Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Nos, akkor még ez volt Darabonth Károly. Ember, mondani hibák és gyarlóságoktól hozzáférhetetlen. Kifogásolhatatlan ember. Ő lett kis unokaöccsének apja helyett apja, neveltetésének gondnoka s irányítója.
Minélfogva könnyen elképzelhetni, hogy e kisfiúénál sivárabb s nyomasztóbb gyerekséget egy regény számára is nehéz volna kieszelni.
A kisfiúra a szülői ház körülbelül egy fegyintézet minden kellékének megfelelt.
Nem volt szabad kiabálnia és nem volt szabad suttognia. Nem volt szabad futkároznia és nem egy helyben gubbasztania. Kizárólagos érintkező pontjai a külvilággal az ablakok, meg a kis méreteihez képest óriás deszkaberena hasadékai voltak. De még ezek is fönntartással. Meglátták talán e rések körül, az utcabeli gyerekekkel váltani szót, már hallhatta nagyanyja rikácsolását, nagybátyja dorgálását, vagy anyja szelíd intelmét.
- Mi dolog ez? Utcakölykökkel közösködni. Menj és játssz a szép kockákkal.
Így leshetett meg azért mégis a kisfiú boldogabb s maszatosabb kisfiúkat s kislányokat, a kerítések alatt gombozva nyaranta, meg hólabda csatákat víva télen. Így láthatta őket titkos vállalkozásokra indulva, fűzfasípokkal tavaszkor. Így, komoly, vagy vidám gyülekezéseiket, mikor összefogózva énekeltek, a sarki lebúj részegeit mórikálva, vagy a malomba tartó terhes, de mindinkább a visszazakatoló üres szekerek után futva s rájuk kapaszkodva. Aztán cserebogár vadászataikat leveles ágakkal s söprűkkel. Majd verekedve, majd barátkozva hemperegni őket a füvön, a porban, majd tapicskálni az eső-hagyta pocsolyákban s a folyókákon papírhajókat eregetni.
A kisfiúék ajtaja, kapuja örökkön zárva volt a vágyott utcára. Felnyitásához hiányzott a kisfiú mersze. Vagy ha mégis megesett s kisompolygott rajta, legföljebb kislányok bátorságán szégyenülhetett meg, amint félt még a megrakott szekerek után is csüngeszkedni, megriadva nyekergésüktől s mindenütt titkos veszedelmektől tartva járatlanságában.
Ellenben hozzá tudott szólni a kisfiú értelmesen a kovászos ugorka savanyításához, rántáshoz és habaráshoz s más hasonlókban segédkezni anyjának és Zsuzsának.
Folyvást unatkozva s folyvást felnőttek közt lődörögve, meghallgatva s kihallgatva azokat, így vált aztán a kisfiúból egyike azoknak a koravén, tötyögő gyerekeknek. Egyike ama kis öregeknek, kiknek borzalmas okosságán a nagyok összecsapják tenyereiket.
Valamint nagyanyja s nagybátyja szigorától s tilalmaitól kikeményítve, anyja aggó s túlzott gyöngédségeitől agyonpuhítva, Zsuzsa kora bizalmasságaitól megtömve, így vált a kisfiú korán, zárkózott, kedélytelen képmutatóvá, aki nagyon is hamar tisztába jött a rokoni kegyelemkenyér jelentőségével.
Vagy mindez véralkat dolga? Meglehet.
Tény, hogy még a szomszédból sem - mely pedig némileg hozzáférhető volt a kisfiú számára, a kertelés néhány kijáró léce révén - még onnan sem környezte egyéb a kisfiút meghiggadt élemedettségnél.
Jobb oldalon a szomszédház egy Tatár Samu nevű kötélverőé volt. E kis ház bizony megmaradt továbbra is rácskertelése s virágos kertje mögött az utcára, mintegy nem sokat hederítve holmi tisztességi s külszínes látszatokra. Tulajdonosának annak idején épp jól jött a szomszéd kerítés kiegyenesítése, hogy hosszabbra ereszthesse hosszában zsinegeit, ha hébe-korba kirakta kerekes-székét az utcára s fel-alá szaladgált, szösszel teli kötényével a fonalak mellett. Ez rendesen igen vidító látvány volt az utcagyerkőcöknek, kik eltanulták s karban kiáltották azokat a furcsa jelszavakat, mikkel a futkosó kötélverő a kereket forgató inast, vagy fiát szólogatta s azok viszont őt.
