Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Figyelő
Az idők nehézsége miatt egyre több festőnk fordul a grafikához, ha mondanivalóját valami módon ki akarja szabadítani magából. Külföldön a nagy alkotások szünetei közben az idők kényszere nélkül is szívesen foglalkoztak a festők, sőt szobrászok is grafikával, s hogy most nálunk is reá került a sor, annak csak örülni lehet. A grafika - bármelyik eljárását válassza is a művész - minden esetben visszatérést jelent a rajzhoz. A tónusokból és színekből kitakart rajzon sokszor a művésznek gondosan eltitkolt fogyatkozásai is kitakaródznak, s mindenesetre lehetővé válik formaismeretének ellenőrzése. Ami azonban ennél fontosabb: a síkbeli formák határozott kialakításától elszokott érzékeket újra megneveli és a szerkezet tanulmányozására kényszeríti a grafika. Végül pedig a csupa-szem művészi gyakorlatot valamennyire visszairányítja minden művészi gyakorlat kezdetéhez, a kézügyességhez, amiből sok esetben a művészet anyagával való alaposabb megismerkedés és az ebből származó művészeti problémákba való elmélyedés következik.
Kmetty János grafikusi tevékenykedésének első próbáit mutatja be most egy Bartók Bélát ábrázoló arcképén, melyet a Rózsavölgyi cég bocsát forgalomba, meg egy tíz lapot számláló albumban, mely a művész kiadásában jelent meg. Kmetty János fiatalabb festőink legkülönbjei közé tartozik. A hajdani Művészház kiállításain tűnt fel igen markáns képeivel, melyeken az emberalakok plasztikus formáit szinte mértani idomokká egyszerűsítette. Művészetünkben ő volt az első kubista, sokáig az egyetlen is. Eredendő rajzoló hajlandósága keresett önmaga kifejezésére eszközt a formaelemzésnek ebben a módjában. Nem tévedt benne szertelenségekbe, nem növesztette meg hóborttá a kubizmusát, hanem rajztudásának kiteljesítésére használta. Bizonyára kubistai szemlélete fejlesztette ki benne azután szokatlan plasztikai erejű formaalakító tehetségét, amely képein és rajzain annyira megragadja a szemet rendkívüli erélyével, mely gyakran már a keménységgel határos. Mindezeket a művészi tulajdonságait a monumentális festés, a nagyszabású komponálás céljának rendelte alá Kmetty. Utolsó gyűjteményes bemutatkozásain (a "Ma" III, kiállításán, az "Ifjú Művészek" Nemzeti Szalonbeli kiállításán) térelrendező tehetségének eredetiségével és nagy fejlettségével lepte meg azokat, kik művészetének alakulását eleitől fogva figyelik. Monumentális falfestményeknek egyéni ízű és varázsú nagyszabású vízióit jelenítette meg vázlatain kiegyensúlyozott kompozíciókban. A háború és a művészsors egyéb nehézségei mindeddig megakadályozták abban, hogy vázlataiban foglalt ígéreteit valóságra váltsa. Az ecset és a fal síkja helyett, karcolótű és rézlap lett egy időre önmaga kifejeződésének szerszáma és anyaga.
Játszi eszközök a legtöbb festő kezében, de nem Kmettyében. Ez a mindig nagyra néző művész a kicsiny méretek között sem hagyja cserben ideáljait, a karcolótűvel is monumentális gondolatait igyekszik kirajzolni. Így válik keze alatt heroikussá Bartók Béla aszkétai feje, heroikussá fejének nagy energiával kialakított, néhány kemény vonallal összefoglalt formavilága. A hasonlatosság kérdése az ilyen ábrázolaton mellékes. Bizonyos, hogy a művész karcolótűje sok mindenben elváltoztatta modelljét, másrészt egy-egy erélyes vonalával különös nyomatékot adott a fej bizonyos részeinek, az állnak és állkapocsnak, a fülnek, a homloknak, de mindez a monumentálist látó művésznek ösztönös vagy tervszerű stilizálása: arra való törekvése, hogy a természetet megnagyítsa és méltóvá tegye a benne élő tartalomhoz, hogy Bartók szelídségében is energiás fejének kifejezését a benne fejlett gondolatok és alkotások jelentőséghez fokozza fel. Ugyanez mondható el Kmetty nagyobbik karcolt önarcképére, mely a művésznek technikai tekintetben is eddig legkiválóbb grafikai alkotása. A neki annyira ismerős arccal is önkényesen, azaz hogy a maga céljainak megfelelően, a kicsinyt megnagyító, a könnyűt megsúlyosító, a felszínt elmélyítő szándékkal bánik. Kicsinyméretűségében is csaknem monumentális hatású azért ez a fej. S fővonalainak minden lendületessége és keresetlen erélyessége mellett is jelentkezik már ezen a lapján az előadásnak az az aprólékos gondossága, mely az egymás mellé és egymáson keresztbe húzott finom vonalkák szinte piheszerű hatásában nyilvánul és amelyet pepecselésnek lehetne nevezni, ha nem szerető foglalkozás volna az anyaggal, hanem a réz érzékenységének kitapogatása és bársonyos hatása titkának kicsalása volna a papírosra. A puhaság hatásától azért még messze van Kmetty. Önarcképe kemény plaszticitásában szinte szobrászi munka s inkább csak a részletek - például a szájnak nagy finomságú rajza - árulják el rajta a festőt.
Az albumnak nem mindenik lapja fogható az önarckép kvalitásaihoz, az aránylag gyors kézzel készültek és vázlatállapotúak legkevésbé. Ami azért van, mert Kmetty nem rögtönző művész és súlyos keze nem alkalmas azoknak a könnyed és játszi hatásoknak kiaknázására, melyek a karcolótű számára szinte önként adódnak a rézlemezen. Fanyar férfiasságú egyéniségében nincsen semmi játszi, kemény fogású keze alatt nem lüktet fel vidáman a vonal és nem kanyarodik önmagától ornamentumosan, mint a korcsolyázó láb a jégen. Keresgélő kéz az övé és ahogy vonalaival körültapogatja a formákat, abban kevés a grácia, abban inkább az akarat érzik, mely szinte foga csikorgatva igyekszik kitapintani a test formáiban a jellemző és a részeket összefoglaló vonalat. Van azonban néhány lapja, melyen a technika tökéletlenségétől boldogan feledkezik meg a néző szem: azok a lapjai, melyeken nagy falra tervezett térkitöltő kompozícióit vázolta fel Kmetty. Majd valamennyi gondolatban teljesen kiérlelt terv, mely éppen csak nagyban való kivitelére vár. Legkészebbjük és talán legelragadóbbjuk is egy népes kompozíciója, amelyen muzsikáló, álló és ülő férfi- és női aktok töltik ki néhány fatörzs segítségével a teret. Az alakok ideális módon vannak csoportokká szerkesztve, a csoportok egymással ritmusba fűzve. Mesterkéltség, a szándékoltság legcsekélyebb hatása nélkül állnak vagy mozognak a ruhátlan alakok úgy, hogy mozgásuk és egész létük egyetlen mozdulat, egyetlen életfolyamat részének tetszik, noha az alakok mozdulatai változatosságra és ritmusra Raffaello és Spagna muzsikáló múzsáival vetekednek. Semmi sem emlékeztet konstruáltságra ebben a gyönyörű elképzelésben, minden mozdulat önkéntelennek hat rajta. A mi bankárokkal annyira megáldott korunkban, mikor bukkanik fel végre az új Agostino Chigi, ki a maga villájának falára varázsoltassa egy alakuló kiváló művésznek ezt a szépséges vízióját?