Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám
...Oh, mért oly gazdag, úri zsákmány
A gyáva árulónak bére?
Oh, nyílt sisakkal járni félve
Ott leskedett a konyha táján.
Mint csöndes macska párnaágyán
Ott leskedett, szineskedett
Míg bús, szegény magyar gyerek
Nehéz szívvel, nem tudva, mért,
De becsülettel, büszke mellel
Adott s ontott friss, drága vért.
S a világ megszédült a vérben
S borult szemmel vad táncba fog.
Rúg jobbra-balra, tántorog,
Tapos ős kincsen s friss kenyéren.
Ordító száj most egy se tétlen
S friss vér fakad foguk alatt.
Ez itt harap, az ott harap.
S mint hangyabolyt ha szerterúgnak,
Sok bús kis ember: szürke hangya
Indul keserves vándorútnak.
Oh, büszke angol, mit beszélsz itt?
Nem józan itt most senkise.
Ha van Dickensed, küldd ide,
Itt sírni kell most, sírni végig.
Százezer vándor mécse fénylik...
Oh, mind bucsuzó könny e fény
Fáradt kisgyermekek szemén!
Hol fognak most aludni már?
Folyók mögött elzárt a föld,
Az ezeréves ősi táj.
...Ott áll a vén ház. Ferde válla
Hajolva hord mohos tetőt.
Pihen a pókhálós küszöb
S a vaskapu bilincsre zárva.
Ott benn a gyermekágy oly árva
S mindenre hull, csak hull a por.
Kanálka csillog szék alól
S a szőnyegen feküsznek szerte
És búsan várnak, sírnak, fáznak
A bábuk és a barna medve.
Oh jöjjetek, a régi ház vár,
Ti könnyűszárnyú szép napok.
A zongora elhallgatott,
Vidám asszony dala se száll már
Oh, hol maradtok messzi, másnál!
Oly csöndesek a vén falak
Az este hosszú s hallgatag,
Nem cseng rajongó halk beszéd
Bús férjével elment az asszony
S elvitte három gyermekét.
...És szalmaágyon, pincemélyen
Raboskodik sok bús diák
És gyermekek csöndes szavát
Kihallgatják az utcaszélen
És élnek szép magyar kenyéren
És tiltott a magyar beszéd
És minden szent jog az övék
S mi sírva, gyöngén állunk félre...
Oh, mért oly gazdag, úri zsákmány
A gyáva árulóknak bére!