De akkoriban már a kötélverő s felesége vének voltak, gyermekeik kinn a világban. Saját lábukon, mikor a kisfiú cseperedőben volt. Volt egy szürkéből fehérre vedlett gebéjük, név szerint Szilaj, mely a házi kordét húzta kötelekkel s sátorkarókkal rakva a vásárokra, az is vén volt. Volt egy fekete kutyájuk, Dudás, melynek ugatása oly rekedten hangzott, mint a vizes fában a fűrész, az is vén volt. Minden vén volt a kisfiú környezetében.
Csakhogy ez a szomszéd vénség mégis egész más volt, mint az otthoni, a kisfiúnak. Felőle általában kétféle észlelete volt. Egyik az övéiféle, vagyis inkább Zsuzsa-féle. Ez a kötélverőt iszákos, elvetemült tekergőnek vallotta, feleségét pedig, ki egyúttal bába is volt, jóféle ifiasszonynak, ki az urakkal élt, míg azoknak kellett. Mindkettejüket pedig utolsó népeknek, kiktől őrizkedni kell, sőt tyúkjaikat is szidalmazni, arcátlanozni, azokhoz minden kézügybeesőt hozzávágni, ha átbújnak, vagy átrepülnek a kerítésen.
Ez volt a Zsuzsa-féle elmélet. Igaz, belőle különösen a kötélverőnének az urakkal való ügyei, volt nem egészen szabatos értelmű a kisfiú előtt. "Rosszélet." Ez a kifejezés bizonyos fogalomzavarokat okozott a kisfiú elméjében. Úgy sejtette, hogy talán ez okozza azt az átható, dohos, orrfacsaró bűzt, mely a kötélverőék kertje felől árad néha, az ólak mögül, hol termetes s oly különös alakú bürkök és labodák tenyésztek. Mert Zsuzsa azt mesélte egyszer, hogy egyik úr ott várt a kötélverőnére, míg az ura el nem távozott a kocsmába s így végezte a mesét: a rohadt, büdös döge!
No, a másik észlelet, a kisfiú sajátja volt. Ez a kötélverőt egy mulatságos, bohókás, furcsa, vén szerzetnek mutatta, feleségét, a bábát pedig, egy piros, barátságos s csintalan nénikének.
Úgy, hogy a kisfiú, ha csak tehette, átlopózott hozzájuk. Náluk állt ostora is, mit a kötélverő saját kezűleg készített s maga oktatta ki a kisfiút a pattingatás fortélyaira. Majd különféle tréfákat eszelt ki a kisfiú szórakoztatására. Ámbár elég volt a kisfiúnak megkacagtatásául, ha a vénember csak egy fintort vágott előtte, lelógó bajszával s pamacsszerű szemöldökével s úgy mozgatta feje bőrét, hogy homlokán föl-alá billegett fövege.
A bába meg nyájas volt s kaláccsal kínálta a kisfiút. De ezt kapott otthon is, hanem tetszett a kisfiúnak, hogy a vénasszony nem kezelte amolyan kesztyűs kézzel. Megfogta, maga körül pöndörítette, fellökte, csiklandta s a kisfiú kötényébe csimpaszkodva viaskodott vele.
- Gyere vitéz! Gyere csak! - hívta ilyenkor őt a bába, a magázás s urficskázás helyett. - Gyere hát, köss ki egy vénasszonnyal, ha legény vagy a gáton!
És lábai közé szorítva a kisfiú fejét elpaskolta őt.
- Ördög bújjon abba a büszke, komisz fajtájukba! - fakadt ki olykor komolyan. - Úgy tartják ezt a szegény gyermeket, mint az elítéltet a siralomházban!
E két öreg között, mintegy szabad volt kissé gyereknek éreznie magát a kisfiúnak s valóban egészen felüdülve ment haza egy-egy látogatás után. Hogy aztán szótlan undorral s gyűlölettel tűrje övéitől a büntetést, vagy hallgassa a korholást, bizony a gyöngéd anyai intelmeket sem véve ki.
Elvonult magának egy szögletbe s a kiscsikóról tanakodott, mit a kötélverő ígért neki az ostorhoz, mihelyst a szürke világra hozza.
Szegény Szilaj! sohasem tudta meg, mivel gyanúsították tisztes öreg napjaira, épp húsz éves fordulóján, hogy paripává herélték.
*
A kötélverő kálvinista volt, felesége katolikus. Egymás közt ez nem okozott volna sok galibát, de sok kellemetlenséget hozott rájuk egybekelésük idején a két egyház s holmi vakbuzgó áskálódók révén. A különben jámbor s mókás természetű kötélverő egyszer aztán egy hatalmas botrányt csinált az istentiszteleten, épp úrvacsora-osztáskor s attól fogva templomkerülő, istentelen s elvetemedett híre maradt. A tütüt sem vetette meg különben.
