Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám
Első rész
Egy kelet-magyarországi kisváros.
Öregecske, kettőstetejű, szélkakasos, vagy buzogányos házak, két kimagasló templomtorony körül. A kálvinista, mintegy sokat vitatott jogainak hathatós tudatában, némileg konokul s némileg kihívóan tekint két ablakszemével, csöppet félre hordott, piros süvege alól. A katolikus ájtatosan, ármányosan s ösztövéren eseng az égre.
Épületek, utcák közül csupa lomb, csupa kert. A környező hegyoldalak halványzöld szőlőábrákkal s gyümölcsösök bodraival borítva. A háttér sötétzöld. Sötétlilába menő erdős bércek. Bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek.
A hegyekben fémeket túrzanak ősidők óta. A bányaművek környéke kietlen, lilásszürke érctörmelék. A zúzdák kékesfehérre, vagy épp rozsdavörösre mocskolják a tiszta, barna hegyipatakok nagy részét. Van elég. Forrás bugyog lépten-nyomon s csorgók kotyognak.
Egy völgyben fémkohó. Örökös, mérges füstje, mint roppant moly rágja maga körül az erdőt. Fekete salakhalmok mindenütt, miknek látványa valami csikorgó ingert kelt az idegekben. Sápadt, szurtos, göthös munkások, girhes, füstös fák. Ormótlan csompók, tarka irtások, nyirkos, labodás, sötétlő szakadékok, mint rejtett bűnök a lélek mélyén. Sok, sárga hegyomlás. A nyújtózó hegyóriásnak kilyukadt zöld ruhája s elővillannak kőtagjai s sziklaizmai.
De ez észak. Kissé odább, nyugatnak, délnek, már mosolygó dombvidék. Szőke nyíresek s rezgő nyárfa. Még odább már síkság. Kalásztáblák, akác, jegenye.
Változatok ezere a benyomásra, színekben, alakzatokban, hangulatokban. Sok üdeség. Sok derű. De sok eső borúja. Sok-sok felhő. Vagy pormentes ég ragyogó kékje.
Íme a kisváros kívülről.
Belül? Hát, talán fogékony s életvidám alapkedély. De benne sok aggályos s kicsinyes zúg. Mint ahogy mosolygó dombsorok mögött komor vadon s meredélyek következnek, tátongó s szorongás aggályait és babonáit rejtő szakadékokkal. Talán ez a kisváros lelke.
*
Nos, eme kisvárosban némiképp kivételes jólétet teremtett a környező hegyekben való szabad fémtúrzás, vagy csempészet. A polgárok rendes, bemondott mesterségükön kívül jobbadán bányászkodtak is, részesekké állva, amellett, hogy majdnem mindnek kisebb-nagyobb jószága is volt, mi inkább afféle fényűzés számba jött, házukat, konyhájukat, ünnepeiket látva el borral s csemegével.
Ám a hozzáférhetőbb érctellérek lassacskán kiapadtak s nagyobb szabású termeléshez hiányzott a szakértés, vagy a befektetés. Itt beköszöntött a pangás. Nagyobb üzemek már csak a kincstáré voltak vagy idegen, nagypénzű vállalatoké lettek. Aztán a kisiparra meg rámászott a nagyipar. Holmi szervezkedésről még álmok sem voltak. Itt is beállt a tengés.
Maradtak volna e kis emberek kenyéradójául a jószágocskák. De kinek volt esze ágában, hasonló keresetre vetni rá magát tisztes kispolgár létére? Kinek volt esze ágában kapkodni a birtokok után, fokozni, nemesíteni terményeiket s bort, gyümölcsöt, ízeket, aszalványokat, sajtokat, befőtteket, csemegéket, veteményeket a házi szükséglet s a helyi piacon kívül másutt is értékesíthetni? Miként ez már szemesebb üzérek rég csinálták, potom vásárolva össze e kis termelők fölöslegét s nagy tömegben nagy haszonnal szállítva azt nagyobb piacokra, nagy ugrásokban gyarapodtak és sokasodtak. De kinek volt esze ágában nem csak gyűlölködni rájuk oktalan és jogtalan, hanem tanulni tőlük? Eszmélni kissé, nem csak keseregni annak érzésével, hogy a fejsze a fa gyökerére vettetett. De persze, ki költözött volna ki jószágára, vincellérje módjára, tisztes polgár létére a városból, ha csak nem végszükségből? Ki ragadt volna a földhöz mint a paraszt s kiváltképp az olá? Pedig hát a kisváros környéke nem csak paraszt, hanem olá is volt s ami talpalatnyi földre e faj ráhágott, az talpa alatt is maradt. Mert aki előítéletek nélkül ragad a földhöz, a föld is ahhoz ragad s a föld azé lesz. Akié pedig a föld, azé lesz a város is. Mert a város van a földért, nem a föld a városért, bárhogy nem tudják ezt megérteni a városlakók.
