Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Regény
Bevezetés

"Tanácsos úr meghalt, jöjjön azonnal
Sós Zsuzsa."

Ez a sürgöny érkezett egy pesti nagy gyártelep műszaki irodájába.

Az illető, akinek jött s aki most felbontotta, egy harminc év körüli, nyugodt, csíptetős s magas mérnök volt s az elhunyt az illető nagybátyja, Darabont Károly városi tanácsos, egy közel hetvenéves agglegény, kinek féloldalát már évek előtt szél ütötte.

Vagyis a halálhír nem volt éppen váratlan az illetőnek, jelentéktelen pedig semmi esetre sem. Az illető az elhunyt egyetlen hozzátartozója s örököse volt. Minélfogva a gyásszal együtt rámaradt egy ház, egy nagy szőlő s gyümölcsös, egy csomó mindenféle részvény, meg egy takarékbetéti könyv, készpénzről. Mindez egy távol, vidéki városkában, az illető egykori szülőhelyén.

Érthető tehát, hogy az illetőnek a sürgöny átfutásakor, egy kis szorongó csönd támadt a szíve körül. Ám, az illető nem volt sem érzelgős sem hebehurgya természet. Megtörölte csíptetőjét, letette a táviratot s előbb nyugodtan befejezte félben hagyott foglalatosságát, csak aztán dőlt hátra karszékében, mintegy tüzetesebben venni számba az eseményt.

Így, többek közt, az is megfordult elméjében az illetőnek: vajon nem okoskodott-e az elhunyt, iskolaszéki, menházi, egyleti, meg istentudjami elnök, titkár és dísztag létére, holmi jutalomkönyv, vagy karácsonyi gúnya s más ily jótékonysági alapítványokkal, hogy a készpénz esetleg veszendőbe ment a takarékból? Mi több, az illető még arra is gondolt: vajon kifutják-e majd a temetkezési társulatba rakott betétekből a temetés költségei, nehogy a készpénzből kelljen pótolni hozzá?

Hát ezek a gondolatok meglehetősen rávallottak az illetőre. Rá, már az elemi iskolák hajdani vigyázójára, rá, a középtanodák egykori jelesére, rá, a műegyetem későbbi minta hallgatójára, éppúgy, mint a gyártelep mostani első mérnökére s a vezérigazgató sógorára.

Mert ez volt az illető, ki most felkelt dolgozóasztalától s bement a vezérigazgatóhoz közölni a gyászhírt s néhány napra távozását kérni a temetésre s a hagyaték rendezése végett.

Az igazgató előbb szokásosan részvétét nyilvánította a gyászon s aztán adta készséges beleegyezését az utazáshoz. De részvétnyilvánítása majdnem titkolatlan szerencsekívánatnak hatott, maga is jól tudván az öröklésről. Különben meglehetős elfoglaltnak látszott s az illető nem zavarta tovább.

Kijövet aztán, mintegy főnökének részvétkifejezése kapcsán fordult meg az illető fejében, hogy talán tényleg illenék valamivel több megilletődést éreznie a halott fölött. Elvégre az nemcsak a nagybácsit, hanem valóban az apát pótolta életében, törődött vele, jótevője volt. Nélküle nyilván átnyomoroghatta volna gyermekkorát s átnélkülözhette volna ifjúkorát, hogy mostanig legfeljebb gépszerelőségig vigye ugyanott, hol gépészmérnök.

Hasonló beismerés, még ha csak futólagos is, kétségkívül nem a legkellemesebbek közé tartozik. Mivel azonban a kellemetlen érzet, vagy gondolat ritkán jár egyedül, az illetőnek ugyanakkor eszébe jutott felesége.

Mi lesz az első eredmény, ha hazaviszi neki a gyász, helyesebben az öröklés hírét? Felesége félórán belül bizton lakásváltoztatási terveit hozza elő, mit berendezkedési rögeszméi, fürdőzési hóbortjai, nevelő- és tanárnő őrületei s kifogyhatatlan nagyzási s költekezési tébolyai követnek nyomon.

Igen, ez forgott az illető fejében, sem a gyász búja, sem az öröklés öröme, hanem valami baljóslatú keserűségbe foglalva, hogy nejével szemben, most már valóban nincs többé ellenérve mérsékelt pénzviszonyaikban, a hagyaték valóban csaknem gazdaggá tévén őket. Igen, így volt valóban, ha ez még oly furcsának is tűnik az illető s családi körülményei felől. Mert abban az időben, bizonyos okoknál fogva, az illető hatványozottan keserülte házasságát, noha egyébként is rég nem ámította magát, hogy annál a teremtésnél, kinél senki közelebb életéhez, idegenebbet, üresebbet, önző, hiú, sőt tékozlóbbat sem vihetett volna annak idején az anyakönyvvezető elé, akár valamely mulatóból sem. Rég nem ámította magát, hogy voltaképp két engesztelhetetlen ellenség nejével, kik mintha egymás élete megrontására szövetkeztek volna.