Felesége, a bábáról sem csupa jót regéltek. Hiszen meg is lehet, hogy java korában nem is ok nélkül volt afféle körülsuttogott menyecske, ki mellett a göthös, pukkancs férj csak afféle adalékként szerepelt. Ám kikapósságától eltekintve, meg kellett hagyni a bábáról, hogy szorgos s gondos háziasszony, ki maga szerzett s ki joggal viselte a kalapot a háznál.
Rebesgették például, hogy a bába maga tudta szerét ejteni, miképp a kötélverő lebujokban korhelykedjék bújában, míg otthon vendég volt. Hogy aztán abba egyszerre csak nyakán toppanjon s kirángatva őt a kortyondiak közül, maga előtt hajtsa az utcán hazafelé, a kerekesszék mellé.
Összesen négy gyerekük született. Két fiú, két lány. A fiúk kálvinisták, a lányok katolikus hitre keresztelve.
Hogy teljes joggal nevezték-e mindet Tatárnak, Simonnak, Gergelynek, Bözsinek és Rózsinak, tudjanak erről amit akarnak illetékesebb nyelvek. Fő, hogy e gyerekek becsülettel fölcseperedtek. A fiúk egyike apja mesterségét tanulta ki, a másik valami más kézművességet, úgy hogy már mindkettő kinőtt a szülői gondok alól, mire lánytestvéreik serdülni kezdtek.
Mire serdülni kezdtek a Tatár lányok. Ezt nem ok nélkül ismételni minden nyomatékkal. Mert, hogy a Tatár lányok mellett a Tatár fiúk sorsa sokakat érdekelt, alig hihető.
Vannak ugyebár családok, mikben már maga a természet valahogy ügyet sem vet az egyik nemre. Így volt itt a férfiakkal, már fölmenő ágon. Éppúgy a köztudomás felől is, akár egy más bolygón is élhettek volna, oly mindegy volt, csenevészek, derekak, életrevalók, vagy élhetetlenek.
Tehát a Tatár lányok fölserdültek és virultak. Ha anyjuk termete s idomai eltespedtek, annál sudárabb s kívántatóbb lett az övék. Ha anyjuk bőre elpetyhüdött s arcán redőkké váltak a gödröcskék, annál fehérebb volt az ő nyakuk s ingerlőbb mosolyuk. Ha anyjuk hajában mind sűrűbben kezdtek mutatkozni a fehér szálak, annál fényesebb lett az övék gesztenyeszíne. Ha a bába ajkai színük vesztették, annál üdébb s pirosabb volt lányaié. Főként pedig, ha az öreg asszonytól elcsitultak a mendemondák, volt kik felől kiújuljanak újra.
Ha az utca előbb a Tatár fruskák cábérkodásaitól volt hangos, aztán kísérgetőitől s kacagásuktól vált azzá. Az ifjabb, barnábbik s nyelvesebb, Rózsika, kissé-kissé bandzsított, de ez ennivalóan jól állt neki. Az idősebben, Böskén, szelíd, sötétkék szemei voltak legbájosabbak.
Varrni tanultak mindketten, henyélni ugyan egy percre sem jutott részükül anyjuk elől, mint ahogy loncsosan sem látta őket emberfia. De a kérők nem tülekedtek értük, ha széptevőjük akadt is elég. Vagy ők voltak válogatósak, vagy a sok házukról való pletyka miatt. Elég az hozzá, hogy egyszer csak mindkettő kiröppent a szülői fészekből.
Hogy hogyan viselték magukat? Ej istenem! Hátha szabad ezt így is mondani? Szépek voltak, épek s anyjuk lányai, hogysem örömtelen eresszék szélnek egyetlen, drága fiatalságuk. Vagy ez csúnya s léha ítélkezés? Hát akárhogy volt, annyi bizonyos, ha szemeikbe csak a járda nézhetett volna, a Zsuzsa-féle közvélemény akkor sem nyilatkozott volna felőlük másként, mint hogy: odavannak valahol a világban s ki tudja miféle rossz életet folytatnak, hisz anyjuk sem volt jobb soha életében.
Valóságban egy pesti, körúti, női szabóüzletben nyertek alkalmazást mindketten.
Időnként megjelent egyikük, másikuk, csinosan, kalaposan, kesztyűsen s rosszélet ide, rosszélet oda, nem látszott, hogy valamicske is letörlődött volna róluk, a magukkal vitt üdeségből.
*
E Tatár lány látogatások, a szomszéd házban is előidéztek bizonyos eszmecserét, kivált a három nő körében.