Hát így történt valamiképp, hogy miután e kis polgárok létterei közül az ipar tengeni, a bányászkodás pangani kezdett, megingott alattuk a föld is. Egyszerre csak kevesbedni, kallódni, romlani kezdtek a városkában, mint akikbe féreg esett. Úgy, hogy utolsó egy-két nemzedékük már úgy kimásult erejéből, hatalmából s jellegéből, mint annak előtte tíz egymást követő sem.
A fiak már nem igen adták maguk az apák mesterségére, vagy ha igen, a betevőn túl nem igen gyarapodtak s a készt emésztették. Jó rész elzüllött. Más részüket az apák kitaníttatták vagyonkáik roncsán s belekeveredtek s olvadtak, még a magukénál is sínylődőbb s rohadóbb félúri s tollforgató osztályokba. Itt valamelyest idegenek voltak félig-meddig betolakodók. Vérségükben ott hoztak hangokat, színeket, fordulatokat maguk kifejezésére, fogékonyság s értések csíráit, erkölcsöt, előítéleteket, életfelfogást s szemléletet, mit is hát? Műveltséget! mely eleik jólétén s fölöslegén sarjadt, ám nemcsak új környezetüktől, hanem saját maguktól is kevéssé méltányoltan. Sajátosságot! mely röstellt, kelletlen mostohagyermekké árvult az új viszonylatokban s mitől nehéz volt szabadulniok. Így volt valamiképp.
*
Hát most egy külsőbb utca ebben a kisvárosban.
Egykori építői nyilvánvalóan csak arra törekedtek, hogy a házsorok lehetőleg ne tartsanak az egyenes vonal irányában.
Történt ez a hajdani harcos időkben az előnyösebben való védhetőség szempontjából, mint ezt a történelem oktatja, történt más okból, egyre megy. Bizonyos, hogy ami kedvesebb módja az építkezésnek, az ez a módja, szemben a ma készült utcák sivár egyenesével.
Van-e is valami megbékéltetőbb a kedélyre, egy ósdi sikátor girbegurba látványánál, annak érzésével, hogy e falak s garádok közt, haótától óta otthonok voltak s emberek éltek, nem csak laktak, valahogy szállodaszerűen, mint kiket nem köt s nem fájdít sem távozás, sem érkezés?
Nos, ez utcában jobbadán megmohosodott kézművesek otthonai voltak. Valaha a negyed a takácsok s kötélverőké volt, mikor még a céhek fennálltak s még több utód akadt a környéken ebből a szakmákból.
Hanem ebben az utcában állt, egy órás háza is, melyben épp akkoriban lelt otthonra egy órássegéd, mikor az utcabeli kézművesek már javában kezdtek zúgolódni s keseregni, hogy a mesterség csehül megy.
Ezt a segédet Darabonth Eduárdnak hívták s valahonnan a szászságból vetődött oda. Magyar volt ugyan, legfeljebb némi jótékony szász kereszteződés vérében, de "á"-s kiejtése a jövetele helye miatt, még később is "német" mellékneve maradt.
Esete a mindennapi eset lett. Elvette az órás lányát s ezzel egy csapásra hont és otthont nyert s beleült egy kis üzletbe.
