Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám
Salamon tornya körül a tökéletes béke pihent. Az ég verőfényes kék szárnyakkal borult a csendesen pihegő vidékre, s a nap tűzkelyhéből bő áldással zuhogott az élet melege, szállva, hullva hegy-völgyre, mint Isten dús lehellete. A tavaszi lombok zöldtüzű kristályzatán arany erekkel surrant át a fény, levélről-levélre peregve, forgó táncban, mint tündérek foszló aranylabdája a lágy füvek remegő éleire. Friss szellő borzolta a hegy dús üstökét, s az élet, s a napfény vidám hullámzásából csak a rombadőlt tetejű torony mély örvénye meredt feketén az égnek.
Alant a kanyargó folyam rengő ezüst tükre veri vissza a nap forró fényözönét. Széles öleléssel fogja itt át a folyó a hegy meredek oszlopát, s a tövénél mélyült, sötétfényű öbölben ferdére vetítve száll alá a bokros hegyhát, s a tetején meredező öblös torony mozdulatlan tükörképe. Azontúl ismét gyenge sásba olvad a folyó széle s mezők, dombok lejtenek hullámos kíséretben vize hömpölygő zenéjénél.
A hegy csúcsáról messzi vidékre néz szét a torony. Emberi élet nyomait semerre sem látni itt, elhagyott a vidék, erdők, rétek virágzanak öntudatlan szépségben s csak messzire, a folyó távoli, utolsó kanyarodásán túl sötétedik bizonytalan foltban a város szürke tömege. Hegytől a városig a szálló csend birodalma ez, határán Salamon tornyának ezeréves örvénye zárja el a hangok ájult káoszát. S csak nagyritkán, viharos éjjeleken hangzik fel a torony feneketlen mélyéből a hangok felfelé törő lázadása, amint gonosz kavargásban, fojtott sírással szállnának az ég sebesen hajtó, fekete ördögszekerei felé.
A kerek torony ezeréves, s a sziklákból épült, itt-ott omladozó rengeteg falak között a tátongó réseken át alaktalan homályba mered az emberi szem. Belül fénytelen és hideg mint a pokol, mit emberi ész talált ki, de kívül már meglelkesedett a nap és a szelek zengő életétől, moha üt ki mindenütt a köveken, a sziklás meredeken vadszőlő táncol fel ringatódzva s legfelül, irtózatos magasságban, mint fénylő kék korona, furcsa szirmú virágok libbennek a szél enyhe hullámain.
A toronyból kiindulva magas, erősen omladozó fal húzódik le a hegyen a folyó partjáig. A kövek között smaragdfényű gyíkok surrannak ide-oda, apró feketén ragyogó szemükkel meg-megbámulva egy harangvirág kék csodáját. S utána gyorsan tovalebbennek, s ha megzördül alattuk a tavaszi lomb, az végighallatszik a napsütésben illatozó mezőn, s a vadméhek feldongva szállnak az égnek.
Tökéletes csend volt, csak az ébredő tavasz bimbópattanása, s a napfény lüktetése lármázott a nagy, illatozó mezőn.
Dániel, a toronyőr, mozdulatlanul, hunyt szemmel feküdt a vadgesztenyefa tövében. A még fiatal lomb között áttűzött a nap, s a forró sugarak csiklándva szurkálták meztelen talpait. Hosszú, fehér haja közül piros, kövér arca, mint érett gyümölcs fénylett a fűben, erős, barna hasa széles sávban látszott ki a rövid ing, s nadrágja között. Itt is csiklandozta a nap, tehát lustán felemelte két kezét, s kissé megvakaródzva, védőleg kulcsolta egymásba a nap heves támadásai ellen.
«Ingerkedik már a nap», mormogta lassan, s hunyorogva kinyitotta szemét, hogy aztán ismét gyorsan becsukja, mert majd megvakult a hirtelen fényözöntől. A meleg dúsan járta át lihegő, erős testét, mely úgy piroslott ott a fűben tökéletes boldogságában, mint gyönyörű gyümölcs öntudatlan álma. Hangyák futottak át rajta, s a füvek szelíden hajoltak arca fölé. S csukott szemhéjai mögött sötétpiros fényözönben pihent a teljes világ.
Hirtelen felült s elgondolkodva nézett a torony felé.
«Beszéltél az éjjel!» szólt feléje, s rosszallólag csóválta fejét. «Ilyen korán kezded!... s mit beszéltél?» kérdezte hangosan, s szemét lehunyva várta a feleletet. Tizenhétéves magányában megszokta az önmagával való hangos beszédet, halkított, mély hangja maga is része volt már itt a csendnek, mint a méhek dongása, s a folyó zenés csobogása. Ő maga észre sem vette hangja szólását, mely öntudatlanul szállt belőle a lombok beszéde, s a virágok illata közé, s ha nagyritkán idegen emberi hang csendült fel, meglepődve ütötte fel fejét. S csodálkozás fogta el mindig utólag, hogy megértette, amit mondtak neki.
