Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám
Ő azonban, aki ott ült akkor a szobám szőnyegén, a Feketeországot ábrázoló párnán, a jelen kalandja volt, az élet, s nem még a szépség amivé talán lassanként bennem hal: késett szemem nem láthatta őt meg. Ma már látom örökre. A szobából csak az égbe lehetett kinézni, a felhős téli égbe - mint most is - és az egész csöndes szoba mintha himbált volna, egy felhőtengerben.
- Olyan itt mint a hajón! - mondta Csin-Csin herceg, és meghimbálta hullámos aranyfürtjeit, és meghimbálta a kék szeszláng fölött a szamovár kampókon lógó rézkannáját, és meghimbálta a függő fénycsillárt, hogy minden fény és árny ingott a szobában. - Mint egy hajón a nagy világ fölött! - És megbiggyesztette ajkának nem egészen természetes pirosságát, és megrázta a csörgőt, a baba-csörgőt, amit ő hozott nekem, nagy felnőtt, és rosszkedvű babának. Mit törődött ő az egész világgal? Kis lány lett, kis fiú lett, hogy nekem szebb legyen, apródom, s izgatott futkosásokban gyötörte kis testét utánam, úgy kereste kedvem, mint egy keleti zsarnokét, félénk alázatossággal. Én meg, a rosszkedvű zsarnok módjára, durcásan fogadtam minden szeretetét, sőt küldtem őt:
- Menj el! - és szemrehányásokat tettem neki:
- Miért komplikáltad az életemet?
S ő sírt. - Óh, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! - Fáradt voltam akkor, iszonyú fáradt, és mindenen túl már. De akaratom sem volt, és hagynom kellett magamat szeretni. És hosszú séták jöttek, izgatott és szomorú vasárnapi séták különös városrészekben, és hosszú levelek (amikor már nem mert maga jönni), ideges, hordárvitte üzenetek - amikre olykor bosszúsan feleltem - és hosszú viták, hogy mikor szabad eljönnie megint? S ő sírt. Óh! olyan biztosan ki tudtam békíteni megint! De aztán gyötörtem - és aztán megsajnáltam megint. És néha a gyermeket láttam benne - mert olyan egyszerűvé tesz a szenvedély - olyan volt, mint egy szerencsétlen gyermek. (De hát nem szerencsétlen, durcás gyermek voltam-e magam is?) És néha beteg volt, és kimosolygott a csipkés ágyból, láztól piros arccal - és máskor huncutkodott, kacagott.
- Ha ezt látnák! - mondta, és örömmel gondolt nagyképű ismerősök ostoba botránkozására. De ilyenkor volt a legártatlanabb - ilyenkor volt valóságos gyermek. És néha már szerettem is - mint egy gyermeket. Néha már öröm volt ő és szabadulás -