Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Figyelő
Bizonyos, hogy Tiberius egyike az ókor legbonyolultabb egyéniségeinek s innen van, hogy a történetírók véleménye annyira megoszlik felőle: egyesek borzalmas zsarnoknak, mások terhelt betegnek rajzolják, Mommsen meg éppen Nagy Frigyeshez hasonlítja. Tacitus annalesének hat első könyvét olvasva bizonyossággá elevenedik bennünk az az érzés, hogy ez az uralkodó kívül és felül van az átlagon s éppen ezért nem intézhető el az ósdi történetírás és a vaskalapos iskola rozoga "zsarnok"-frázisával. Mély lelki probléma, melynek megoldása adóssága még valamely pszichológus-historikusnak és annyi sikertelen nekimerészkedés után egyelőre még a szépirodalomnak is. Csak Gjellerup: Der goldene Zweig c. regényét említem, melynek siránkozó, szentimentális tónusa és affektált érzelgőssége legjobban mutatja, milyen nehéz jól megfogni ilyen távoli s ilyen összetett egyéniségeket és korokat. Általában kevés szerencséjük van az íróknak antik tárgyú regényeikkel. Wiseman Fabiolá-ja épp úgy nem hordoz művészi értéket, mint Bulwer archaelogiai regénye: Pompéji utolsó napjai, Sienkiewicz Quo vadis-a nagy apparátussal dolgozik a népszerűségének titka talán éppen abban van, hogy elsőnek hozta a regényirodalomban a haldokló rómaiság egzotikumát s a pogány és keresztény világnézet harcos és véres küzdelmének kezdeteit. Minél jobban ismeri az író az antik világ külsőségeit, annál könnyebben ragadják ezek egyoldalú archaelogizálásra, a különös milieu fátyolozza szemét s nem embereket, hanem csak rómaiakat vagy görögöket láttat vele. Innen az ilyen tárgyú regényekben szinte tökéletes hiánya annak a bensőséges őszinteségnek, mely az írót személyeivel összeköti, az igazi értelemben érett
Mert Szilágyi Sándornak ez a könyve alig egyéb. Tacitus komor lapjait és Suetonius pletykáit szélesíti regénnyé egy lehetetlen szerelmi történet kapcsán. Claudius Rufus és a vestalis Plautia tiltott szerelme, Plautia halála s Rufus lelki megsemmisülése - hangulatos kis novellát adott volna, de ehhez nem kellett Tiberius uralkodásának 13 évét hátterül adni (a regény észrevehetően a 19-31 évek eseményeit dolgozza fel: Sejanus halálával végződik), mert ez az eset s ennek következményei nincsenek szorosabb összefüggésben a császárkor lelki világával, mint mondjuk a köztársaságéval. Ennek a bármely római időben elképzelhető szerelmi botránynak s Tiberius uralkodásának vadházassága súlyos szerkezeti hibája a regénynek. Maga Rufus afféle chevalier sans peur et sans reproche-nak indul az író elképzelésében, hajthatatlan, komoly, tekintélyes, becsületére kényes - de tökéletesen passzív. Elvei csak szavak, szép szavak, szabályos szónoklatok, de még csak egy szalmaszálat sem mozdít meg az egész regényben, egyetlen akciója a betörés a Vesta-házba, római fogalmak szerint a legirtózatosabb szentségtörés, a legnagyobb becstelenség, amit ember elkövethet. Római úr, olyan, mint amilyennek az író Rufust mutatja, ilyesmire nem vetemedhetett. Ez a Rufus nem római nagyúr, csak latin neve van. És mégis minden rendben volna, ha Rufus botrányutáni öngyilkossága halállal végződnék, de az író nem engedi meghalni, bár innen kezdve végig (234 l.