«Mire ébredtél az éjjel te vén torok?» kérdezte ismét a toronytól, s, fejét féloldalra hajtva, fülelt. Azután lassan hasára fordult, s térdeit maga alá húzva, lustán feltápászkodott. Elébb egy darabig négykézláb mászott a füvön, hogy felkeltében össze ne tapossa a fekvőhelye mellett nyüzsgő hangyabolyt. S egy, az ujja hegyén forgolódó kis fekete férget gondosan lerázogatott a fűre, percekig bajlódva az áldatlan kis teremtéssel, mely vak ijedtében egyre visszafelé szaladt hosszú, kövér karján.
«Nem erre, te!» dörmögte elégedetlenül, s egy fűszállal próbálta magáról lesimítani, ami végre sikerült is, mire aztán végképp feltápászkodott, s megnyugodva húzta ki derekát, hogy a csontjai ropogtak belé. Meg is rázta magát, hogy hátha van még rajta egy-egy eltévedt hangya, s aztán botorkálva megindult a torony felé, fején csillogó zöld fűszálakkal a kócos, fehér haja között, s elfelejtkezett mosollyal barna arcán.
Tizenhét éve élt már itt a torony mellett, teljesen egyedül. Egy kutyája volt csak, lompos bundájú farkaskutya - tíz év előtt szerezte kölyök korában - s egy fekete, szürkeszakállú kecskéje. Ezekkel éldegélt csendeskén, kecskéje tejét iszogatva, s vigyázva egymásra gondos szeretettel. Éjjeleiket - tél kivételével - a szabadban töltötték. Dániel kecskéje, s kutyája között aludt egy hatalmas hársfa tövében vetett szénaágyon, s ha a Farkas kósza sétára indult a csillagos éjszakába, az öreg Dániel fürge lábbal vele tartott. S ami alvást mulasztottak ilyenkor, azt könnyű szerrel pótolhatták nappal, egyéb dolguk sem lévén boldog napsütéskor, mint a zümmögő legyeket kergetni egymás izzadó orráról. De már az utóbbi egy-két évben megritkultak az éjjeli vándorlások, kutya is, gazdája is öregedett, s egyre harsogóbban hortyogtak a lengő lombok alatt.
Télen egy téglából épült házikóban éltek, s az ablakhoz szorított orral nézték a fehér világot. S évek óta - tizenhét év óta - Dánielnek a tél volt egyetlen szomorúsága. Mindhárman lesoványodtak, lázas, sóvár szemmel bámulva kelet felé, ahonnét a tavasz jön, s hol ilyenkor csak a nap sötéten izzó, halotti koponyája gurult ki a terhes, fekete égből. A hideg szél besüvített a falak résein, s a három meleg lélek szorosan összebújt, egymást védve, takargatva, s álmukban kínosan nyöszörögtek. És kívül a viharban Salamon tornya néha felbúgott, őrjöngve fenyegetve az eget mérhetetlen szenvedésében.
Dániel vénült, csendesen, magamegfeledkezetten, mint feje fölött a hársfa, s barnára égett magas homlokán egyre szaporodtak az évgyűrűk mély ráncai, körülötte hosszú barkákban virágzott a hótiszta haj. Kék szeme mély tekintete csendesen pihent a mozgó, s örökké megifjudó életen, s bölcs öntudata tükrében fájdalom nélkül látta önnön léte lassú, s szelíd hervadását. Az arcán virágok mosolya virult, s szíve telve hálával, dobogott a föld szíve felett.
Mikor idekerült, valahonnét idegenből, messzi vidékről, sovány volt, lázas tekintetű, s szűnni nem akaró, örökös nyugtalansággal rohant keresztül-kasul a vidéken, homlokába csapzó fekete hajjal. Hónapokig hallgatott, öklével döngetve csak a földet, mintha attól várna feleletet egy kérdésre, mely éhes lobogással emésztette lelkét, s kegyetlen marékkal tépdeste a füvet, vad kiabálással hajítva a világ négy tájéka felé. A hegyek tiszta visszhangja csúfondárosan felelgetett a sötétedő messzeségekből és sápadt, barázdás arca megvonaglott a feszült hallgatásban. Éles fogai nyomán kiserkent ajkából a vér.
De két év múlva megbékélt. Mozdulatai csendesedtek, lépése megnyugodott, arca kisimult. Szeme zavartan fellobogó tüze egyenletes kék fénnyé olvadt, s a szíve megdobbant, ha egy zölden ragyogó gyíkocska surrant el a fűben heverő sovány keze mellett. Néha hirtelen felkelt, s félénken megsimogatta egy dúsan virágzó orgonabokor enyhe fürtjeit.