*

Másnap az illető, a hajnali gyorssal, elutazott a temetésre.

Ott reggelizett az étkezőkocsiban s reggeli után egy hírlapot terítve maga elé, ott szivarozgatott tovább az étkezőben. Kívüle alig volt egy-két utas, kik őt az újság böngészésében zavarták volna, ha ugyan egyáltalán érdekelte volna őt a hírlap egyetlen betűje is. De az illető agya egész másnemű gondolatokkal volt tele, hasonlókkal, mik előző nap foglalkoztatták őt, vagyis jelenlegi otthonával, mit most időlegesen elhagyott és egykori otthonával, mit ezúttal időlegesen meglátogat.

Egyszerre csak szemközt, az étkezőkocsi egyik tükrében, egy női alakot pillantott meg. Éppúgy, mint valami jelenést, mint gondolatai idéztek meg, babonára fogékony percben.

Az alak már el is tűnt a tükörből.

Bizonnyal leült valamelyik asztalhoz az illető háta mögött, hol már nem vetítette oda tükör.

Az illető egy kevéssé elsápadt. Nevetséges! Mégis nem titkolhatta önmagától, hogy hasonló hökkedelem ritkán cikázott át bensőjében s annak gondolatára, miképp a mögéje telepedett nővel, nyilván néhány percen belül megismerik s megszólítják egymást, valóságos félsz fogja el, hogy elárulhatja magát, mily hatással van rá a véletlen találkozás.

Nos, utóbb sok minden érte. Idegei agyonzúzva s túlerőltetve a munkától s hozzá az éjét sem töltötte nyugton, soká forgolódott s túl korán kelt az utazás miatt. Fáradt. Pihennie kellene. Orvosának igaza.

Ez járt csillapítólag az illető elméjében, de emellett egész más gondolatok is futkostak, oly különös emlékképek sorai előtt, akár holmi izgult műbarátok egy kiállításon.

Mintegy kívülről figyelte magát az illető: mint nézi az ablakon át a tovarohanó s visszakeringélő nyári tájat, mint veszi fel szivarját a hamutartóról s hallja saját hangját, reggelijét intézve el a pincérrel, közvetlen, hogy kalapját venné s megfordulna.

A nő tüstént megismerte az illetőt, mosolygott s képével is intett kissé, örömét jelezve a véletlen találkozáson, míg az illetőnek két szemközt jövő s helyet kereső utason kellett átvágnia magát, mielőtt az eléje nyújtott fehér kacsóját megfogta, megszorította s ajkaihoz emelte. Aztán helyet foglalt a nő asztalánál.

Ám korábbi elfogultsága, a nővel váltott első szavaknál, eltűnt már az illetőnek.

Hisz talán épp ez volt mondani jellege annak a nőnek, hogy közelében valahogy el kellett kallódnia minden feszélynek, sőt rútnak, bántónak, kelletlennek is. Fehér volt, érett, vörösesszőke s kék szemében semmi firtató. Mosolya mosoly, nyájassága nyájasság. Mintegy két éve volt asszony. Egy magasállású egyén s egyébként is előkelő s gazdag ember felesége. Egész szabatosan méltóságos asszony.

Tehát - a méltóságos asszony s az illető pár perc alatt tájékoztatták egymást találkozásuk eredőiről. A méltóságos asszony ugyanoda utazott, ahová az illető, nemcsak ugyanabba a városba, hanem ugyanabba az utcába is. Annak a háznak tőszomszédjában, melyet az illető örökölt, lakott a méltóságos asszony édesanyja. Ott született a méltóságos asszony is s ott is nevelkedett nagylány koráig. A ház akkor még sajátjuk volt s mellesleg, édesanyja néhány napi meglátogatásán kívül, épp azért jött most a méltóságos asszony, hogyha lehet, visszavásárolja régi házuk, anyja óhajára.

Darabonth Károly, a tanácsosnak halálhíre észrevehetőleg megdöbbentette a méltóságos asszonyt.

- Szegény! - Csak ennyit mondott rá, minden részvétnyilvánítás mellőzésével s eltűnődött.

