Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám
Gubbasztott a hegy, mint vén vadállat
Púpos gerincén zöld sörény
Alusznak apró, ferde házak
Az agg fenyőerdő tövén...
Kincsvágyó, csákányos kis ember
Mind méccsel jár a völgy felett
Fúrással, lassú gyötrelemmel
Ölik, ölik a vén hegyet.
Itt dák rabszolga dolgozott még,
Mellén Cadmus sárkányfeje
Még nyilt a tág sebhely, ahonnét
A "kőbe zárt fényt" tépte le.
"Örökké fénylő érc" sugárzott,
Porát elvitte a patak
S keresgéltek a koldus szlávok
A holt, sötét sziklák alatt.
Vad erdő mélyén, lenn a völgyben
Épített Géza menhelyet
Szegény rabszolga üldözötten
Itt bújt meg, itt pihenhetett.
Tanuljanak új, szent igéket,
Szót értsenek, fát irtsanak -
S hallott kemény magyar beszédet
Hogy jött Hunt gróf s Pázmán lovag.
S feküdt a hegy, mint vén vadállat
És gyomra kinccsel volt teli,
Hörögve tátott néha szájat
S a szíve lángból volt neki.
Bölény, ordas kevélyen járt még,
Azt hitte mind: övé a föld,
Vadon mélyén kis emberárnyék
Hol rövidült, hol újra nőtt.
S dörögve, ifju fákat ölve
A büszke agg fenyő lehullt.
Kis fejsze addig vágta, törte.
S megint hosszabb az ember-út.
A győztes most pihen lihegve.
Szeme fölött csapzott a haj.
Ám kézzel nem simítja szerte:
Rút, átkos bélyeget takar.
Nehéz, gyászos dísz: vont szemöldök.
Hordozza széles boltozat.
Takarja árnyék, bús örök köd
A nyugtalan két kék tavat.
Elátkozott ember vak ökle
Mindig fájó, mindig kemény.
A lélek fetreng összetörve,
Mint kínzott állat út kövén.
A multja: mint az elhagyott táj,
Ahonnét futva jött ide.
Szelíd szó várta s tiszta oltár.
Már nem jön érte senkise.
Már nem jön senki. Barna lány sem.
Ha félénk léptek: ifjú őz.
Kék víz csillog: nem drága lányszem.
Oh, bús betegség, csak te jössz...
Ám gyönge ember sohse tudja
Mikor vannak nagy percei.
Friss fűre fekszik, régi búja
Mind kérdezi, mind kergeti.
Az ég alján meghalt a szent fény
Vad szél zug el. Száz hangja van.
Egy fényes gyík fut át a mellén:
A háta pikkelyes arany.
S merre a gyík oson sietve,
Az ember is már ott rohan,
Hol ezredévek tiszta csendje
Megrebben most halálosan.
Agg fák mögött hegyoldal áll itt,
Mély égbe nyúló szirtfalak.
S örökké fénylő érc világlik,
Porát lemossa a patak.
Már gyönge íját megfeszítve
Már gőgös lázzal lő nyilat:
"Enyém e földnek mind a kincse,
Bár tartsa Hunt s Pázmán lovag!"
Űzött rabszolga nyila röppen
S reszketve tág völgyben megáll.
Omlós hegyoldalon, a földben
Kincsét az ember túrja már.
S mint éhes ordas, hogyha árnyék
Eléje hullna, hátranéz.
Ölt régen egy szép barna lányért.
Most kincsért ölni újra kész.
S amíg végre őt is megölték,
Patak mentén sokat megölt
De végső percben felhördült még:
"Enyém e föld! Enyém e föld!"
...A hegy koldus már. Ám a mécsek,
Mint holtak napján sír felett,
Mégis égnek... mindennap égnek.
A város: bús, makacs öreg,
Ki nem tudja multját feledni
És jár a sorsa bús nyomán
Száz hosszú élet: semmi, semmi
S a mélyben gyűl, csak gyűl az árny...
A hegy ura ott jár. De néha,
Ha vész jön, járni kint szeret.
Ég óvja a szegény hevért, ha
Hajnalban munkájába megy.
A kopogót üti bolondul,
Megmozdulnak a temetők
S kivijjog a harangtoronybul:
"Enyém e föld! Enyém e föld!"