Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Figyelő
(Abból az alkalomból, hogy a Nemzeti Színház tagjai f. hó 16-án árvája javára előadást rendeznek.)
Mikor megdöbbentő halála hírét meghallottam, arca és alakja egyik kedves szerepében, Szép Ernő "Egyszeri királyfi"-jában villant fel hirtelen előttem.
A kis királyfi az egész darabon át fut az öreg Halál elől s már-már el is éri Tündérország galamb-dúcos kapuját, amelyen túl nincs hatalma a halálnak, ám az öreg kaszás hirtelen előkerül és a menekülő királyfit hatalmába keríti.
Így volt ez azon a döbbenetes októberi éjszakán is. Szegény Lojzi hazafelé igyekezett az övéihez, meleg kis fészkébe, a maga kis Tündérországába, ám az öreg Halál a sötét lépcsőházban utána surrant és orozva leütötte.
Biz ez kegyetlen és igen elhamarkodott cselekedet volt. Várhatott volna még vele az öreg Halál. Hiszen szegény Lojzi nagyon fiatal volt arra, hogy meghaljon. Mondhatni gyerekember volt. Aki ránézett, könnyen azt hihette, hogy valami diákgyerek áll előtte. Nekem legalább mindig a diákok jutottak eszembe, ha Lojzit láttam. Egyéniségében volt is valami a jókedvű diákból.
Mészáros Alajos, azaz hogy Mészáros Lojzi - hiszen mindenfelé ezen a becéző néven nevezték - a vidámarcú Múzsa édes gyermeke volt, telve a könnyedfajta színjátszás készségeivel. Fiatalos, kis termete, mosolyra kész arca, kacagásra emlékeztető beszédmódja, könnyed mozdulatai a vígjátékra s az ú. n. "siheder komikus" szerepkörre utalták. De, különösen két ízben, az "Egyszeri királyfi" és "Bárend" eljátszásával (ez utóbbi a "Remény" c. darabban) bizonyságot tett arról is, hogy komikus létére a drámai véna s a drámai lendület sem hiányzott belőle teljesen.
Sok komikus színésznek megvan az a rossz természete, hogy nem törődve szereppel, karakterrel, lélektannal, emberábrázolással, egyszerűen csak mókázik, hogy mókázzék, vagy inkább, hogy nevettessen. Lojzi nem tartozott ezek közé a komikusok közé. Ő is szerette a mókát, de csak a maga helyén s lehetőleg a karakterhez alkalmazva. Lojzi az egyénítésre törekedett. Becsületes színész volt, nem komédiás.
Toldy Ferenc a 40-es években az öreg Szentpéteriről, a magyar kedélyes apák atyamesteréről írván, a következő megállapításra jut: "Valamennyi ábrázolatain az élet friss színe ömlik el 's ha e' belső valóság talán inkább szerencsés tapintat', mint fárasztó stúdium' eredménye 's neki ezt különös érdemül nem akarjuk is betudni, mégis mind neki mind magunknak ily tapintathoz csak szerencsét kívánhatunk."
No szegény Lojzi, ha téged is Toldy Ferenc mértékével mérnénk, ugyan kevés elismerést kapnál, hiszen te sem végeztél "fárasztó stúdiumok"-at, hanem pusztán egészséges színészi ösztönöd sugalmazásai alapján oldottad meg közvetlenséggel a rád bízott színpadi feladatokat. No de szerencsére Toldy Ferencnek ebben nincs igaza! A színész közvetlenségének, vagy ha jobban tetszik, annak a képességének, hogy alakjait a való élet színeivel tudja felruházni, nem az a kritériuma, hogy fárasztó tanulmány előzte-e meg. Ellenkezőleg. Sok mindent megszerezhet stúdiummal a színész, csak éppen a közvetlenséget, a teljes átélést nem. Ezt megtanulni nem lehet. Itt hiábavaló a studírozás és nem elég a "szerencsés tapintat" (ahogy Toldy Ferenc gondolta), ide tehetség kell. Lojziban megvolt ez a tehetség. Ő mindig közvetlen volt. Talán nem is tudott volna más lenni.
A Nemzeti Színház értékes és igen használható művészi erőt veszített benne. Lojziból sok minden kitelt. Dráma, vígjáték, bohózat, népszínmű, operett vagy kabaré: a maga helyén minden műfajban helyt állott magáért. Próza vagy vers, ének vagy tánc, mindegy volt neki. (Milyen kedvesen énekelt és táncolt a "Peleskei nótárius"-ban mint mekszikói vőlegény!)
Egyszóval Lojzi igen kedves, mulatságos, vérbeli jó színész volt, akit a rég elhalt nagy magyar aktorok is tárt karokkal fogadtak odafent s legfeljebb csak azt a kifogást tehették ellene, hogy nagyon fiatalon érkezett közéjük.
Bizony, kedves Lojzikám, ezzel még várhattál volna!