A kis üzlet aztán továbbra is kicsi maradt, hanem a fiatal gazda, szólva legenyhébben, élelmesebb volt az apósánál. Vagyis nem annyira az órákkal bajmolódott, mint a bányászokkal kötött üzleteket csempészett aranyra. Hozzávéve ehhez a némi uzsoráskodást is, hamarosan felkapkodott. Lassan-lassan aztán egy-két kisebb-nagyobb birtokot is vásárolt, azokat munkával s szakértelemmel beruházta, gyümölcsfákat honosított s nemesített, egyszóval okos, ügyes s jóravaló kitartással s buzgalommal afféle példát mutató s megbecsült emberré küzdötte fel magát. Végül az órássággal föl is hagyott s vénségére betelepedett hivatalba a városhoz. Vagyona s állása, már eltüntették az orgazda s uzsorás-kezdet foltjait, úr lett s tisztes városatya. Külszínre ugyan nem sokat adott Darabonth Eduárd s csakis a szükség hozta magával, hogy az utcában is lebontatta a régi s csekélyke házat s a homlokzatot előhozva a kertből, egy tekintélyes, új épületet emeltetett helyén, egy sor ablakkal az utcára. Természetesen, ez új épület méreteivel, szögleteivel, cikornyáival s mázával, kirítt a többi szerény s megfakult társak közül, az újdonsültség minden gőgjével pöffeszkedve. Balról magas deszkakerítése volt a teleknek, mely veteményes ágyásokat s gyümölcsfákat rejtett. Ez is egyenessé lett húzva, mondani kimerevítve.
Valóban: merev! Ez a megjelölés illett legjobban e nagy házra, sőt lakóira is. Zárkózottság, anyagiasság, kedélymentesség. Ám a családfő s alapító mentségére s dicséretére legyen, hogy egy téglát, vagy göröngyöt sem szerzett ama bizonyos s mindenha dívóbb sógor-koma-pajtás módon, hanem csupán önerejével s eszével.
*
Darabonth Eduárd fia, Darabonth Károly, már mint tehetős ifjú mindjárt a városi tisztviselőségen kezdhette. Neki már az apai kétes üzelmeket majdnem elfeledték, ellenben kész volt számára a megbecsülés. Ő már maga is alig emlékezett a kis órásboltra, sőt a kis szülőházra is alig.
Ej istenem! hiszen magyarok vagyunk vagy mi! Ki gondolhat föltétlen egyenes úton való boldogulásra? Hiszen az órákkal, bármily megfeszített munkába, nélkülözésbe, kuporgatásba, üzletkiterjesztésbe, az órásnak még harmadik unokája is belegebed, míg vagyonkához jut. Minek is ilyet feszegetni?
Elég az, hogy Darabont Károly mindössze özvegy édesanyjával s szolgálójukkal Zsuzsával lakta a szép, nagy házat. Zsuzsa majdnem családtagnak számított. A többi cseléd, kocsis, hetes a hátsó udvarba voltak távolítva, hol a lovak, szarvasmarha s baromfiak szárnyékjai voltak.
Volt még egy húga is Darabonth Károlynak, ki előzőleg férjhez ment, de nem a legszerencsésebben. Férje nyugtalan, izgága s akarnok hajlamokkal bírt. Mindjárt perpatvarokkal s hozományviszálykodással kezdte. Erre az özvegy és fia kielégítették a vagyonból az ifjú házasokat utolsó szögig s azontúl haragot tartottak. A fiatal asszony hiába kísérelt meg közeledést, az özvegy is, fia is konok volt s elutasító.
Mindaddig, mígnem a vő, egyre-másra vágva bele szerencsétlen vállalatokba, több mohóság, mint értelemmel, tönkre nem ment. Mi több - ha ismeretes e szólás - félre nem vitte az éneket is. Vagyis, hogy nemcsak saját, hanem rábízott, idegen pénzekkel sem tudott elszámolni. Állítólag hirtelen bekövetkezett halála sem volt természetes.
Volt, ahogy volt, neki mindegy volt már, de ott hagyta fiatal feleségét s gagyogni kezdő fiát, minden támasz s egy batka nélkül. Az ifjú özvegy nem választhatott mást, mint a nyomor, vagy a rokoni kegyelemkenyér közt. Anyjának és bátyjának természetesen engedniük kellett csökönyösségükből, ha más nem, már az úgynevezett világ nyelvére való tekintetből is s a boldogtalan asszony s kis fia visszafogadtatott a régi családi körbe.
