Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám
Charles-Louis Philippet kevesen ismerik nálunk, s ezen nem is csodálkozom, hiszen haláláig Párizsban is alig ismerte a nagyközönség, mert a kritika, melynek elismerése - különösen Párizsban, ahol tucatjával jelennek meg naponta a könyvek - feltétlenül szükséges egy fiatal író felfedezéséhez, csökönyösen hallgatott róla. Pedig az írók, kritikusok ismerték őt jól, egymásnak adták könyveit, egymás közt elragadtatással beszéltek róla, tudták, érezték, hogy vele egy ragyogó tehetséggel lett gazdagabb a francia irodalom. De... igen, azt kell hinnem, hogy féltek tőle. Mert más volt mint ők, mélyebb, emberibb, izmosabb náluk. Nem merték felfedezni. A legkegyetlenebb művészsors jutott Philippenek osztályrészül: halála után lett híressé.
Charles-Louis Philippe 1874-ben Cérillyben született. Atyja egyszerű falusi varga volt, aki, mint mindazok, kik alig értenek az olvasáshoz, áhítatos tisztelettel viseltetett a könyvek iránt. Fiából művelt embert akart faragni. Így lett Philippe a monluconi líceum növendéke, ahol mint kitűnő tanuló, tandíjmentességet nyert. A vézna, félénk kis diák kalandos, nagyszerű életről álmodott: tengerész akart lenni, tengernagy, aki a végtelen kék tengeren bekóborolja a világot és úszó seregek fölött rendelkezik. Az irodalom, művészet csodálatosképpen még egyáltalában nem érdekelték. Mint gyenge, félszeg parasztgyerek nem volt népszerű iskolatársai előtt. Gúnyolták, évődtek vele. De hatalmas pártfogója akadt egyik nagy tekintélynek örvendő osztálytársában, Marcel Batilliatban (a későbbi regényíró), kihez benső barátság fűzte. A líceum elvégzése után Philippe Párizsba került, ahol folytatni akarta tanulmányait. Mérnöknek készült. De csakhamar - alkalmasint pénzügyi okokból - felhagyott a tanulással és állást vállalt a városházán. Csatorna- és vízvezetéki ügyeket intézett. Később a kirakatok ellenőrzését bízták rá, s ez már jobban megfelelt egyéniségének. Kedvére kószálhatott a boulevardokon, megbámulhatta a fényes boltokat és elcseveghetett a kis midinettekkel, akiket szeretett, mert egyszerűek voltak, kedvesek, mesterkéletlenek, szegények és szánalomra méltók.
Minden szegény, egyszerű, sorsüldözött embert szeretett Philippe, nemcsak mint író, hanem mint ember is. Csak közöttük érezte jól magát, mert ő is közéjük tartozott. A gazdagokat nem szerette, nem mintha irigyelte volna gazdagságukat, hanem mert ezek egy más, előtte ismeretlen világhoz tartoztak: nem értette őket, nem érezte bennük a testvért. Semmi sem jellemzőbb Philippere, mint az a néhány sor, amit egyik barátjának írt: "Mindent szeretek, de különösen azokat szeretem, akik szenvednek. Egy szép fiatal leány és nagyanyja közül, nekem kedvesebb a nagyanya, mert öreg, mert szenved és mert nemsokára meg fog halni."
Philippe természetének alapvonásai a jóság, az igazságérzet, a másokkal való együttérzés, a könyörületesség, a bátortalanság és a szinte betegességig menő érzékenység. Beszéd közben minduntalan elpirult. Tragikusan fogja fel az életet, a nőket, a szerelmet. Voltaképpen imádta a nőket, bár szerette volna őket gyűlölni és megvetni tudni, mert sokat szenvedett miattuk, s ahelyett hogy ő uralkodott volna fölöttük, ők uralkodtak fölötte. Gyenge volt a nőkkel szemben, pedig erős, kegyetlen szeretett volna lenni. Íme két ifjúkori levele: "Gyakran mondogatom magamnak, hogy ha valaha bírni fogok egy asszonyt, nagy fájdalmakat fogok neki okozni, hogy megbosszuljam azokat a szenvedéseket, melyeket a nők okoztak nekem. Megcsókolnám azt a férfit, aki veri a szeretőjét. Megölelném azt az asszonyt, aki megcsalja kedvesét" - "...Megmondtam már neked, hogy csak az érzékeny lelket látod bennem, nem pedig az erős férfit. Itteni barátaim, kik naponta látnak, tudják rólam, hogy erős vagyok, telve kitartással, merészséggel és szilaj akarattal.
