Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Ujfalusi László: Ősz

Ujfalusi László: Ősz
I.

A hegyek közt kószáltam vadászva, már napokon át azon az őszön. Hajnalonként a vágásokban őzre és szarvasra cserkésztem, a holdvilágos éjszakákon pedig az erdőszélen vaddisznóra lestem. Roppantul el volt szaporodva a kártékony vad s nagy csapatokban pusztította a parasztok keskeny krumpliföldecskéit. Napközben a sűrű mogyoróbokros oldalakon császármadár-csalogatással mulattam, szedret és késői szamócát csemegéztem a fiatalabb vágásokban, vagy elfáradva a járástól leheveredtem az erdőszélen a napba, mely csudás derűvel és hévvel búcsúzott az ezernyi színben pompázó hegyektől.

A harmadik éjjelt töltöttem kint a hegyekben, ahol éppen rám esteledett. Sűrű fenyvesben, elrejtve a hidegre vált északi szél elől, mely Galícia felől acsarkodott reánk, fenyőgallyakból vetett ágyon a tűz mellett heverésztem, a rutén kerülő fecsegésétől elálmosodva, nem nagyon hideg estén, a félig elbújt holdvilágnál.

"Uracskám!" szólt a tűznél guggoló emberem, nyitott szememről látva, hogy még ébren vagyok - "bizony nehéz volt az a nyolc esztendő az amerikai majnában. Most jöttem haza a tavasszal. Bárcsak ott maradtam volna".

Nagyokat köhögött, aztán krákogva félreköpött a sötétbe.

"Az angolok elfogtak, nyolc hétig voltunk egy dróttal körülvett táborban. Sok lóhúst megetettek velünk".

A tűz lobogott, barátságosan pattogott a fenyőség.

Fáradt szememet édesen kerülgette az álom s ebben a magam jóérzésében valami altatóként hangzott a szapora beszéd. A szavak visszhangtalanul hulltak el a környezet szövevényében. Tudatomba alig ért a beszéd értelme: hogy mit jelent egy életet robotolni idegen föld naptalan mélységeiben, az asszony, a gyerek - nem özvegy, nem árva - mégis egyedül kínlódik itthon, s hazajönni öregen, beteg tüdővel, köhögősen. Mit jelent mindez. Ma mindenki panaszkodik s a panasz a mindennapi társalgás unott témájává szegényedett.

"Vettem egy kis földet a megtakarított pénzemből" hallottam tovább a tompa, érctelen beszédet - "könnyebb Amerikában elnöknek lenni, mint nálunk egy darab kavicsos parcellához jutni. A pénzemért, amiért dolgoztam. Miből éljen itt az ember. Zsellér legyek? Favágó? Öreg vagyok már, hogy elülről kezdjem".

Kissé éberebb lettem s valahonnan megmagyarázhatatlan idegenség terjedezett bennem.

"Alszik Uracskám? Elfáradt egy kicsit? Magam is. De azért szívesen jövök, ha nincs munka a mezőn. Ez az egy jó itt, puskával csavarogni a hegyek közt."

"Na lássa" - mondom - "mégis csak kényelmesebb itt, több a szabadság, nem hajszolja az embert reggeltől estig a munka".

"De soványabb a kenyér".

"Ott lehet pénz, de az emberek rabjai a munkának."

"Az" - bólintott s fényes arcán elömlött a tűz veressége - "itt meg, ha nem a munka, hát befogja más. Sok minden nincsen jól itt Európában".

Félrefordult, krákogott, kifújta az orrát s aztán beletörölte a képét a szűre ujjába. Felém fordult s szúrós fekete szeme ellenségesen villogott elő a sötétből.

"Az ökörnek az áráért adósa vagyok a banknak, a lakásomért száz napot dolgozom a családommal az uraságnak: hol én, hol a feleségem, hol a lányom, a fáért kerülősködnöm kell. Tudja Uracskám!" - ugrott fel hirtelen és sovány eres öklével egészen az orrom alatt hadonászott - "egy barázdát nem szántottam még a magam földjén és rám üzent a papunk, hogy két napig neki szántsak pénzbérbe".

