Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Ujfalusi László: Ősz
Begyepesedett sírú temetőn át vitt a gyalogút, el a kis templom mellett, melynek vasalt tölgyfaajtaja zárva volt. A domb aljában az iskola. Az udvarán, valahonnan a félszer össze-vissza hányt limlomja közül elhízott fekete kopó rohant meg, fogait mutogatva. A puska láttára azonban hízelgő farkcsóválásra vált rekedt dühe. Kíváncsian szimatolva követte a kutyámat, amely behúzott farokkal, felborzolt szőrrel bújt a lábamhoz.
Az udvar és a ház teljesen néptelennek látszott, csak lent a kert végiben a pataknál mosott két asszony s a kifacsart ruhát dézsába hajigálta.
Az épület fatornáca elhanyagolt, piszkos, látszik, hogy a tyúkoknak szolgál éjjeli szállásul, a lépcső málladozó, a zsindelytető behorpadt már helyenként a zöld, kerek mohacsomók alatt, a tanterem ablakai betöredezve, a tanulópadokon lisztesteknő terpeszkedett s érezni lehetett a padlóra teregetett alma illatát. "Ez a háború" - gondoltam s vártam a mosó asszonyokra, hogy megtudjam, van-e itthon valaki. Azok már jöttek felfelé a dombon az udvar végiből, a ruhával teli dézsát nehezen cipelve, oldalra dűlt testtel a tehertől. Féltérdig felgyűrt ruhájuk alól elővöröslött a lábuk.
"Van itthon valaki?" kiáltottam messziről. Az egyik asszony elejtette a dézsát, egy rántással bokáig ereszette a feltűrt szoknyáját. "Áh! Isten hozta nálunk" - hallottam a hangját. "Milyen ritka, kedves vendég" - lelkendezett őszinte örömmel. "Tessék, tessék beljebb jönni" - mondta szívesen, s már nyitotta is előttem a mosástól veresre mart kezével a szobába nyíló ajtót.
A tanító felesége volt.
"Vadászni?" kérdezte és választ se várva szaporán tovább kérdezett és felelt is rögtön a kérdéseire, közbe egy sóhajtással leült a kopott dívány végibe, a kezeit a kék parasztkötő fölött egy pillanatra összekulcsolva, ahogy az örökké dolgozó asszonyok másodpercekre pihenni leülnek. Majd bocsánatkéréssel kisietett, magamra hagyva gondolataimmal s a kakukkórával, mely a következő pillanatban derülten kiáltott bele a csendbe.
"Csinálj hamar egy kis rendet, Iluci"! - szólt vissza, amikor egy pár perc múlva újra rám nyitotta az ajtót a könyökével. A két kezében egy tányér vaj, tejesköcsög és kenyér volt. Amíg az almáriumból friss abroszt, kést, poharat keresett elő, egy 12-13 éves kislány állt félénken és zavartan elém. Pukedlit csinált s előttem azonnal a "mater Fejes" fehér főkötős alakja tűnt fel, aki diákkorom idején a polgárista-lánykákat illemre tanította.
Az asszony azalatt sebtében összeszedte a ropogós alsóruhát, amely szanaszéjjel a szoba bútorain, székeken, a nyitott sifon ajtaján volt széjjelteregetve száradás céljából. Közbe szüntelenül kérdezett mindenfélét és beszélt, láthatólag örülve, hogy kielégítheti társalgási vágyát. Az egyedüli művelt lény volt ebben az elrejtett faluban, ahova a pap is egyszer jött misézni havonta. Ragyogó arccal, erőszakosan tolta elém többször a vajhegyet, amely egy bécsi kereskedést ma búcsújáró hellyé tudott volna varázsolni.
"Így élünk mi most" - sóhajtott parasztos siránkozással a hangjában, egy csomó ruhával a kezében megállva előttem. "Sok a gyerek, egy cseléddel vagyok és mennyi dolog a házban, a mezőn is. Magunk szedjük ki a krumplit, magunk hordtuk be a répát. Nem lehet napszámost kapni. Még jó, hogy a zabot levághattuk."
"Amit a vaddisznók meghagytak." - Szólt bele a kislánya. "Miért nem lövi meg őket a bácsi?" fordult aztán élénken felém.