A vénasszony csípős s fanyar volt ítéleteiben, mint a torma. A fiatalasszony szelíden botránkozó megjegyzéseket tett, Zsuzsa mosdatlan volt s a legértesültebb a tárgyban.
E Zsuzsa, körülbelül egy szürke, nőstény komondornak volt hasonmása. Hű volt és morcos. Mikor gazdái előtt amolyan "szolgálj" tartásban állt, maga elé lógatva inas karjait, csakugyan azt lehetett várni, hogy aztán megint visszaereszkedik négykézláb.
Már lánykorában is a háznál szolgált. Onnan is ment férjhez, de férje, miután két gyerekük elhalt, odahagyta őt egy másik némberért, Zsuzsa pedig visszaállt szolgálni. Haragot különben nem tartott az urával, aki foglalkozására nézve útkaparó volt s a válás minden bonyodalom nélkül ment végbe. Azontúl is érintkeztek hébe-korba, vagyis a derék férj sokszor járt kérencsélni Zsuzsától egy-két hatost legtöbbször pálinkára, mondani egykori felesége selyemfiának szegődött.
Zsuzsa erkölcseihez másként gyanú nem férhetett. Nem is akart. Még a gyanú sem. Pedig annak igazán nem válogatós az ízlése.
Darabonth Károly maga, némileg tartózkodó álláspontot foglalt a Tatár lányokról véleményt nyilvánítani. Inkább kedélyes oldaláról fogta fel a dolgot s nevetett a női ócsmálkodásokon. Erkölcsi elveit sohasem találta teljes szilárdságukban egyik, vagy másik Tatár kisasszony hazaérkezte. Sőt olyankor többet babrált a szomszéd kerítés közelében, mi több, megesett, hogy azon át szóba is eredt a lányok egyike vagy másikával.
De akire senki sem gondolt, mint szintén számba jövő tényezőre, ez a kisfiú volt. Holott a kisfiú valósággal szerelmes volt e bájos teremtésekbe, ennek az érzelemnek minden tünetével. Benne költötték talán a legnagyobb izgalmakat e messzi idegenből váltakozva megjelenő tündérek. Ha észrevette valamelyiküket, nem volt többé nyugta otthon.
Legalkalmasabb időpont volt a kisfiúnak a szomszédba való átsompolygásra a délelőtt. Nagybátyja már a kismisén volt, vagy hivatalában. Nagyanyja, vagy anyja Zsuzsával bevásárolni, vagy a takarítás s főzés készületeivel elfoglalva.
Így lopózott át egyszer is, egy reggel a kisfiú, a két kijáró léc között a szomszédba.
Csakhogy, hiába járt körül az udvaron, hiába nézett be a házba, Dudás, a fekete kutyán kívül senkit sem talált. Mi dolog ez? Mikor jól látta előző délután, hogy a szépek egyike megérkezett.
Még csak a hátsó szoba volt hátra. De ebbe nem tartotta érdemesnek be sem kandítani, tudván, hogy annak ajtaja rendesen bekulcsolva s abban minden vasárnapi tisztaságban szokott állni, telve a tiszta fehérnemű, alma s az üresség szagával.
Most, utoljára mégis megkísérelte a kisfiú benyitni annak ajtaján, mert mintha valami motozást neszezett volna abban.
Éles, női sikoly válaszolt merényletére. Mely aztán láttára jókedvű kacagásra változott.
Rózsika volt benn, a barnábbik s csintalanabb Tatár-lány. Ingvállban volt még s alsószoknyában, amint éppen a mosdás utáni piperézésben zavarta meg kis vendége.
Ekkor eléje jött a kisfiúnak s méretei kiegyenlítésére leguggolt, hogy hűvös, édes, meztelen karjaival megölelje s megcsókolja őt.
Rekkenő nyári nap volt. Dudás, a vén komondor is utána somfordált a kisfiúnak az udvarról s most nyüszögve s farkcsóválva törleszkedett hozzájuk.
- Kuss! vén dög. Tele vagy bolhával! - hárította el a lány könyökével a másik barátot s hogy az nem tágított, a kisfiút maga mellé ültette a díványra.
A kisfiú hevült és borzongott a boldogságtól s a lány puha tagjainak érintése valósággal érzéki reszkedelmet okozott benne.
Elkezdtek beszélgetni.
- Nem baj - mondta neki többek közt a lány -, nem baj, ha nem engedik magát sehová az udvarról, majd én most elviszem magammal Budapestre, jó lesz? Ott szép csak aztán! Akkora házak, nem mint itten és villamosok járnak az utcán és csengetnek. Hát még a sok gyönyörű kirakat, meg az állatkert, cirkusz, színház. Mehet nyanyó, meg bácsi, meg Zsuzsa piripócsra, sohasem találnak meg minket ottan.