E fiatal asszony különben is szelíd és alázatos kedély volt s ha eleinte talán éreztették is vele övéi, hogy kényükre van utalva, az idő lassan kiengesztelt s feledtetett minden korábbi torzsalkodást s balvégzetet.
Ám így történt, hogy ha Darabonth Károly nem iparkodott maga gondoskodni magának családról, gondoskodott a sors számára.
Mint ahogy a kis unokaöcs éppúgy tekinthette nagybátyját apjának, ahelyett az idegen helyett, kinek épp, hogy véletlen életét köszönhette, valamint éppúgy tekinthette a nagyapai házat szülőházának.
Mi okozta, hogy Darabonth Károly nem nősült meg? Nagyon meglehet, hogy egyetlen csalódás egész életére. Ámbár igaz, hogy ennek története, közelebb áll a mulatságoshoz, mint a búskomorhoz.
Darabonth Károly, mint házasulandó ifjú, egy ismert és elismert szépségnek udvarolt a városkában. Tényleg, e nőről, még többszörös családanya korában is el volt képzelhető, hogy valaha bomlottak érte.
Darabonth Károly mindennapos volt a lány szülei házánál s bár még el sem jegyezte, a házasságot még a legvérmesebb áskálódók is elvégzettnek tekintették.
Valószínű, hogy a lány Darabonth Károlyt nem szerette. De, bár jó családból való, vagyontalan volt, húsz évéhez közel s két ifjabb nővérrel háta mögött. Szóval férjhez kellett mennie. Darabonth Károlynál pedig különb jövendőbelire aligha számíthatott, aki komoly, aránylag gazdag s jó állású, sőt csinosnak mondható fiatalember létére, legalább is a szülőknél biztos lehetett reményeiben.
Persze, hogy ez kielégítette-e Darabonth Károlyt, kétséges. Bizonyos az, hogy nagyon szerelmes lehetett, nagyon féltékeny s gyanakvó. Szenvedett s tépelődött semmiségek miatt, a lánynak ártatlan tetszeni s mulatni vágyásán s talán némi joggal is, mindenütt szerencsésebb vetélytársakat orrontott, bárha a lány tisztességéhez kétség nem férhetett.
Egy húshagyó kedd estéjén, Darabonth Károly imádottjának, táncmulatsággal egybekötött, jótékony, műkedvelői előadáson kellett szerepelnie. Javában folytak a készülődések, miknek Darabonth Károly csupán nézője volt, résztvevője nem lehetett, sajnos, sem a hegedűzés, sem szavalás, sem énekléshez nem konyítván s így kedvetlenül ődöngvén a lány körül, más handabandázó s buzgólkodó ifjak között.
Hogy betetőződjék Darabonth Károly szerencsétlensége, ugyanakkor egy mérges pattanás is támadt az állán, melyből tekintélyes kelés fejlődött, szája felduzzadt s fél arca kivörösödött, úgy, hogy csak állandóan zsebkendőjét rajta tartva járhatott s az estélyre így nem mehetett.
Darabonth Károly leendő anyósa, hát, az okos anyák tapintatával, a mulatságot megelőző délután kijelentette, hogy ha Károlyka nem, akkor ők sem mennek el. De a lány kifogásokat tett s duzzogott, majd udvarlója távoztával nyílt ellenszegüléssel s zokogással egybekötött családi jelenet következett.
Mégsem kerekedett volna talán az esetnek semmi komolyabb következménye, ha Darabonth Károly hazamenet, az utcán, össze nem botlik a műkedvelők több jeles női és férfi tagjával, kik történetesen épp imádottjához tartottak, az utolsó megtárgyalandók végett.
A társaság vidám volt, zajos és fölhevült. Ily esetben pedig úgy-e, mellőzhetetlenek holmi élcek egy szájon tartott zsebkendő fölött. Esküdni lehetne, hogy e három szó kimondatott: Károlyka, maga hízik! Mint ahogy arra is mérget vehetni, hogy e szellemességre éppen nem csappant a vidámság. Valamint arra sem, ha Darabonth Károly duzzadt arcával, akár a többivel iparkodott nevetni, akár megorrolt.