El kellett mosolyodnom, de nyomban egész komoly arccal feleltem:
"Kimegyek még ma éjjel és lelövöm azt a szemtelent, amelyik a zabot megette."
"Most már úgyis késő" - mondta a kislány sajnálkozva, aztán mint aki gyanút fogott, fürkészve nézett az arcomba:
"És honnan tudja meg a bácsi, hogy melyik volt?!" A szeme tanácstalanul nézett végig rajtam, nem tudva eldönteni hirtelen, mi a komoly és a mi a tréfa a beszédemben. Megnyugodott s tovább folytatta:
"A múlt héten egy éjjel lejöttek az erdőből egészen ide a kert mögé, a Jankó harmincat látott egyszer."
Az asszony leült egy székre, a kezét fáradtan az ölébe rakta, ugyanabban a ruhában, amelyben mosott, csak a lábára húzott sebtében egy cúgoscipőt. Olyan megszokott volt neki a mindennapos robotnak az öltözete, hogy eszébe se jutott a vendége kedvéért most átöltözni. Az arcát néztem valami kelletlen szánakozással, melynek nem tudtam parancsolni. Az arcot, melyet a gond, a gyerekáldás, a környezet formáló ereje közönségessé lapított, a kezét, mely a körme táján ripacsos lett a cselédmunkától, a száját, melyet öreggé tettek a hiányzó fogak és a parasztasszonyos sopánkodás.
A hangját figyeltem ijedten, keresve legalább ebben az ismerős vonásokat, hogy megleljem a megbékítő fonalat, mely e percből a múltba vezet. Ez a valaki az, aki tizenöt évvel ezelőtt, mint viruló karcsú lány korzózott az eperjesi főutcán? Tánciskolába járt, játszott a zongorán néhány Grieget s a Carmen kivonatát, fiatalemberek kísérgették, akik ma talán előkelő városi ügyvédek, doktorok, sőt az egyik püspök is talán, fiatalon, valamelyik görögkatolikus rezidencián.
Az ajtó nagy robajjal, erőszakosan felpattant, s berontott rajta egy hét-nyolc éves nagyfejű, merész, összekarmolt képű fiú. "Mama! vajaskenyeret". Kiabált már az ajtóban, a vendégre rá se hederítve. "Nem tudsz köszönni" szidta az anyja haragos arccal. "Vajaskenyeret", lármázott a kölyök félszemmel bizalmatlanul pislogva felém, s a cipője orrát makacskodva dörgölte a padlóhoz.
A nyitott ajtón egy idősebb, tíz év körüli fiú jött be. "Alászolgája", hajtotta meg magát illedelmesen.
Az anyjuk két hatalmas karéj kenyeret szelt, s miközben vajjal kente, haragosan pörölt a lurkókkal.
"Gyere csak ide" - szólt rá a kisebbikre - "már megint lyukas a nadrágod. Majd adok én neked, a szilvafákra mászni. Oh! az az örökös foltozás".
A fiú közelebb jött, elkapta a kenyeret s azzal neki az ajtónak.
"Na megállj. Haza jössz még vacsorára."
A fiú megfordult az ajtóban s elnevette magát.
"Nem szégyelled magad, te akasztófavirág".
A félig behajtott ajtó mögül egy szöszke hajú kislány kandikált be. Mutatóujja a piszkos, fitos orrocskájában, úgy mered rám nagy szép szemecskéivel. Rémülten állva maradt. Hiába csalogattam az ujjammal integetve, mosolyogva, vajaskenyeret mutogatva. Csak állt, nem mert előrelépni, majd hirtelen visszabújt az ajtó mögé s csak szilvalétől maszatos piszkos kis arca ragyogott rám nagy, élő szemeivel.
A megszökött lurkót visszahozta a kíváncsiság. Óvatosan jött az asztalig, aztán félkönyökre dőlve belebámult az evő vendég szájába.
"Bácsi!" - mondta merészen - "nem harap a kutyája?"
"Hogy hívják?" - szólalt meg a nagyobbik is.
"Kivisszük sétálni, jó?"
"Enni adunk neki."
Roppant rivalgó örömmel nyugtázták az engedélyt. Rögtön dulakodva nyakszíjon ragadták az állatot. A szegény pára ijedtében először a négy lábát megvetve húzatta magát, majd az ingerlő kenyérszagra lassú trappban elkocogott velük.