Nagyot szippantott az orrával, a pofaizmai ugráltak, mintha rágna valamit.

"De nézze barátom" - mondtam - "mindenre van törvény s ha magának igaza van..."

"Tuúdom" - mondta gúnyos, felemelt hangon - "be is mentem a városba. A szolgabíró elzavart. Az úr csak az úrnak fogja pártját. Ez a maguk szabadsága, Uracskám!"

Újra a tűz mellé guggolt s a parázsból egy krumplit kapart elő. Megropogtatta s újra visszadugta a hamuba.

"Tudom én a törvényt. Nem is hagyom ám magam" beszélt tovább, inkább magához.

Újra magamba hulltam. Látszik, hogy Amerikában járt, gondoltam a szomorú veleérzésnek és ellenszenvnek megmagyarázhatatlan vegyülékével s nyomban nagyon szomorú igazságokra kellett gondolnom. Míg rövidlátó és önző az ember - fájt bennem. Legyen bár őrnek állítva a tévelygőket védő korlátok határain, míg tapogatódzó társait az útra egyengeti, maga felejti, hogy halálos mélységek szélét érinti lába.

Szél suhant el a fák fölött, a lomb között áttetszett néhol az ég nehéz sötétje, a fenyőágak a csillagokba kapaszkodtak s a föld hangtalan, rettentő birkózással magához akarta lehúzni a csillagos eget. Tehetetlenül meredtem bele a fenyőágak fölém boruló szövevényébe, melyen keresztül a láng felcsapó fénye s a ritka füst az ismeretlen sötétségbe igyekezett.

Igazság? Igazság.

Hát miért van az, hogy én itt heverek most élvezve az erdő csendjét, a háborítatlan életet, a tűz melegét, nappal gondtalanul járom a hegyeket, lucskosra ázom puszta kedvtelésből a hajnali harmatban, dideregve alszom a nedves földön, éjszakákon át az erdőn bolyongok mogorva vadkanokra lesve, szalonnán és sült krumplin élek - és mindaz gyönyörűség nekem, a legnagyobb öröm, miért mindent odaadnék, és más valaki, akinek kín és gyötrelem egy átázott harisnya, a megszokott ágy hiánya - az most nedves földalatti odúkban lakik hetekig és ismeretlen erdőkben rettegve, fázva néz farkasszemet a nyomorúsággal és halállal.

Szomorú volt a csendes est. A kutyám közelebb mászott a tűzhöz, amennyire a lánca engedte. A kerülő krákogva hajolt néha félre a sötétbe, a háta meggörbült, az arca nedves fényben ragyogott, amíg a vastagabb ágakat kínlódva széjjeltöredezte a térdén.

"Jó éjszakát uracskám" - mondta egy idő múlva, mikor már elég aprófát halmozott fel. A kutyám háromszor-négyszer megfordult a tengelye körül s jóízű morgással kuporodott össze a fenyőrakás legszélső ágán. A tűz dohogva lobogott fel a jól rakott máglyának csúcsa fölött, melege érezhetően terjedt a hűvösödő éjben. Aztán egy feltörő, megbékült sóhajom már az álom csendes lélegzetvételébe zökkent.

Csak egy kósza bika mozdult el alattunk úgy éjféltájban, éjjeli sétáján megelégedve a kövér legelőtől s visszaidézve talán komor fejében a nemrég lezajlott szép napok gyönyörűségeit. Mert utána voltunk már az október-eleji zengő éjszakáknak és bármely reggel hó fehéríthette a hegyeket.

Félig alva hallgattam a morgó hangot a messze völgyeken, feléreztem a hidegre, mely egyik oldalamat átjárta. A kerülő első mozdulatomra felneszelt, új fát tett a kialvó tűzre. A kutya halkan vakkantott s lábaival rángatódzva űzte álmában a vadat.

A szél megfordult. Észrevettem a felszálló füstről. A völgyből meleg levegőáram hömpölyödött a hegyoldalon felénk magával hozva a vágások hervadó verbénáinak kesernyés illatát. Benne volt ebben az illatban az egész nyárnak a virágzása, a hegyek és völgyek színe és formája, melyek a Mincsol és Lysa közt terülnek, hatalmas törzsű bürkösök, fenyvek és kecskefüzek hulló levele, patakzúgás és téli csend, egész múltam és az ősz, mely utolsó meleg, fájdalmas ölelését küldi felém.