Kétségkívül, abban a pillanatban nemcsak őt, hanem a illetőt is különös s régmúlt emlékek foglalták le s egyiküknek sem akarózott megszólalnia, mintha valami szentségtörésfélét éreztek volna, ha holmi mindennapi kijelentést tesz valamelyikük. Hallgattak tehát.

Végül is a méltóságos asszony szólalt meg.

- És ki volt mellette? - ezt kérdezte.

Nos, ennek említésénél, hogy az elhunyt utolsó óráiban csak Zsuzsa, öreg szolgálója volt mellette, az illető észrevette, hogy a méltóságos asszonynak hirtelen nedv gyűl szemeibe, mire az illető maga is, őszintén s első ízben érezte, hogy elszorul szíve egy magányos s sivár élet elköltöztén, mely hozzá oly közel állott.

Furcsa, nemde? Mely oly közel állt az illetőhöz, hogy egy alapjában idegen lény fogékonyabb szívének kelljen fölötte az első őszinte meghatódást éreztetnie az illetővel. Hisz előző nap éppúgy szóba került mindez az illető s felesége közt s éppúgy bólogattak rá borongva, de hogy ama borongás s bólogatáshoz éppoly kevés köze volt érzéseiknek, akár Vak Béla király halálához, az kétségtelen. Holott most, az illetőnek, egyszerre forró áradat indult föl torkából, homlokát elöntve s ha egy szemöldrántással sikerült is gátat húznia elé s szemhéjait lezárnia előtte, valamicske mégis átszivárgott a szempillák fonadékán a csapzó, belső vizekből.

Hát istenem! Hasonló elérzékenyülésre hajlamos lelkiállapotot betudhatni elvégre egy rosszul töltött éjre következő bágyadt reggelnek is.

Elég az hozzá, hogy az utazás hátralevő részét az illető a méltóságos asszony társaságában tette meg, csupán a városka előtti állomáson javasolta a méltóságos asszony a következőket:

- Már az is adhat alkalmat holmi szóbeszédre, hogy egy vonaton érkeztünk, lássa, egész véletlen s ami magának lehet kellemetlenebb. Nevetséges ugyan, de mégsem érdemes ezt tetézni azzal, hogy együtt is szállunk ki. Azért legjobb, ha már most elvonul közelemből, különben is magát is várják, engem is és még találkozunk. Hát pá, viszontlátásra!

Az illető ellenmondás nélkül hajlott a tanácsra s néhány szakasszal odább távozott.

Bajos volna elemezni érzelmeit, mikor magára maradt, hátradőlve a vasúti kocsi párnáin. Érzelmeit, mik csíptetőin át valahová a bizonytalanba irányozták tekintetét. Bizonyos, hogy lelkiállapotát valami szomorú hevület színezte s képzetei holmi keserű megállapításokon bajmolódtak.

Olybá tűnt, hogy íme! ez a teremtés a nőnek, valahogy magának e fogalomnak élő eszménye. Éppúgy teljes annak minden hibáival, mint erényeivel. A szebbik nemé, a gyöngébbiké s érzőbbiké, ki a férfihős bordájából alkotódott, mivel nem jó annak egyedül lennie. A drága csalódás megtestesítője, hogy van menedéke a gyötrő, magányos vágynak egy bájosabb másban.

Olybá tűnt továbbá, hogy voltaképp minden csupán önmagunkon múlik. Nincs visszás, nincs selejtes, nincs előítélet, ha bennünk nincs. Az élet rövid zűrzavara hímes és drágalátos, ha önnön lelkünk is az.

Nos, a méltóságos asszonyt édesanyja várta az állomáson, az illetőt meg Zsuzsa, régi cselédjük. Ám a kicsinált elvonulás kissé mulatságossá vált.

Az illető készakarva húzta az időt bérkocsijával, amiről Zsuzsa gondoskodott előre. De mivel előre gondoskodott, érthető, hogy nem a legrosszabbról gondoskodott. Így azután a gazember bérkocsis, lovaival kérkedve, hamarosan behozta az előre indult méltóságos asszony előnyét s a két kocsi épp a városka legforgalmasabb negyedében porzott tova egymás közvetlen nyomában.

Egy-két járókelő kalapot billentett utánuk s egy-két fej bólintott az utcák ablakaiból. És az illető ez ismerősökben ilyen gondolatokat sejdített: na! érkeznek már a dögmadarak a vén Darabonth hullájára.

Zsuzsa szüntelen karattyolása vetélkedett eközben a kocsizörgéssel s arcán a redők kiszikkadt medrei könnypatakokkal teltek meg.

És a két kocsi egyszerre állt meg a két szomszédház előtt.

*