"Nézd csak, Kani" - kiabált röhögve a kisebbik szaladás közben s majd feldöntötték a kis szöszkét az ajtóban.
A lányka vízért ment ki. Magunk maradtunk.
"Mennyi baj van velük", panaszkodott az asszony, s mintegy mentegetődzve nézett szét a szobában terpeszkedő rendetlenségen, amely azonban a lázas munka, mosás, vasalás, foltozás és nem a tétlenség rendetlensége volt.
"És úgy elparasztosodnak itt falun" - sóhajtott tovább. - Jézus! Mária!" - csapta össze a kezét - "két év óta csukva az iskola, úgy nőnek fel, mint a vadalmafa. Ez így nem mehet tovább. A jövő héten négyet viszek be a városba, az iskolába. Már nem lehet tovább várni, ki tudja, meddig tart még ez így. Száznegyven forint havonta" s míg két ujjával a szája szegletét végigtörülte, a fejét ingatva suttogó, fontoskodó hangon folytatta: "Száznegyven forint. És minden héten egy jókora csomagot kell küldeni, ha azt akarom, hogy jóllakjanak."
"És ő is mindig csomagot kér" - folytatta egy pillanatnyi szünet után s én meghökkenve figyeltem fel: kiről beszél?
"Csak úgy küldözöm neki a szalonnát, kolbászt, kenyereket. Ahány levél jön tőle, mind csak annyiból áll: küldj ezt, küldj azt. És pénzt, pénzt és pénzt."
Ugyan kiről beszél? Dobogott a szívem. Kiről beszélhet így egy asszony? De hiszen akkor élnie kell.
Hirtelen, átmenet nélkül voltunk benne a témában, amit nem mertem előhozni, félve, hogy valami rettenetes felfedezésre jutott s alig hegedt sebeket újítok fel. Rábíztam a véletlenre, félve és reménykedve, amíg magától feltárul, amire várok.
Az asszony beszélt. Pillanatokig kétség és reménykedés közt hallgattam.
Hát él? - tolult nyelvemre hirtelen a kérdés s ijedten nyeltem el a majdnem elröppent szót, olyan irgalmatlannak és gonosznak tűnt előttem még az is, hogy akár egy pillanatig halottnak tartottam. Hogy él-e? Hát Istenem! miért ne élne. Azért, mert nekem tetszett a vihar első őrül extázisában, hogy ezer és ezer testvérem hal hősi halált s tűnik el nyomtalanul, mint az erdő őszi levelei, miket a szélvész sodor? Azért, mert jólesett büszkélkednem vele, hogy akiket ismertem, azok legendás hősökként hulltak el idegen földeken. Hogy milliók szakadtak el egymástól, hogy nem volt még posta sem, mely hírt hozott volna róluk Ravaruszka, Lemberg és Krasznik alól, csak a visszatérők híreiből nőtt ki a romantikus történetek őserejű bozótja. És bennem máig is az első hetek fanatikus láza hagyott lobogó képet, amikor mindegy volt minden, a pusztulás és halál, egész világ omlása piromániás gyönyörrel töltött el s kéjjel vájkáltunk a szenvedésekben. "Egy éjjeli menetelésnél, a hogy fáradtan körülültük a tüzet, ránk tört a kozák, futottunk széjjel, mint a birkanyáj. Láttam, hogy mellbe szúrták - meghalt. Egész biztosan." "Elesett Komarovnál" - mondta más valaki. És húsz-harminc nevet soroltunk el egymásnak, sietve, kérkedve a jólértesültségünkkel - milyen jó fiú volt - és egy félperc múlva nevettünk valami tréfán. És előjöttek a sebesültek szürkén, gyűrötten és legyintettek az itthoniak éhes kérdezősködéseire. Előjöttek néha még az eltemetett legendás hősök is, beálltak újra az élők sorába s próbáltak élni közönségesen, egyszerű embermódra, éppoly szerényen, sőt talán szerényebben és szomorúbban, mint azelőtt.
Hát ő is él. Istenem, miért ne élne, hiszen itthon az asszony öt gyerekkel küszködik, hogy havonta száznegyven forintokat küldhessen a kosztadónak és csomagokat hetenként az urának is.