Különben csend volt. A szabad éjszakának a csendje, melyet millió titokzatos nesz aprányi mértéke még sokkal mélyebbnek mutat. Egy bagoly huhog valahol s utána a némaságnak egész végtelensége skálázik végig az alvó mindenségen. Valami zörgés kél időnként a száraz lombon, mely éppúgy lehet egy mászó bogár zaja, mint a völgy túloldalán makkot kereső vaddisznóé. A fenyőlomb sóhajtva susog a szélben.

Egy nyári éj emlékei rohantak meg hirtelen oly messziről és álomszerűen, mint ez az illat, amely eláraszt és ki tudja, hol kelt szárnyra.

Akkor is itt aludtunk valahol nem messze a Dvoriszka oldalában, hárman, a parasztok tüzénél, akik hetekig laknak a hegyekben szénagyűjtés idején. Készséggel engedték át a helyüket a szénaágyon a tűz körül, védelmül a szél ellen lenyesett bükkágakból sövényt fontak a táboruk köré, maguk pedig féloldalt a szűrre könyökölve meghúzódtak a háttérben.

Vadásztársaim tanítók voltak a közeli falvakból. Az idősebbik harmincöt év körüli szőkehajú, sárgásbajuszú férfi. Szürke szeme derűsen nézett maga körül, inkább sovány arca energikus volt s ha mosolygott, kilátszott egészséges felső és alsó fogsora. Igazi néptanító, aki az anyatejjel szívta magába az emberek nyelvét és szokásait, akik között él, ismeri tövéről hegyére az életüket és sorsa egy az övékkel. Modora kissé falusias, de a kedélye és szíve ép, környezetének minden tekintély. A fiatalabbik feketeszemű, erős orrú fiú aki az előző évben végezte Bécsben a tisztiiskolát, tele volt ambícióval, munkakedvvel és ideális szeretettel a pálya iránt.

Vacsoráztunk. A fiatalabb társam egy katonakonzervet vett elő a hátizsákjából, a tetejét kivágta a bicskájával s melegedni tette a parázsba. Az emberek érdeklődve nézték a műveletet.

"Én is szolgáltam valamikor" - szólalt meg egy ötvenes férfi.

Egy fiatal suhanc, aki eddig a fehér vászonnadrágos lábát keresztbe vetve feküdt oldalt, most izgatottan megszólalt.

"Egyszer, mikor a Lyipjancsik alatt legeltettem a teheneket, vagy harminc ilyet találtam egy szilfa tövében."

"Na, és mit csináltál vele?" - fordult érdeklődve feléje a fiatalabbik tanító.

"Én bizony nem mertem hozzányúlni, hamar elhajtottam másfele a tinókat. De a többi pásztorfiúk egyenként elhordták és vizet vittek belőle."

"Hát ami benne volt?"

"Nem volt abban semmi. Mind üres volt."

Mindenki elmosolyodott. A tanító beleszúrta a bicskáját a sustorgó konzervába s jó darab marhahúst tett a kenyerére.

"A mi időnkben még nem éltek ilyen jól a katonák" - szólalt meg a háttérben egy öreg ember. Beretvált ajkán és arcán őszesen sárgult a kéthetes szőr, vállig érő haja, melyben nem volt még ősz hajszál, zsírosan, összetapadva fénylett.

"Hát kend is volt katona, öreg?"

"Én ott voltam a porosz háborúban, meg Taliánországban is szolgáltam" - mondta az öreg minden különösebb érzés nélkül.

"Lehet-e még a mai világban háború?" - kérdezte az ötvenes ember felénk fordulva.

"Hogyne" - mondta a fiatalabb tanító "én még biztosan fiatalon megérem".

"Ha a király akarja, akkor lesz" - kottyant bele a legény s a szeme csillogott.