Darabonth Károly egyiket sem tette, hanem szárazon, valami lehűtő megjegyzést tett, egyik, hegedűtokját legjobban lóbáló ifjúnak, letétetlen vizsgáiról. Az ifjú, afféle közkedvelt, csapodár, játékok rendezője volt, kivált női társaságban s a megjegyzésre azzal vágott vissza, hogy Darabonth Károly afelől ugyan egész nyugodtan borogathatja otthon dúzmáját, hogy bárkinek is hiányoznék majd az estélyen.
Nos, el lehet képzelni valakiben, akár egy pattanás kapcsán is, holmi sötét s keserű lelkiállapotot. Sőt itt el is kell, arra gondolva, hogy Darabonth Károly, hajnaltájt kikelt ágyából, felöltözött s távozott hazulról.
Magyarázhatónak éppen magyarázható ez azzal, miképp gyötrődése s hánykódásai között nem bírta kivárni a másnapot sem, hogy ott volt-e imádottja nélküle az estélyen. Ám Darabonth Károly-féle emberek, nem sok hasonló badarságot követnek el aztán életükben.
Az imádott lányka pedig ott volt a murin. A heves műkedvelők végül is levették lábairól az anyai szigort s eszélyességet.
Darabonth Károly, a szálló kivilágos előcsarnokába érve, csaknem beleütközött egy hangos s felvidult társaságba, mely a kinn várakozó kocsikhoz tartott. A lány köztük volt, épp a közkedvelt hegedűssel egyik s egy másik léhűtővel a másik oldalán jött kifelé.
Darabonth Károly csak ezt akarta tudni. Szótlan sarkon fordult s távozott, amerről jött.
Megjelenése természetesen nem kis meglepetést keltett. Mutatja, hogy a jelenlévő ifjak egyike, határozottan kijelentette, hogy így viselkedni ismerős társasággal szemben minősíthetetlen modortalanság általában, kiváltképp pedig hölgyekkel szemben tanúsítni ezt, számon kérni való s megtorlandó sértés.
Az illető ifjú tartalékos önkénteskáplár volt, vagy ha ez nem elég, újon kinevezett t. b. szolgabíró és ha ez sem elég, volt vagy két előneve is és ha még mindig nem elég, kissé kapatos is volt. Tehát kárba veszett nála a többiek csitító igyekezete s utána sietett Darabonth Károlynak.
Darabonth Károly nyugodtan azt a javaslatot tette neki, hogy sokkal okosabban teszi, ha elkotródik.
Mit felelt, vagy mit tett erre az illető ifjú, nincs tisztázva. Tény, hogy követőleg kapott egy nyaklevest Darabonth Károlytól, hogy elősiető bajtársai úgy támogatták a fal tövéből kábultan s hóval borítva.
Az eset természetszerűleg heves duruzsolást idézett elő a városkában. De mellőzve a különböző nézeteket, az igazság az, hogy Darabonth Károly helyett, az a bátor fiatalember lett mintegy önkéntes áldozata a kacajoknak, ami mindennél rosszabb. Hiszen tudnivaló, hogy egy derekasan odavágott ütleg mellett, mindjárt kevésbé mulatságos egy pattanásduzzadt féltékenység.
További fejleményekül Darabonth Károlyt másnap, két ünnepélyes úriember kereste föl lakásán. Csakhogy Darabonth Károly ezeknek azt válaszolta: aki őt a nyílt utcán minden ok nélkül feltartóztatja s mikor távozásra szólítja kezét emeli rá, az nem egyéb mint útonálló s fáradjanak panaszával a sóhivatalba. E kijelentésre harmadnap már négy ünnepies úri egyén látogatta meg Darabonth Károlyt a két segéd részéről. De ezeket már be sem eresztette szobájába.
Mi következhetett? Vita, hahota, dohogás, elképedés, dühöngés, egyoldalú hírlapi jegyzőkönyvek tarka egyvelege. Szó volt egyleti névjegyzékekről, kiközösítésről, szó a tatár tudja miről, meg miről nem. Nem kell az ilyet túlságos komolyan venni.
Darabonth Károly, akikkel maga akart kezelni, éppúgy nyújtották neki kezük azután is s amelyik társaságot felkereste, éppúgy befogadta őt.