"Bizony sokba van, mióta a tisztiiskolába került" - hallottam az asszony hangját a gondolataim raján át. - "Nem is tudom, minek kellett neki a tisztiiskola. Olyan jó dolga volt Stryjben az Etappenkommandónál. Be volt adva a felmentése, mondtam neki: maradj, jó helyen vagy. Nem. Ő tiszt akart lenni, aztán mehet megint a harctérre".
Válaszoltam-e valamit, vagy hallgattam, nem tudom.
"Bizony az elején, mikor bevonult, azt se tudtam mihez fogjak. Itt a gazdaság, a gyerekek, jött az őszi munka, a tél".
"S jöttek az oroszok" - mondtam csak éppen, hogy szóljak.
"Jaj, az nagyon érdekes volt" - derült fel az arca - "egy délután lejöttek hárman a faluba, beültek a kocsmába s összehívatták az embereket. Ti is csak oroszok vagytok, ugyanolyan a nyelven beszélünk. Volt köztük egy pópa, szép fiatal férfi. Gyönyörű barna ember volt" - s arcát tenyerébe hajtva ide-oda ingatta. "Azt el is vitték a csendőrök, mert a bíró beszaladt mindjárt a szomszéd faluba értük".
"Az elején sokáig nem írt" - kezdte egy pillanatnyi szünet után s egy darabig ismét tanácstalanul néztem: kiről beszél? "Már azt hittem nem is él. Két hónapig nem kaptam tőle levelet. Na, gondoltam, ez is ott hagyta a fogát. El is sirattam. Volt, aki látta, hogy elesett. Aztán egyszer csak hazajött egy gazdának a fia szabadságra. Ez aztán elmondta, hol van. Élte a világát valahol Jaroszlavban meg Samborban. Én mindig csak mástól tudtam meg, hol van. Mindig voltak ott ide valósi legények, azok megírták, vagy elmondták, hogy itt látták, vagy ott látták a tanító urat. Hejej!" - csattant fel dicsekvő hangon - "engem nem lehet olyan könnyen becsapni."
Rikácsoló lett a hangja s a szeme ellenségesen villogott. Az asszony beszélt, aki rabszolgájává tett a falusi élet, elnyűtt szolgálójává a férj s a minden másfél évben megérkező gyerek, az idő előtt elhervadt nő, aki mellett a férfi fiatal maradt.
"Egyszer hazajött szabadságra. Ha látta volna, milyen fess katona volt. A bajusza kipödörve, az arca telt, egészséges. Egyenes, mint a bükkfa. De alig volt otthon, már az első este elment valamerre, napokig a városban ült, mulatott, ma ez az ismerős hívta, holnap amaz. Szeretett ő azelőtt is másfelé járni. A feleség - az meg dolgozzon, mint egy cseléd. Egyébre se való. Haj! csak ezek a pulyák ne lennének, itt hagytam volna már nem egyszer. Akkor? már másnap reggel összepakoltam mindent, ami az enyém. Megyek én vissza az anyámhoz, de viszem a gyerekeket is. Ezek az enyéim."
Mit mondhattam neki vigasztalásul?
"Majd jó lesz minden, ha egyszer végleg hazakerül. Úgy lesz minden, mint régen."
Az asszony görcsösen felkacagott.
"Na köszönöm szépen. Minden csinos parasztlány kellett neki, minden amerikás menyecske körül ott legyeskedett. Vadászni megy - mondta s fogta a puskát. Persze, vadászni. Nekem meg ez jutott, ni" s durván megrángatta a kis szöszke kezét, aki a szoknyájába kapaszkodva bujkált előlem. A gyerek szája elgörbült s nagy fényes szeme kövér cseppekkel lett tele.
"Gyere ide drágaságom" - kapta ölbe az anyja s magához szorította a szepegő gyereket. Aztán lehajolt s a köténye csücskével végigtörülte a nedves arcot és orrocskát.
"Most bezzeg nincs olyan jó dolga. Most már jön a levél minden héten: Küldj ezt, küldj azt, csomagot, snapszot, pénzt. És megy az ennivaló, a pénz is."
"Mégis csak megváltozik" - kaptam a kínálkozó vigasztaláson.