"No, én már nem szeretném megérni" szólalt meg a háttérben komolyan a hosszúhajú öreg.

"Miért nagyapám?" - kapott bele a fiú.

Az öreg egy pillanatig hallgatva nézett maga elé.

"Az emberek ostobák" - szólt aztán lassan - "nem tudják, mit kívánnak maguknak. Mikor az Isten már nem tudja mással büntetni a gonoszságukat, elveszi az eszüket".

A fiatal tanító mosolygott. Ránéztem az öregre s belém villant, hogy az öregek régies szavai mögött a legnagyobb igazságok rejtőznek.

És beszéltek a katonaságról, háborúról, mint ahogy az élettől meggörnyedt férfiak a fiatalságról beszélnek, amely tele van szépséggel és bolondsággal, örömökkel és veszedelmekkel, s amely hál'Istennek, vagy sajnos, már nem tér vissza többé.

Az emberek előkaparták a parázsba rakott krumplit, meghengergették a kérges tenyerükben s csendesen eszegették.

"Sovány vacsora" - mondta az idősebbik tanító.

"Ebédre hoznak fel az asszonyok meleget: krumplilevest, tejet, galuskát" - felelt rá valaki.

"Azért mégis kövérebbek az emberek, ha kaszálás után lejönnek a hegyekről".

"A jó levegő teszi, meg a víz, a mozgás" - szólt magyarázólag a fiatalabb tanító.

"Hát mozgás, az van elég reggel napkeltétől napszállatig" szólt az ötvenes ember s megdörgölte a lábikráját.

"Azért kövérebbek az emberek! - folytatta zavartalanul az öreg - "mert itt nincs dolguk, gondjuk az asszonnyal".

Összemosolyogtunk. Az ötvenes paraszt közönyösen rágta a krumplit s a héját a tűzbe hajította, a bámészszájú fiatal legény pedig hirtelen teli szájából röhögni kezdett.

Az idősebbik tanító mosolyogva csapott a nyárssal a combjára, amelyen megfeszült a nadrág, ahogy oldalt feküdt a balkönyökére támaszkodva. A társára kacsintott s egészséges fogsora kilátszott mosolyra húzódott ínye alól. A délutáni jelenetre kellett gondolnom: amikor a kutya a legszebben hajtott a szomszédom standja felé, minden pillanatban lestem a dörrenést. Semmi. Felmászom egy fatönkre, lenézek magam alá a vágásba s ott látom a cimborámat - a puskája egy fához támasztva - maga meg két málnaszedőlánnyal incselkedik. "Mit szól ehhez az asszony" - kiáltottam le az ujjammal fenyegetve. Csak a fehér fogát láttam, akkor is, ahogy felém nevetett.

Az éjszaka csendes volt, a széna illatos és puha. Az álom felénk lopakodott néha, de egy-egy halk szó újra elűzte. Senki se aludt, nem is kívánta. A szabadban való alvás mindig fél ébrenlét. Az ember alva is minden neszre figyel. Csodáltam az embereket, akik ilyen munkában hetekig azt a néhány éji órát is csak szunyókálással töltik. Voltak negyedórák, amikor mindenki csak a tüzet nézte. "Ereggy vízért" - szólalt meg valaki s a suhanc fogta a korsót és eltűnt a sötétben.

"Annál kevesebb a dolog télen" - szólt hosszú szünet után a fiatalabb tanító mintha csak egy imént elhangzott mondatra felelne.

"Bizony, ha az ekét, szekeret rendbe hoztuk ősszel, akkor aztán tavaszig nincs semmi, csak a hó. Az emberek ülnek a házban, mint a medve az odújában"

"Pedig annyi idő alatt lehetne valamit csinálni, egy kis pénzt is keresni."

"Nincs nálunk munka olyankor, amióta megszűnt a favágás."

"Látják, emberek", kezdte a tanító magyarázó hangon "némelyik vidéken az emberek tudnak kosarat fonni..."

"Nem értünk mi ahhoz, uram!" szólt az ötvenes ember. "Valahol a harmadik faluban van egy ember, aki ért hozzá, de nem olyan könnyű mesterség az."