Micsoda tündérkertek nyíltak meg a kisfiú képzelete előtt Szegény kis rab előtt, a távol pompája, melynek igézetét ott érezte a lány fehér bőrének illatában.
- Nem hiszem én - felelte öreges okossággal. - Ezt maga csak úgy mondja, de nem visz el, mert az nem lehet.
- Nem-e? Szépen nem! - bizonykodott a lány s mindjárt egész kalandot rögtönzött a szökés részleteiről. Hogy majd éjjel megy a kisfiúért, mikor övéi alusznak és ha be lesz zárva az ajtó, hát bemászik az ablakon.
- De ha le leszek vetkőzve és hogy öltözök föl a sötétben? - vetette ellen a kisfiú.
- Az semmi! - biztosították.
- De hátha a nadrágom megint kiviszi Zsuzsa este magához bevarrni? És hát a kapun hogy megyünk ki? - hozta fel új és új kétségeit a kisfiú s mindent hallani akart legapróbb részletekig, valóságos keresztkérdések közé szorítva a lányt.
De az mindenre kitalált valamit, nevettében el-elvetve magát a díványon.
Ó hogy fúrta aztán este hangtalanul sikongva fejét párnájába a kisfiú. És mit érzett, mikor harmadnap reggel rájött, hogy a tündér visszautazott nélküle megcsalva őt. Megcsalta, elámította őt, nyomorult kis rabot. Nem sírt. Az nem is volt talán gyerekérzés, mi benne végbe ment. Talán éppoly komoly volt, mint bármely kijátszott szenvedély fájdalma. Hát nem csak a morcosság s szigor sanyargat, hanem a szépek s kedvesektől sem várhat mást bálványozásunk s hiszékenységünk, mint megcsalattatást?
Bizony, hasonló okulások belerágják maguk a zsenge idegekbe talán jobban, semmint gondolni.
*
Ketten egy ízben jelentek meg csak együtt a Tatár lányok, mikor feketében apjukat, a kötélverőt kísérték ki a temetőbe. A kisfiú vidám, öreg barátját.
Így a bába egyedül maradt a szomszéd házban, tyúkjaival, kacsáival, hízóival, tehenével, kenderkéjével s kakukkos órájával, mely szintén az élőkhöz tartja némileg jogát.
Kevéske dolga mellett kedvére tűnődhetett a múltakon, imádságos könyvének az ölében. Vajúdó asszonyokhoz már alig hívták. Két vetélytársa is megtelepedett a környéken s nem is szívesen mozdult ki hazulról elköszvényesedő lábaival.
Szükség azért korántsem fenyegette őt, sőt felényivel is beérte volna, amije maradt. Volt egy kis jószága is otthonkáján kívül s volt még egy más, furább segélyeszköze is.
Ez volt a kártya. E tudós lapok ott hevertek az asztalfiókban s megszólaltatásuk titka még anyai hagyomány volt.
Azelőtt is felkeresték a bábát tanácsokért hiszékenyebb lelkek, de mintha az évek arányában kezdett volna nőni kártyái hitele.
Minek nevetni? Másutt sem nagy különbséggel félik, hiszik, személyesítik, imádják s firtatják az emberek fiai, a köröttük suhanó s bennük munkáló ismeretlent. Így: a napok, állócsillagok szüntelen erősugárzatát a világűr felszívná, ha e fölszívás folyamata egyértelmű nem lenne a ködfoltokban képződő új napok s állócsillagokban a hőmérséklet növekedésével, mik így biztosítják a mindenségnek önműködőleg táplálnia önmagát - szól kivonatában a legújabb elméletek egyike. Míg a bábaasszony csak így szólt: - tessék, de balkézzel, háromszor emelni.
Mire aztán a kirakott kártyák bámulatra méltóan rávezettek elveszett tárgyak lelhelyére, vagy persze nem vezettek rá. Viszont szerencsét, bajt, férjet, feleséget, pénzt, betegséget, jövőt, múltat megjósoltak, mi mind csodálatosképp bekövetkezett, vagy persze nem következett be. Ellenben, egy volt, ami kételyt nem tűrt, a szabály, hogy valamit adni kell a kivetésért, különben nem lehet érvénye. Lehet ez akár egy fületlen gomb is, de inkább egy hatos az egyszeri, háromhatos a háromszori kivetésért. Mik közül az előbbi afféle félérvényű, míg az utóbbi csalhatatlan, vagy persze nem az.