"Meg bizony" - mondta fejét ingatva. "Máris megváltozott. Megvénült, meg" - tört ki rekedt, kárörvendő vihogással s a szeme a kielégített bosszútól kegyetlen volt. Felém fordult hirtelen, sebesen beszélt.
"Nemrég hazajött egészen váratlanul egy este. Csak egy-két napra. Hogy megőszült a haja. Le volt soványodva, köhögött, a bajusza, a haja rendetlen. Mindjárt le is feküdt az ágyba. Azt mondja: aggyál fiacskám egy teát nekem. Aztán maga mellé vette ezt a kicsit. Ezt nagyon szereti. Az ágyba. És úgy csókolgatta. Ezelőtt! - csak ki a gyerekekkel, nem tudott aludni tőlük."
"Bizony nem az a legény már, aki volt" - csattant fel diadalmasan a hangja. "Szeretne már hazajönni, már nem bánná, ha megjönne a felmentése."
Sebesen áradt belőle a szó, a felgyülemlett keserűség gátját szakítva özönlött, a szavaknak súlyosan zuhogó árja felkavarta előttem a szegényes asszonyi élet minden titkolt nyomorúságát. Megdöbbentett e látszólagos csendes életek mélye. Kiabáló és szemérmetlen volt a falusi durva élet nyomorúsága a külsején, elparasztosodott, sopánkodó hangján, vaskos szavain, nevetésén s a lelki magaelhagyásnak az öntudatlansága, mely nem bírta tovább a rejtőzést, ez az őszinteség határain túlömlő közlékenység, mely az asszonyi sors minden baját szinte vájkálva teregette szét s amiben nem volt semmi egyéb magyarázat, mint az, hogy talán én voltam az első művelt ember, kit évek óta ide vetett a véletlen.
"Most, most már jó lennék én is neki, amikor borogatás kell az oldalára."
Sóhajtott egy nagyot s felállt, hogy leszedje az asztalt. Az abrosz, tejesköcsög, tányér a kezében s érzéketlen, messzire néző arccal meredt egy darabig maga elé.
"Most már édes a gyerek is, mikor felnő, de amíg pólyás, amíg éjjel-nappal baj van vele..."
Nem fejezte be a mondatot. Kiment. Magam maradtam a szobában. A leszálló nap az ablaküvegen játszott néhány szomorú, cserépbe rakott virág között. Kint az udvaron a gyerekek nyargalásztak a kutyámmal, fel- és leszaladgáltak a templomdombon, mezítelen lábuk nagyokat csattogott az agyagos földön.
A szobában nézgelődve üldögéltem egy darabig, amíg a kakukkos óra rám nem kiabált.
Kiléptem a pitvarba s láttam, hogy a konyhában tűz lobog s az asszony a cselédjével foglalatoskodik. A félszemű cseléd guggolva gallyfát rakott a tűzre, a kis szöszke a szoknyájába fogódzva nem tágított mellőle. A padlón egy ingecskében a legkisebb fiúcska csúszkált és szipogva nézett rám, mikor beléptem.
"Bácsi, ez bácsi" - szólt hozzá az anyja bátorítólag. "Ez, ez a kedvenc" - mondta aztán magasra felkapva a gyereket s hangos csókot cuppantott a kövér combocska legdomborúbb részére.
"Ez már hadigyerek, ugye?" - kérdeztem.
"Az bizony" - mondta büszkén nevetve az asszony s a gyerek feje mellett el, rám nézett s aztán - talán az előbbi beszélgetés reakciójaként, valami lányos, szemérmes vonal jelent meg a szájánál, elfordult s a haját önkéntelen mozdulattal elsimította az arcából.
Leültem egy alacsony zsámolyra a tűz közelébe, hogy kissé nedves cipőmet szárítgassam.
"Hajaj! mennyi katona volt itt az első télen, mikor az oroszok Bártfánál jártak" - beszélt az asszony halk, emlékező hangon s a fejét jobbra-balra ingatta. "Itt is tele volt velük a ház, minden szobában tisztek laktak, itt volt a menázsi. Volt köztük egy hadnagy, egészen fiatal ember, de nagyon szomorú volt mindig. A gyerekeket csak úgy tömte naranccsal, cukorral, csokoládéval. Mikor elmentek innen a hegyeken át Zboró felé, összecsókolta ezt a kislányt, s úgy sírt, mint egy asszony."