"Dehogy is nem" - lelkesedett tovább a fiatal ember "ahol én tanító leszek, ott erre is meg fogom tanítani az embereket."

"Hát jó lesz a fiataloknak. De a mi kezünk már nem arra való."

Éjfél is lehetett már. A falombok között átcsillant néhol az ég s egy fényes csillag éppen engem nézett, ahogy hanyatt feküdtem. Melyik lehet. Oldalt fordultam, hogy nagyobb darabját is lássam az égnek s távolabb megismertem a Göncöl rúdját.

Az éj csendjében egy nóta harsant meg valahol messze, talán a harmadik hegytetőn. Erősen, tisztán csengett a bús tót dal, az utolsó hangokat parasztosan hosszúra nyújtotta az éneklő legény:

Mikor masíroztam,
A rózsám vizet mert,
A nótám szavára
Zokogva rám ismert.

A nótám szavára
Kis lovam nyerített:
Rózsám felzokogott,
Míg vizet merített.

"Ez a Bacsónak a fia, a Sambrunyák" - mondta az ötvenes ember.

A suhanc visszajött a vízzel. A szája nyitva volt, nagyokat lélegzett.

"Hallja nagyapám" - szólt az öreghez - "jó kedve van a Mizsónak, hogy regruta lett."

Az öreg nem szólt.

"Majd eljön az ideje, akkor én is megyek."

Most megszólalt az öreg.

"Majd vénségemre magam maradjak."

"Ha a kerülő fiát, a Joskót beviszik, talán majd én itthon maradok. Vissza se jönnék többet a faluba."

"Hát hova mennél?" Kérdezte a fiatal tanító.

"Hova?" nevetett a legény "Amerikába."

"Tudod is te merre van Amerika."

"Hogy tudom-e? Csak ki kell menni a gerincre. Nincs innen száz lépés, ott az erdő szélén vezet a gyalogút. Két óra alatt a Mincsolon át Polyákországban vagyok úgy, hogy senki se lát. Muszinától aztán már könnyen megy." S felemelve a kezét arrafelé legyintett.

Mosolyogtunk.

Az ötvenes ember észrevette.

"Úgy. Erre mennek az emberek. Mi látjuk őket éjjel. Sokszor egész csapatok, batyuval a vállukon."

"Ez a baj" sóhajtott fel magyarul a fiatal tanító s maga elé bámult.

"Ugyan hagyd el" - szólt a kollégája - "csak úgy dől a pénz a faluba, új házak épülnek cseréptetővel, a paraszt földet vásárol, meggazdagszik."

Úgy élt bennem most ennek az éjszakának minden pillanata, minden szava, alakja, a nóta, mit éjféltájban a messze erdőn egy nemrég besorozott legény dalolt, mint a kép, amit egy örökre elmúlt kedves dologról őrzött meg az ember.

Egy hónappal később úgy fel volt túrva a világ, mint a hangyaboly, melybe a vadkan csak azért bújik bele, hogy az elkeseredett hangyák megbizsergették a bőrét. Jött a vihar, mely már két éve mulat s az emberek megbolondultak tőle, a fiatalok, mert a maguk idejét látták megjönni benne, az öregek, mert azt hitték, hogy a fiatalságuk tért vissza újra. Az első hónapok kavarodásában szem elől vesztettem két vadászcimborámat és kósza holt hírüket hallva, a kortárs dühödt nagylelkűségével hantoltam el az idősebbet egy tömegsírban, amilyenekkel tele van Galícia, a feketeszeműt pedig egy szibériai fogolytábor áhítatos csendű temetőjébe.

Most, álmatlanul hallgatva a fenyves felett elfutó szél sóhajtásait, igaz bánat fogott el érzéseimért, az éjszaka sötétje rám nehezedett s pihenéstelen félálomba dideregve vártam a hajnal pirkadását.

A gallyfa pattogására lettem éber s félig nyitott szemmel idegenül néztem a sápadt tüzet a kelletlen, hűvös hajnali szürkületben, mely a fák közt derengeni kezdett. Álmatlan éjszakák fanyar fázása rázott s harmattól ellepett ruhám érintése kellemetlen volt.