De attól fogva Darabonth Károly sokáig mentül kevesebbet érintkezett társaságokkal. Ellenben kezdtek furcsa dolgokat rebesgetni felőle. Cigánnyal húzatja magának reggelig, holott addig alig mulatott, még pityókosnak sem látta senki. Majd meg, hogy botrányosan, könnyelmű hölgyekkel kocsikázott hajnalban. Egyszer pedig tökrészegen vitték haza fényes nappal. Végül valami súlyos nyavalya verte le. Sokáig nyomta az ágyat s sápadtan köhécselt. Úgy látszott sohasem fog felépülni. Hivatalából szabadságolták s tavasztól késő őszig künn tartózkodott szőlőjében, kecsketejen élve s fiatal vincellérnéje ápolta. Erről is cseveteltek sok mindent.
*
Csakhogy ettől a könnyelmű fiatalembertől már jó néhány év távolságban volt az a férfi, akit a kis unokaöccs ismert s fogadott apjának tarthatott.
Ez a férfi már egy ide s tova agglegénynek vedlő, erőteljes, magas s meredek tartású, szikár úr volt, fürkész, szürke szemekkel s seszínű, fölfelé szoktatott hajjal, mely feje lágyán rövidre s laposra volt vágatva.
Ez a férfi naponta eljárt a reggeli, vagy úgynevezett kismisére, onnan hivatalába, hivatalából egy fűszerüzletbe a főtéren. Akkor hóna alatt újságjával hazajött. Ha volt még idő az ebédig, azt babrálgatva, javítgatva töltötte a kertben, vagy a ház körül, hol a legapróbb rendetlenség sem kerülte ki szemét. Belekotnyeleskedett még az asszonyi munkába is, akadékos, csípős, sőt olykor kíméletlen zsarnokként. Ebéd után visszavonult újságjával díványára s szundikált keveset. Este a rendes órában otthon volt.
E napi rendet alig bontotta meg valami.
Valóban ez az élet, a maga egyhangúságában, szinte egyenest szükségelte, hogy legalább másokénak mozgalmai szolgáljanak változataiul. Más szóval a pletykák.
Tényleg ez volt, az egyetlen színfolt ennek a léleknek szürkeségén. Ámbár, mint a lélek, bajos ily különös portékáról hasonlót állítani.
Hiszen lehetett Darabonth Károly egy szenvedő, kielégületlen s körülményekbe fásult ember. Ember, ki gyöngédség s szeretet hiányát sínyli, bármily megbecsülés s kényelem közepett.
De ez most mindegy. Fontos az, hogy annak a fűszerüzletnek neve, hová Darabonth Károly eljárt "a nagymosoda" volt. Ez azt akarta találóan kifejezni a kisváros ajkán, hogy ott szapultatott ki naponta, a városkának körülbelül minden köz és magán szennyese.
"A nagymosoda" nyáron át az üzlet elé kirakott székeken, vagy a főtér vadgesztenyéi alatt gyűlt össze, míg télen, benn, magában az üzletben székelt. Tagjai? Hát, mondani ifjabb és korosabb, hímnemű, vagy már semlegesnemű nadrágos s bajuszos nénikék. Voltak köztük tekintélyesebb főcsahosok, tekintélytelenebb, vagy kozmásabb közcsahosok, mely rangfokozatokat inkább a szimat ereje s a hangszálak s arcbőr szívóssága állapította meg, sokszor egész ellentétben az illetőnek a társadalomban elfoglalt helyzetével, ha független nem is ettől.
Darabonth Károly, a hírek s mendemondák eme derék martalócainak lassan, úgyszólva hallgatólagos fejedelme lett. Elvégre valaki, aki nem korhely, nem szoknyás, nem kártyás, szóval minden rossz szenvedélytől ment, családi s anyagi bajok híjával, pontosság, megbízhatóságtól vértezve, éppoly távolban, mint a megértés - arról valóban legkevésbé csodálható, hogy leghivatottabb előolvasója lesz a polgári erények kiskátéjának, bárminemű botlásra. A kiskáté cikkelyeinek, mik oly megnyugosztaló értelmet s irányt biztosítanak, e különben senki ivadéka által, sem értelmében, sem irányában meg sem sejthető földi tenyészetnek.
(Folyt. köv.)