"Úgy bizony, Janikám!" - mondta összeszorított foggal szenvedélyesen a kisfiúhoz s úgy magához szorította a gyereket, hogy az sikítva elnevette magát.
Az asszony felém hajolt, s mintha valami nagy titkot mondana, suttogva beszélt.
"Egy reggel bementem takarítani a szobájába, hát egy arcképet látok a hálószekrényén. Egy gyönyörű női arcképet, azt mindig a zsebében hordta nappal, de éjszakára kitette a hálószekrényére. Az nagyon jó ember volt. Úgy tudott sírni, mint egy asszony" mondta nagyot sóhajtva.
Sötétedni kezdett. A pitvarban nehéz csoszogás, dübörgés támadt. A mezőről jött emberek a krumplit szórták le a pincébe. A tűzhelyen nagy fazekakban főtt a víz s a hab sisteregve csorgott a vasra. A gőz sípolva emelgette meg a nagy bádogkondér fedelét, melyben a sertések vacsorája rotyogott. A félszemű szolgáló haluskának való nyerskrumplit reszelt egy tálba és - ksicc!- elhessentette a macskát, mely felkunkorított farokkal a lábához dörgölődzött. A macska egy ugrással felszökött a kemence tetejébe, megcsörrentette a falra aggatott bádogkanalakat s eltűnt a ruhadarabok közt, amik odafent spárgára teregetve száradtak. A fal mellett a lócán az asszony kissé félrefordulva a gyerekét táplálta. A tűz lángja szaladgált szerte a konyhában, a gyermeken, az edényeken. Meleg és barátságos volt itt lenni, jólesett a tűz melege, az égő fának pattogó hangja, a félhomály, a csendes szó.
A konyhaajtó lassan kinyílt s koráncsúnyult ravasz paraszt-asszonyfej nézett be rajta. Nagy óvatosan, sunyin jött be a nyíláson, mintha lopva surranna, köszönés nélkül szótlanul nézett körül, végig rajtunk, a konyha sötétlő szegletein, majd újra ránk.
"Nincsenek itt a gyerekek?" kérdezte köszönés helyett.
"Harangozni kéne".
"Harangozni?" nevetett fel a cseléd s a kifordított öklével letörülte a képéről a ráfreccsent fehér krumplireszeléket. "Harangozni." Talán csengetni, csilingelni? Majd elmegyek én."
"Na eriggy" szólt az asszonya "hanem aztán siess a fejéshez".
A cseléd felállt, lesimította a kötőjét s vihogva elszaladt.
"Milyen jó most" - tréfált inkább szomorúan, mint nevetve az asszony - "most akárki lehet harangozó".
A harangozóné bizalmasan karattyolni kezdett.
"Sok krumplit hoztak be ma az emberek. Láttam a pitvarban. Jó annak, akinek a falu dolgozik."
"Na" - nevetett a tanítóné gúnyosan - "nem mindig van köszönet a munkájukban."
"Én a káposztát vágom már" folytatta a harangozóné sipító hangon. "Hogy az ördög vinné azokat a városiakat. Ma megint itt járt egy egész csapat. Mint a varjuk. Eljönnek azok ide még Kassáról, meg Miskolcról is. Leszedik a mezőn még a kökényt is. Aztán, ahogy hazafele mennek a káposztaföldek mellett, innen is onnan is elemelnek egy fejet, egy cső kukoricát. De egyszer megjárják. Rájuk megy a falu. Én is leütöm a derekát annak, akit megfogok. Le én."
"Jó maguknak itt falun" - mondom, csak éppen hogy szóljak.
"Falun?" - vigyorog az asszony. "Jó bizony, de mennyire. Csakhogy itt nincsen ám felmentés. Azoknál mind otthon az ember, csupa egészséges férfi, vasutas, miegymás."
"Na, a nagysága is fogott már magának egy gavallért" - sziszegte s félszemmel ránk sandított.
"Hát persze" - nevetett az asszony a várt rendreutasítás helyett.
"A férfi ma éli a világát. Az emberek ugyan jól élnek a háborúban, de az asszony... ki kell használni az alkalmat, ha kínálkozik."