A terjengő nagy világosság gyanúsnak tetszett. Napkelte előtt akartam indulni, mert messzebb esett a vágás ahol őzbakra szándékoztam cserkészni. Egy pillanat alatt teljesen öntudatnál voltam. Elöntött a harag - mért nem költ fel ez az ember! Egy mozdulattal felültem.

A kerülőnek csak az iromba, piszkos szűrbe bújt hátát láttam, amint a tűznél guggolt, miközben szaporán hányta magára orosz módon, visszájáról a keresztet. A reggeli imáját végezte, megnőtt, fekete sziluettje mögött felcsapott a füst és láng s fantasztikus kört vont imádkozó alakja köré. Meglepődve meredtem rá egy pillanatig, az esti beszélgetés élénken eszembe villant s a készülő szidás a torkomon akadt. Mozgásomra oldalt fordult s zavartalanul végezte be imáját.

"Gyerünk" - mondottam, a hátizsákot és puskát türelmetlenül magamra hajítva. Ám mire kiértünk a vágásba, már erősen világosodott az ég, a vad nappali tanyájára vonult s én sikertelenül jártam a rengetegek útját, amíg csak a remény egy halvány sugara hajtott.

Délfelé, virágos réten pihenve a margaréták közt, megbékülve a sikertelenséggel, az őszi táj szépségeiben gyönyörködtem. Az égen nem volt egy felhő sehol, a nap nyári melegséggel tűzött alá, a szöcskék percegve ültek meg a cipőmön és pattanva tűntek el újra. Oly tiszta volt a levegő, hogy a magas hegycsúcsról messze elláthattam a Poprád völgyéig. A kékes hegyek közel jöttek, vagy a végtelenbe szaladtak, s a Tátra csipkézett tömbje oly ifjan szökött elém, mint a hullámzó tengerből felbukkanó eleven tündér teste. S a közeli hegység völgyei és fenyőszegélyes világos rétjei, a vágások és vegyeslombú sűrűségek, szelíden domború vagy élesvonalú lejtők és oldalak, melyek mindegyike név szerint ismert kedves barátom, mind akár egy fenséges tenger megmeredt hullámai torlódtak föl, napsütött csúcsaikkal s árnyékba boruló oldalaikkal egymásra váltakozva. Néhány éjjeli ér már végighúzta csodás ecsetjét a képen s a leendő őszi színpompa erősen áttetszett a nyár egyszínű köntösén. A bükkök szélei rozsdásvörösen, vastag domborúsággal környezik a réteket. Néhol egy-egy juhar hangos sárga színével lelkendezve emelkedik ki a barna habokból. A kecskefüzes, magas vágások, zöldcsíkos, piszkos sárgáját élénken szegik a sötét szurokfenyők. Egy nyírfa élénk zölden áll alacsonyabb társai közt, melyek mint vízből kibújt szégyenlős lányok remegnek ott tapadós, sárga ingjeikben. Az öreg ott áll zölden felettük. Egy levele se vénült meg. Úgy fog lehullni mind az első fagyos éj utáni napsütésben. Azután üde fenyvesek jöttek s egy fiatal ültetvényes világos zöldjében lobogva égett egynéhány koravén vörösfenyő hegyeslángú gyertyája.

Külön élt itt most minden bokor s virág, amiket a nyár érlelő dús öröme a tömegélet egyformaságába fogott. A fák, amik csak egy-egy darabja voltak az élő erdőnek, a szenvedésben és elmúlásban hangosan kiáltották a világba külön voltukat.

Soha úgy, mint egy októberi felhőtlen dél derűjében, nem érzi át az ember az élete minden elmúlt örömét.

A két éve elmúlt nyár emlékei rajzottak körül s az emberek, akikkel mindezt átéltem. Vágyam támadt megkeresni önmagamat a hangulatokban, miket visszahozni reméltem, vagy a gyászban, amit a múltért vezeklésül viselnem kell. A völgyből egy falunak fehér tornya intett felém. Itt lakott barátom, az idősebb tanító s nekem meg kellett tudnom, mi történt vele. Elindultam le a hegyen a falu felé.