-287 l.) nem történik már vele semmi, csakhogy szüksége van rá azért, hogy legyen, aki elvezeti az olvasót Capreae-be, megismerni Tiberius ottani életét, minden perverz intimitásával együtt s meghallgatni Macro leveléből Sejanus csúfos pusztulását. Sem ez, sem a keresztények indokolatlan fölbukkanása a regény végén nem válik a cselekmény egységének javára. A barlangban megbúvó keresztényekkel s vezetőjükkel, a szakállas öreggel egyéb baj is van: 31-ben, mikor a regény végződik, kezdett tanítani Krisztus, amiből következik, hogy ekkor még nem idézheti egy Jeruzsálemből jött zsidó-keresztény Krisztus mondásait - Tibur környékén. Ez egy kicsit erős anachronizmus. Talán ennél is rikítóbb az, hogy Thrasyllus, az asztrológus - ha kissé zavarosan is - szintén Krisztust hirdeti, ez a beállítás az antik asztrológusok fanatizmusának és módszereinek tökéletes nem ismerését árulja el s különösen stílustalan éppen Thrasyllusnál, aki Tacitus szerint (ann. VI. 21.) oly benső barátságban állott Tiberius-szal s oly döntő befolyással használta asztrológiai tudományát Tiberius elhatározásainak irányítására. Ugyancsak egészen modern a phoenix-monda szimbolikus értelmezése Thrasyllus szájában, egy görög asztrológus okvetetlenül tudott annyit, hogy a phoenix-madár 500 éves megújhodásának periódusa mondai magyarázata csak annak a csillagászati ténynek, hogy az évi 6 óra naptári mínusz 487 (kereken 500) év alatt egy egész egyiptomi évszak terjedelmére nőtt, amikor is szökőévszak beiktatásával kellett az eltolódáson segíteni. Egyébként Tacitus Kr. u. 34-re teszi a phoenix "megjelenését", amit a regény ugyancsak 31-re másít. A regény címe is innen van, Thrasyllus mondja: "mindenki, akit éget a jelen és eltelt a régivel, vergődve keresi a megújhodást, mint a főnixmadár". Mindez azonban csak az utolsó lapokon kerül szóba s magával a regénnyel semmiféle összefüggésben sincs, hiszen éppen Rufus jelenti ki rezignáltan, hogy nem tud hinni semmiben.
Nem tartom fontosnak felemlegetni, hogy mennyiben ragaszkodik a történelmi adatokhoz az író, regényről lévén szó, érvényes a "multa licent poetis" horatiusi elv. Szemet szúr azonban, hogy Nero Caesar, Germanicus fia, nála Tiberius Capreaeba utazása előtt hal meg, holott a szerencsétlen herceg halála évekkel későbbre esik. Egyébként ügyesen bánik a rendelkezésére álló anyaggal: egy-egy tacitusi adat vagy suetoniusi anekdota plasztikusan elevenedik képpé, jelenetté, vagy cselekménnyé tolla alatt. A külsőségek rajza persze az ő érdeklődését is erősen leköti: innen a circusi játékok aprólékos kidolgozottsága. Művészi munkája általában az epizódokban teljesedik ki: egy-egy kocsmai jelenet, éjjeli verekedés, kocsiverseny, orvosi konzílium - sikerült apróságok. A baj az, hogy nincs ereje ezeket a szétszórt értékeket művészi egységgé kovácsolni. A koncepció a gyengéje: máig is talány előttem, hogy Tiberius vagy Rufus-e a regény hőse?
Szilágyi könyve élénken mutatja, hogyan eleveníti meg a jó fantázia Tacitus tömörré kovácsolt sorait. De nem regény, nem művészi munka, egyebeken kívül már csak színtelen átlag-stílusa miatt sem. Elismerem, hogy becsületesen tanult és dolgozott, de hát Flaubert egy kicsit elkényeztetett az antik milieu dolgában. Egyébként meggyőződésem, hogy a Tiberius-Sejanus-probléma elsőrangú tragikus tárgy, melyet igazi művészi sikerrel legjobban drámában lehetne feldolgozni. A jövő Shakespeare-je meg fog állani ennél a témánál.