Kiabálva beszélt s mind a ketten nevettek. Ott ültem köztük. Körülhömpölygött a hang, a nevetés. Mi voltam itt nekik? A szikla, mely a nyugodtan ömlő folyó tükrében ragyogott eddig s most hirtelen belegördül a mélybe. Egy élettelen valaki voltam itt, nem is láttak már, csak egymásnak beszéltek. Csak az alkalom voltam, mely kilobbantja a soká meggyűlt nyomorúságot, nélkülözést. A kő a mélybe gördült, felkavarta az iszapot, megtört körülötte a víz s zavaros hullámok buggyantak a felszínre.
"Hallottam ám valamit" - sápítozott a harangozóné. "A kocsmáros fia jött haza Kassáról."
Az asszony élénken felfigyelt s kiült arcára az önmarcangoló kíváncsiság. Egészen előrehajolt ültében s száját tágra nyitotta, hogy semmit el ne veszítsen a kegyetlen tudósításból.
"Úgy! a tanító úrral sokszor találkozott, mulattak is együtt..."
A beszédbe belecsilingelt a kis harang idétlen vékony hangja. Sipítozva, szaporán és élesen, mint az asszonybeszéd, mely egy pillanatig még versenyezett vele, aztán elnémult, majd mint a gyerekkiáltás, mely mellől hiányzik a megállapodott férfiszó csillapító kísérete.
A fejek lekonyultak, a beszéd elhalt az ajkakon, a nyelvek meggömbölyödve húzódtak vissza.
Arcomat a tenyerembe eresztve lehunytam a szemem. A parasztasszony settegve mondta az imát, a gyerek gügyögve kereste az emlőt, majd csendes, egyenletes lélegzettel elcsitult. A tűz zümmögött, a víz sistergő zaja összevegyült az éles csengéssel s mindezen át hallottam a macska egyenletes, bársonyos dorombolását. Kitágult körülöttem a világ, a négy fal szűk, nyomasztó közelsége, lehunyt szemem a végtelenbe látott egy nagy képben foglalva össze mindent, ami a világon létező, lerontva távolságot, időt és minden korlátot, ami ma élőket egymástól messze terel.
Zokogó, fájó, megenyhülő érzésbe verődött a harangszó, a testvérei után esdekelt, akik most szanaszét, ágyukba öntve, szürkébe bújva, az őszi földeken, hegyekben, dörgő hangon, hurrázva, bömbölve halált kiabálnak egymásra.
A szaladó cseléd lihegve lökte be az ajtót.
"Egy kicsit hosszabban is húzhattad volna" riadt rá a harangozóné.
"Nem lehet, sietni kell" nevetett a félszemű lány s már fogta is a sajtárt.
Az asszonya szintén felkelt a padról, az alvó gyereket egy ágy sarkába tette, melegvizet merített egy másik fasajtárba s indult fejni a cselédjével. A konyhaajtó most hirtelen kinyílt. A fazekakból felcsapott a pára s a nyitott ajtó teteje felé tódult. Egy katonaköpenyeges alak állt az ajtóban, az arcát azonban nem láthattam.
Az asszony elsikítja magát, a vizes sajtárt a földre ejti. Hozzáfut, a nyakába akaszkodik. A katona lehajlik, a két karja átfogja az asszony vállait s csókolja hosszan, szótlanul.
Az asszony sírva, nevetve, szaporán beszél. Fogja a férfi karját s mindenről megfeledkezve vonja a szoba felé.
A cseléd és harangozóné eltűnnek az udvaron.
Kiléptem a pitvarba. A puskám, kabátom ott lógott a fogason. Magamra hajigáltam a holmimat, zajtalanul és sietve. A kutyám csendes farkcsóválással figyelte a mozdulataimat s előre szaladt az ajtó felé.
"Kimegyünk Uracskám?" - szólalt meg a homályban a kerülőm, aki a tornácon várt rám, aztán egy fölösleges hang nélkül a nyomomba szegődött. Sietve mentem át az udvaron, még mindig félve, hogy visszahívnak. Aztán nekivágtam a dombnak. A szilváskertekre köd ereszkedett, apró cseppek vágódtak hűvösen az arcomba s megtelepedtek a ruhámon. Alig derengett a hold fénye kelőben a hegy csúcsai felett. Barátságtalan és titokzatos volt a közeledő éj a ragyogó sugaras napok után. A látás köre néhány lépésre tágult és zárult körülöttem. A lóhereföldek csupasz ágasfái, majd egy-egy kökénybokor a mesgyeszéleken, egy krumpliföld kupacba hordott venyigéje meglepetésszerűen gyalogolt el mellettünk.