Mindenesetre volt valami sajátságos, talán látnokias a bába tekintetében azokban a pillanatokban, mely még a legmegrögzöttebb kétkedőkben is tudott valami félszfélét megmozgatni a szív tájékán, a titkos végzet iránt. Vagy csak késői visszfénye volt ez valami igézetnek, mely annyi sok, másfajta gerjedelmet bizgatott meg szívek tájékán, mikor még likacskák voltak ugyanazon az arcon a redők helyén?
Nem jelentős mindez. Sokkal inkább az lett volna a kérdés: vajon megsúgtak-e valamit arról kártyái magának a bábának, mit közben némileg tulajdon jövendő sorsa felől is készített számára a véletlen?
Odafönn Pesten ugyanis Böske, a nagyobbik s szelídebb Tatár lány, megismerkedett egy Angyalossi Gáspár nevű műasztalos segéddel, ki ott facéran ődöngött. Ennek dacára Tatár Bözsi e fiatal emberbe alaposan belehabarodott.
Mert csak így magyarázható az, hogy nem csak a saját, hanem még nővére félrerakott pénzecskéjén is beszerezték e fiatalembert egy kisebb gyárba, vagy nagyobb műhelybe munkavezetőnek. A pénznek letétül kellett szolgálnia.
Hanem a bába otthon, ha kártyáitól semmit, lányaitól még kevesebbet értesült eme történtekről. Mindaddig, mígnem valamit, helyesebben egy kis valakit, már nem lehetett visszacsinálni.
*
Ősz volt éppen. Vén asszonyok nyara. Sárga, langyos verőfény.
A kisfiú, már mint első elemi osztályú tanuló tartott hazafelé a járdán, komolyan, egyedül az iskolából, szíjra fűzött palatáblájával s olvasó könyvével. Nem vágtatott társaihoz hasonlóan nyerítés s kirugódozás közepett az utca közepén, nagybátyja szemeitől tartva, vagy e nélkül sem tette volna.
A kisfiú megmaradt kis pajtásai közt is az okos, inkább zárkózott s óvatos, mint félénk gyermeknek. Nagybátyja is nyaggatta, anyja is oktatta, maga is szorgalmas volt, így első naptól kezdve az osztály jelese lett. Mint ilyen, elnyerte az órák előtti vizsgázó tisztségét, mi félig-meddig afféle besúgó s így nem a legrokonszenvesebb szerep. Ekként ragadt rá a háta mögött a "Feladlak úr" melléknév.
Hadd maradjon meg talán mindvégig ez a neve. Hiszen kérdéses nem-e hasonló neve jogosabb-e valakinek annál, mit bölcsőjében adnak a bizonytalanba.
Tehát, Feladlak úr, hallott sokszor a maga albesúgóitól holmi összeesküvések felől kis pajtásai közt, mik elpáholására irányulnak a feljelentések miatt. De Feladlak úr csak az igazságot szolgálta s nem volt gyáva, ellenségeivel szemben pedig könyörtelen.
Hallgatag nézdelődőként hamar kiismerte magát kis világában s hamar megtanult a kisemberek nyelvén érteni. Például, ha egyik kis társa, amiért a tanító megcibálta fülét, így fenyegetőzött: na megálljon, az anyja erre-arra-gyereberózsám a tanítónak! este meglesi őt az utcán s behasítja fejét egy kővel. Feladlak úr már tudta, hogy ezt nem úgy kell érteni, mint elvégzett tényt s elkezdeni szegény tanítót sajnálni, hanem csak tudomásul venni, miként a kis pajtás haragszik a tanítóra.
Sokan hízelegtek s mutattak barátságot Feladlak úrnak, de Feladlak úr tisztában volt, hogy legtöbbje ezeknek is inkább gyűlöli őt titkon elsőségéért s rideg megvetést érzett irántuk, kevés kivétellel, a magányhoz szokott lélek s a szilárd jellemű ember sajátjaként.
Hát amint most épp befordult volna az utcasarkon, három vagy négy zordon összeesküvő tartott feléje. Köztük az osztály legcsökönyösebb iskolakerülője, magasra tartott, szivaralakú palavessző tokjával.
- Ugye, most itt vagy, Feladlak úr! - hangzott föl a csatakiáltás.
Feladlak úr meglepetése és rémülete oly nagy volt, hogy halálsápadtan s egy mozdulatra képtelen várta mellébe az ütést.
Ám, pont, amint a tok lecsapott, a támadók háta mögött egy ismeretlen úri egyén alakja jelent meg s az egyik merénylő füle már kezében is volt.
