindig igen érdekes tárgyaiképpen játszanak szerepet, de sohasem útjelző iránymutatók alakjában a tudományos kutatás vezérlésére és megkötésére.

Ennek, vagyis világnézetem általános jellemvonásának megjelölése, illetőleg az ebből folyó munkaprogramom kinyilvánítása közeleső kötelességemnek látszott itt az akadémia II. osztályába való belépésem küszöbén, másodszor pedig ennek kimondására szükség volt azért, hogy elejét vegyem az olvasó csodálkozásának, esetleg megütközésének azon, mért térnek el az alábbi elmefuttatásaim azoktól a tanításoktól, melyeket az öngyilkossággal kapcsolatban a vallásfelekezetek hirdetnek. Én egyébként jó előre kimondom, hogy sem e helyütt, sem esetleg később leendő szerepléseimben nem volt és nem lesz célom, vallási vitákat gerjesztenem. Jól tudom ugyanis, mennyire meddők és egyénileg elkeserítők az ilyen viták, főleg felnőtt, érettkorú emberek között és mily kevéssé gyümölcsözők. Abban, amit az emberben a tudományos oktatás végső eredményei s az evvel egyidejűleg belé oltott vallási tanítások, e két különböző eszmekörből alakult conglomeratum leszűrődik és lassanként valamilyen világnézetté kijegecedik, abban a megállapodásban, hogy e két eszmekör melyikéből mit és mennyit öleljen magához, mit hogyan alakítson át és mit küszöböljön ki, e módban éppen nem csupán az ember értelmi belátásának, tiszta észokoknak, hanem az egész embernek, lelkületének, természetének, értsd érzése módjának, akaraterejének, sőt egészségi állapotának, szóval mindannak van része, ami az embert egyénné teszi és nevezetesen ezen egyénné nevelte. Nem egyes dialektikus vitáknak jobbra vagy balra eldőlésétől teszi függővé az ember a maga pártválasztását ezen a téren, hanem érzelmeivel, akaratával közbevegyül és mindezeknek együttes sugalmazásához szabja hitét, egyéni meggyőződését. Ez a hite azután annyira megszokott alapjává szilárdul minden további, politikai s egyéb nézeteinek, művészi ízlésének sat., hogy mindezeket a végső romba dőléstől, egész belsejét a végzetes felforgatástól félti és kell féltenie, mihelyt azon a maga választotta alapkövön bármi csekély megingatást tűrne el. A világnézet maga az egész ember, nem pedig az embernek egy egyszerű tudomása. A tudomást máról holnapra kicseréltem más, jobb tudomással, de nem cserélhetem ki magát az egész belsőembert, az érettkorúnak nevelődése és gondolkodása módját. Mindezek a meggondolások a toleranciát, még pedig a legszélső pontokig vitt toleranciát teszik a philosophálónak kötelességévé, s valamint én magamra nézve, az enyémekkel ellenkező nézetekkel szemben elismerem e kötelességemet, ugyan úgy bátorkodom e jogot, a nyugodt meghallgatás jogát az alábbi fejtegetéseim számára is kikérni.

Értekezésemet két részre osztottam. Az elsőben beszélek az öngyilkosságról tisztán csak az elérendő céljához való viszonyában, azaz beszélek róla úgy, mint bármely más közömbös cselekvényről is lehet, kizárólag azt nézvén, alkalmas-e a kitűzött céljának elérésére vagy nem, illetőleg hibás-e vagy hibátlan az e tettet kitervező gondolatsor. A második részben azután pótlom az elsőben munkafelosztás végett mellőzött erkölcsi és jogi szempontokat, s itt aztán kizárólag az értékelő ítéletnek lesz szava, amely - ezt talán mondanom sem kell - egészen függetlenül attól, vajon az első részben a célszerű avagy a célszerűtlen cselekvények közé sikerült-e az öngyilkosságot beiktatnom.