Kísérteties topogással mentünk át a most szedett krumpliföldek puha talaján, az ellenséges venyigerakások között, majd megkoccant a lábunk alatt a kopás borókásokon átvezető gyalogút kavicsa.
Meredeken haladtunk most felfelé.
Hallottam, hogy az ember megáll mögöttem s tompa, szakadozott köhögését a szürke ujjába fojtja.
Megfordultam.
A völgyben, a kopár, sziklás hegyoldalak közt sötéten, összebújva ültek a falu fái, még látszott egy-egy domború koronájú hárs a templomkertben, a torony csücske derengve vágott a túlnani hegy sötét testébe. Alacsonyabban, a szilvások ágbogas sűrűje közt egy ablak meleg fénye ömlött a sötétbe s egy árva sugár egészen a lábamhoz kúszott. Körül a falu csendes álomra készülődött.
A munkában fáradt emberek a házakban a meleg tüzek fényénél vacsorához ültek. Lobog a láng a nyitott tűzhelyen. Csendesen pipázgat a férfi. Az asszony a gerendáról lelógó bölcsőt lökdösi a karjával. A nagyobb gyerek már alszik. Az ajtó nyitva, a marha elfeküdt, néha egy dobbanás hallatszik az istállóból, vagy halk röffenés az ólból.
"Meg van maga hűlve, Ján?" kérdeztem részvéttel az embert. "Vagy már régebben is köhögött?"
"Már vagy három éve. Még a bányában kezdtem. Ha jó idő van, akkor fel se veszem, de az ilyen ködös idő nem jó nekem!"
Tovább haladtunk lassan. "Ki gondol ilyenkor a marhára, ha maga nincs otthon?" - szóltam hátra egy idő múlva.
"Az asszony, meg a lányom. A fiam most oda van."
Lombos sűrűségbe értünk. Megálltam s az ember a sötétben egészen közel a hátam mögött lihegett.
"Mit gondol Ján? Hova kéne ma éjjel lesbe ülnöm?"
"Csakis a Viszoka oldalában levő földek szélére. Ott már alig van egy-két darab krumpliföld szedetlen. Biztosan kijön rá a disznó".
"Azt hiszem, ha ezen az úton átmegyek a sűrűn, közel érem a földeket".
"Egészen közel jobbra, a fenyvesnek a sarkán".
Feléje fordultam.
"Ján! tud a maga felesége hársfateát főzni? Igen? hát akkor forduljon vissza barátom, menjen haza, igyék egy jó meleg teát s feküdjön le."
Az ember csendben állt mellettem a sötétben.
"Na" - mondtam határozottan. "Ma úgysincs szükségem magára. Ha lenne valami, hajnalban leüzenek a juhász-fiúval".
Az ember elköszönt s bocskorának a nesze hamar elhalt.
Utána néztem az út nyílásán át. A völgy már egészen sötét volt. Nagy messze egy mozgó keskeny fénycsíkot láttam s dobogva verődött a fülembe a Balázskán kapaszkodó vonat zaja. Katonavonat lehetett. Galícia felől, a frontról jött s fényes ablakai mögött szabadságra siető boldog emberek ülhettek.
Jó ideig néztem még arra, ahol a fényes vonat s az ember szűre rég elveszett a ködben. Aztán megtöltöttem a puskámat, a vadászkés szíját szorosabbra húztam a derekamon.
A hegynek fordultam. A szemem előtt derengő, egyszínű mélység volt minden. A gyalogút csak lépésenként tünedezett fel s tűnt el az ismeretlenségbe.
Egy bokor nőtt fel hirtelen előttem olyan mozdulattal, mintha utamat állná, vagy szólni akarna. Aztán mozdulatlanul engedett el maga mellett, s a hátam mögött kísérteties nesszel, koronáját csóválva, csapta össze ágait.