Pedig milyen más volt, milyen szelíd, milyen türelmes, talán kissé naiv és szentimentalizmusra hajló. Persze nem lehetett szerencséje a nőknél: csak barátjuk, pajtásuk, bizalmasuk volt, kiöntötték neki szívüket, s ő vigasztalta, bátorította őket. Külseje sem volt hódító: alacsony volt és sovány arcát eltorzította egy kegyetlen operáció okozta sebhely. De itt e gyöngeségét makacs szívóssággal ellensúlyozta és olykor csodálatos erőkifejtésekre volt képes. Szeretett kérkedni erejével.
Szegény Philippe! Semmiben sem volt szerencséje. Falun született, nevelkedett, imádta a falut, az egyszerű, komoly falusi népet, és Párizsba szakadt, idegen emberek közé, Párizsba, ahol semmit sem szabad nagyon komolyan venni. És ő mindent komolyan vett. Az apostolok fanatikus hitével írt, minden egyes művét a szívéből tépte ki, az utolsó szóig halálosan őszinte regényekkel állt a párizsi közönség elé. Nem ismerte a sikert, csak langyos elismerést és vállveregetést kapott. A pénz örömeit sem élvezhette, nélkülözött, nyomorgott, azok a nők pedig, akik után igazán vágyott volna, elérhetetlenek voltak számára.
Charles-Louis Philippe első művei 1905 körül jelennek meg a
Philippe naturalista, de naturalizmusát a legtisztább lírizmus szövi át, az életet írja le, az életet, úgy, ahogy van, vagy még inkább: úgy, ahogy azt ő látja. Ahogy a mindennapi benyomásokat átszűri gyengéd, megértő lelkén, a valóság megenyhül, rátapad a költészet hímpora. Minden, ami vele és körülötte történik, visszhangot kelt benne, minden emberi cselekvésben, vágyban, érzésben ott látja a tragédiát, saját tragédiáját. Mindent magára vonatkoztat s így mindent átérez. Az életben nem a rendkívülit, csodálatosan keresi, a látszólag jelentéktelen, megszokott, köznapi dolgok közelebb állnak hozzá. Sohasem a történet érdekli, hanem a történet hőse. Két egymás mellé sodort ember (bármilyen emberek lehetnek) lelki élete, szerelme, vágyai, küzdelmei és csalódásai - a legnagyobb szerű regénytéma számára. A szín sem fontos: akár a piszkos párizsi boulevard vagy egy szűk kis padlásszoba is megfelel.
Sokan Dosztojevszkijhez hasonlítják Philippet, de ha Philippe irodalmi nézetei olykor eszünkbe is juttatják a nagy orosz írót, legföljebb távoli lelki (nem pedig írói) rokonság van közöttük: Philippe nem boncolja, elemzi, magyarázza alakjait, nem vizsgálja a pszichológus nagyítójával cselekvéseik indítóokát, mint ahogy azt Dosztojevszkij teszi, hanem egyszerűen odaállítja, aprólékos gonddal lemásolja őket, minden érzésükkel, egész életükkel, de nem kérdez, nem von le következtetéseket és nem ítél. És minden sorából, bármit is ír, meleg erotika sugárzik, ami teljesen hiányzik Dosztojevszkij írásaiból. Philippe csakugyan igen nagyra tartotta Dosztojevszkijt, lehet, hogy ez vezette félre az összehasonlításokat túlságosan kedvelő esztétikusokat.
Philippe regényhősei nem költött alakok, valamennyit személyesen, sőt bizalmasan ismerte. S mivel közöttük élt, regényeiben is velük érez, szereti és sajnálja őket, velük szenved, szeret és küzd. Stuart Merrill írja, hogy például a híres Bubu kedvesét ő maga ragadta ki annak befolyása alól és tette lehetővé számára, hogy távol Párizstól új, tisztességes életet kezdhessen.