A fickók ketteje szétrebbent, de a vezérnek már nem volt ideje a támadás hevében menekvésre fordítani s Feladlak úr nyomban megragadva őt, teljes erejéből arcába vágott a könyveivel, egyidejűleg térdeit is megrugdalva neki, oly ádázul, mit senki föl nem tett volna róla. Azalatt az idegen meg saját foglyát náspángolta el derekasan sétapálcájával.
Csak aztán került a sor megismerkedésre. Feladlak úr még azon lihegve tájékoztatta ismeretlen szövetségesét a gyűlölködés indokairól, min az jót nevetett. Aztán így szólt.
- Nem tudnád nekem megmondani kisfiam, melyik utcában van a Tatár Samu háza, a kötélverőé, ebben, vagy emebben?
- Igen, ebben - adta meg az útbaigazítást készséggel Feladlak úr.
- Az ördög tud itt kiigazodni tegnaptól! - mondta az idegen.
- Tessék csak velem jönni, majd megmutatom - szólt Feladlak úr. - Éppen a mi szomszédunk.
- Ahá! maga az izé, a tanácsos kis rokona, ugye? Már hallottam - mondta erre az ismeretlen s megindult Feladlak úrral, de nem beszélt aztán többet.
Pedig hát Feladlak úrban a kis öregek minden kíváncsisága feléledt követője kiléte iránt. Látta finom ruháját, sápadt, szabályos arcát, megfigyelte kékesfekete hajfürtjeit, mik kibújtak kalapja alól s hozzájuk oly különös, átható, zöldes szemeit. Keskeny, gyűrűs ujjait s nyugodt, úrias, idegenszerű kiejtését s egész modorát. Valami nagyon előkelő urat sejtett benne.
Odaérve a kötélverőék háza elé, az egyik Tatár lány ott volt épp az udvaron, a szőkébbik. Kijött, lehajolt s megcsókolta Feladlak urat, aki kalap emelintve üdvözölte. Miközben az idegen úr néhány szóval említette a kisfiúval történteket, aztán beszédét egy csúf s külsejével éppen nem vágó szitokkal végezte, a vacak utcákra, mikbe eltévedt.
Feladlak úrnak tüstént szemébe tűnt valami éppen nem előnyére szolgáló változás a Tatár lányon. Alakja idomtalanabbá vált, arcbőrén sárgás színezet. És Feladlak úr némileg megsejdítette a kapcsolatot e változás s az idegen úr jelenléte között, kitől valahogy már nem féltette a szomszéd szépet s a másikra a barnábbik s a csalfábbra gondolt. Valóban így volt valahogy.
*
Hát ez volt Angyalossi Gáspár.
Ez volt, külsejére s föllépésére nézve tényleg, bárkiben is, egy rokonszenves, sőt előkelő egyén benyomását keltve első tekintetre.
Hiszen kétségtelen is, hogy a foglalkozásbeli átlagot jóval meghaladó műveltséggel s képességekkel bírt. Előzőleg külföldön is megfordult, aránylag oly sok helyütt s oly rövid idő alatt, mit csak egy nyugtalan, kalandor vérmérséklet magyaráz meg.
Mégis, valami előkelő sápadtságon, keskeny kezeken, modoron, láncok és gyűrűkön keresztül kirítt és árulkodott mihamar a komisz s alattomos munkáslegényre. A püfölt, vásott, rakoncátlan inasra. Vagy talán leginkább a szülőtlen, beteglelkű lelencre, aki ki tudja mily átkos a szomorú foganásnak köszönhette létét.
Mert annyi bizonyos, hogy gonoszabb, aljasabb, elvetemültebb jellemet, mint amivel ez ember bírt, nem örökölhetett volna az ördögnek magának egy utcalánnyal való viszonyából sem.
Olybá tűnt sokszor, mintha csak akkor kerülne elemébe, ha könnyet, kétségbeesést s gyötrelmet tud maga körül s önmagában. És behízelgő s megnyerő énje csak arra való s egy-két derűsebb napot csak azért igényel, hogy az átmenettel új fogékonyságot teremtsen a fásultságban maga körül és önmagában a szenvedésre. Tényleg így tűnt sokszor.
Talán nem is volt rossz, mi tulajdona ne lett volna. Fajtalanság, iszákosság, játékszenvedély, izgágaság, állhatatlanság, henyeség, könnyelműség, álnokság.
Ez volt Angyalossi Gáspár. Ez volt, nem sok túlzással a beállításban. Ez volt a nagyobbik Tatárlány szerelme. Ez volt a születendő kis jószág apja.
A kis jószág apja, ki, mint mondják, jócskán útban volt már. Ámbár ártatlan kis jövetele egyelőre, mondani, kockán forgott.