Mik voltak Philippe irodalmi nézetei? Saját szavait idézem:
"...A regény az a műfaj, amely a legtöbb dolgot felöleli és melynek fejlődése elé határtalan várakozással tekinthetünk.
Mindig úgy tekintettem a regényt, mint valami gyónást. Egy munka első kelléke, hogy kifejezője legyen az író életének. Rettenetesnek tartom, ha az író valamilyen rendszert alkot magának (itt Zolát említi). Nem! Az ember még csak azt sem mondhatja meg, hogy tíz éven belül mit fog írni. Vajon tudhatjuk-e, hol leszünk tíz év múlva? Annyi előre nem látott esemény keresztezi a férfi életét...
Én a magam részéről nem valamilyen gondolat kifejezőjeként fogom fel a regényt, hanem mint valami lüktető, eleven, valóban létező dolgot. Érthetetlenek előttem az irány-regények. Igazán különösnek tartom, hogy valaki regényt mer írni szociális vagy lélektani tanulmányok ürügye alatt. De igenis kötelessége a regényírónak, hogy felelevenítse azokat a személyeket, akiket látott.
Mikor Bubu-t kigondoltam, eleinte visszataszító alakot akartam csinálni belőle. Később aztán megértettem, megismertem származását, szenvedéseit, láttam, milyen állást foglal el az élettel szemben, és szeretni kezdtem.
Manapság, ha tanítómestereket akarunk találni, orosz írókat kell keresnünk, olyanokat, mint amilyen Dosztojevszkij, vagy vissza kell mennünk Stendhalig... Tagadhatatlan, hogy vannak francia íróink, akiket nagyon szeretünk, de nincsenek útmutatóink. Nagy magányban élünk. De ez a magány pompás. Ez annak a jele, hogy nemzedékünknek alkotnia kell valamit, és arra ösztökél, hogy a magunk tanulmányozása közben ne fedezzünk fel magunkban senkivel sem rokonságot.
Nem hiszem, hogy szükséges volna, hogy az írónak kultúrája legyen. Egy vadembert, egy barbárt látok az íróban. Inkább azon kell lennie, hogy felejtsen. Persze, azért szükséges, hogy ismerje anyanyelvét és értse a módját, hogyan kell kitűnően megírni egy könyvet."
Igen, Philippe nagy magányosságban élt és nem voltak rokonai a modern francia írók között. És ami még ennél is rosszabb, nem is keresett rokonlelkeket. Ez magyarázza meg a feltűnően hűvös fogadtatást, melyben része volt. Az új francia (párizsi) írói nemzedéknek a könnyű szórakoztatás volt a főcélja, vagy azok, akik elvétve magasabb célokat kerestek (lásd a Mercure de France-csoportot), többnyire mesterkéltek, vitruózkodók lettek, műveik mesterséges illatot, egzotikus parfümöt árasztottak. Philippe volt talán az egyetlen őszinte, természetes író közöttük, az egyetlen őstehetség.
Stílusa is teljesen egyéni, csodálatosan jellegzetes. Egyszerűen, csendesen peregnek a szavak, kissé monoton, szaggatott ritmust követve, de hirtelen megélénkül az ütem, fellángol egy-egy szó, kivirágzik a mondat, kifejlődik a dallam, forró, színes képek kergetik egymást, a legmagasabbra fokozva a hatást. Az egymást követő hasonlatok különösek és meglepők. Philippenél ragyogóbb, szárnyalóbb, magával ragadóbb képzelete még alig volt írónak. Igaz, hogy ez a képzelet olykor fegyelmezetlen, magát az írót is megrészegíti, s ide-oda csapong, úgyhogy nehéz követni merész ugrásait, de mennyi fiatalos, üdítő hév van e rakoncátlanságban.
Philippe mindössze kilenc könyvet írt, melyek közül a
Charles-Louis Philippe 1909-ben halt meg, harmincnégy éves korában, gyötrelmes szenvedés után, félig bénán és vakon, nagy nyomorban és - csaknem ismeretlenül. De közvetlenül halála után gyűjtést indítottak szobrára.