A kötélverőéknél vásott s zokogó viták folytak nap nap mellett. A bába így szólt.
- A baj megvan, megcsináltad magadnak kedves lányom. De talán lehet még segíteni. Ha nem, itt hagyod ezt a porontyot, majd fölnevelem, amint benneteket fölneveltelek. Fiatal vagy még, akadhat szerencséd. Mert azt tudom mondani neked, hogy én nem sok jót nézek ki ebből az emberből.
Hogy Angyalossi Gáspár mi részt vett e vitákban, mit nem vett, nem az a valaki volt, kinek női gondok, könnyek s csiricsárék rontották álmát. Élceket gyártott, kedélyeskedett s jobban el volt foglalva azzal, hogy ha egy füstkarikát sikerült kieresztenie ajkain szivarkájából, mint lehetne azon átfújni egy vékony füstfonalat. Tudta, hogy szeretik s féltik, mely alól semmi nő sem kivétel a bába lányának állapotában. Azért Angyalossi Gáspár nyugodtan sétálgatott napról-napra a városkában, hagyva az ügyeket menetükre.
Kalandor természet alapjában minden új helyen jól érzi magát. Mintegy a szólás fordított értelmében, hogy mindenütt jó, de legjobb másutt. Angyalossi Gábor is, hiába ócsárolta a rongyos kisvárost, voltaképp nagyon élvezte a rávetett kíváncsi pillantásokat s egész kellemes volt beülnie a sörcsarnokba s uras közönnyel körmeit nézegetnie s gyűrűit mutogatnia. Napjait egyelőre biztosítva tudta, ahhoz képest, hogy nem nagyon rég még többször nem igen sejtette délelőtt, hogy hol fog aznap ebédelni, mint délután, hogy fog aznap éjjel aludni, facéran csatangolva a pesti utcákon. Otthon különben itt is alig volt, kivéve a pontosan betartott étkezési órákat, s a kénytelen-kelletlen éjszakai alvást.
Egyszóval Angyalossi Gáspár, úgy, ahogy meg volt helyzetével. Mutatja egyszerűen az, hogy maradt. Mert nehezebb elképzelni, hogy meg nem ugrik, ha másutt jobb kilátásai vannak.
Minden szándék és tervek nélkül ugyan nem jött le a kisvárosba a nagyból Angyalossi Gáspár, bármily hirtelennek s meggondolatlannak is tetsszék elhatározása, mint ez már jellemében feküdt. De ő körülbelül így képzelte. Leendő anyósának némi pénzecskéje, mindenesetre valamicske ingatlanai vannak. Mi egyszerűbb, mint egy kölcsönnel egy nagyobb műhelyt, vagy bútorraktárt nyitnia, mellyel egy-kettő leveszi a gyatra vidéki versenyt. Ami fő pedig, maga gazdája lesz, mely régi ábrándjának teljesülése megéri, hogy vele egy asszony is lógjon a nyakán gyerekével.
Mert, hogy valahová segédnek álljon s tulipános ládákat gyaluljon és kopácsoljon büdös parasztoknak s így tartsa el feleségét s gyerekét, az ugyan esze ágában sem volt Angyalossi Gáspárnak.
Ezzel pedig a Tatár lány is éppúgy tisztában volt szegény. Ő is azt remélte, talán ráveheti valahogy anyját kedvese terveire s ő maga varrodát nyit s éjt, napot összetesz, hogy föllendítse sorsuk, azét a kis lényét, kit szíve alatt viselt s ezét a férfiét, kit, bár napról-napra csalódott benne, mégis szeretett.
Csakhogy e szép szándékok és tervek mind megbuktak a bába kijelentésén.
- Olyan már nincs fiam.
A bába szemeit nem gyöngítette meg sem a szerelem, sem az évek. A bába első pillantásra megismerte emberét. A bábát nem vesztegette meg sem délcegség, sem nagyvárosiasság. A bába éppen nem értette meg, miért ne lehetne valakinek tulipános ládákat is kopácsolni büdös parasztoknak s úgy tartani el feleségét és gyermekét addig is, míg üres zsebekkel sétálgat. Szó sincs róla, a bába, nem zárkózott el, ha később, valami kedvező alkalom adódnék elő, hogy nem szánna rá valamit egy üzletre. De máról-holnapra, egy ezer-idegent beültetni a készbe s megterhelnie érte vagyonkáját, hogy végül maga is az utcán maradjon végső napjaira - olyan bölcsőben nem ringattak még férfit, kiért hasonlót a bába megcselekedett volna, még abban az időben is, mikor még maga is kevesebbet gondolkodott a fejével.
(Folyt. köv.)