Egyre hosszabb ideig feküdt mozdulatlanul a nyugvó réteken. Ekkor kezdett el hangosan beszélgetni, s mint szomorúsága hirtelen fölszínre talált forrásából csobogott vég nélküli szava füvek s virágok között, fűnek-fának szóló végtelen panaszkodásban. Megállt a hársfa előtt, s a lomb felé fordítva fejét, elkezdett beszélni.
Mikor a kutyát megszerezte, erős és izmos volt már, mint egy apa, a haja szürkülni kezdett. Hosszú, lassú, rugalmas lépésekkel mezítláb járt a füvön, s ha elaludt, álmában mosolyt öltött az arca. Kezei megtelve, békésen pihentek nyugvó teste mellett.
A toronyhoz vetődő emberekkel, nagyobbrészt kirándulókkal most már készségesebben elegyedett beszélgetésbe. De ha kérdezték, hogy hogy vetődött erre a helyre, elfordította arcát, s kezével legyintve felelte lassan, mély, sajátságosan halkított hangján: «volt annak oka» s furcsán felnevetett. S ha tovább kíváncsiskodtak, hátat fordított, s elszaladt hosszú, rugalmas léptekkel, mint a felzavart vad. S az elbámészkodó idegenek előtt csak Salamon titkokkal teli tornya meredezett az égnek.
Lent a hegy lábánál bölcs harmóniában hömpölygött az ezüst folyó, az öböl sötéten, mozdulatlanul fénylett s Dániel, hátát a toronynak támasztva, szemére emelt keze alól hosszan tekintett szét az aranyló messzi vidéken. Erős, friss szél lobogtatta fehér haját, s táncolt fel vijjogva a torony hasadozó sziklafalán. A fák egymáshoz hajolva, sietve suttogták el tiszta titkaikat. Dániel bólogatva helyeselte a dolgot. A Farkas is váratlanul ott termett, s gazdája lábához telepedve figyelmesen nézegette a meleg fűben orra előtt karikázó, vidáman zizegő szúnyogokat. Hosszú, lompos farka lusta izgalommal csapódott Dániel meztelen lábaihoz.
«Nézz csak már megint amoda kelet felé!» mondta Dániel, s előrehajolva, karjával mutatta az irányt. «Már megint mozog ott valami... tán megindult a föld.» Erős, tiszta szemével hosszan, eredménytelenül vizsgálta a messzi város mellett elterülő széles síkságot. Valami mozgott ott már napok óta, Dániel nem értette, mi lehet.
«Farkas!» szólította meg újra, most már türelmetlenül a kutyát: «oda figyelj!» s lehajolva újra a város felé mutatott. A kutya felállt, s fejét előrenyújtva dugta ki vizsgálódva a meredek mélység fölé. De barna, nagy szeme üresen, fénytelenül bámult a szürkén rezgő levegőbe.
«Csak az orráig ér ennek a világ», mormolta Dániel bosszankodva, figyelve a kutyát, hogy érzi-e a messzi nyugtalanságot. S kiegyenesedve, elégedetlenül ráütött sovány lapockájára. Farkas felugrott, s csaholva rohant le a fennsík széléről a fal mentén húzódó, folyóhoz vezető meredek ösvényre. Visszanézett egyszer, s aztán előreloholt.
Dániel meglepődve bámult utána.
«Hogy eszében tartotta a bitang a tegnapi ígéretemet!» dörmögte, s azzal ő is leugrott az ösvényre, s könnyedén lépkedve követte a hálásan ugató, ugrándozó kutyát. Nemsokára futásnak indult, hogy beérje az orra előtt bukfencező öreg kópét, de mennél jobban szedte lábát, annál hatalmasabbakat szökkent a kutya is, árkon-bokron átugorva, s kárörvendező csaholással fordítva hátra lógós fülű, röhögős pofáját.
«A teremtését!» lihegte Dániel, s fújva, kivörösödve megállt. Bosszankodott, hogy nem bírja a versenyt, s homlokát öreg ráncokba szedve, gondolkodni kezdett.
«Hisz előbb indult, mint én», dörmögte mentegetődzve, s irigyen nézte a jó száz lépéssel előtte álló, s most hátraforduló kutyát.
«Farkas!» hívta hirtelen erős hangon, s ez felfülelve, gyanakodva feléje nézett.
«Farkas... idegyere!» kiabálta, karjával integetve neki. De a kutya nem engedelmeskedett, mozdulatlanul állt, ravaszul vakkantva egyet, s farkával erősen csapkodva a füvet. De mikor percek múlva látta, hogy az öreg Dániel még mindig nem mozdul helyéről, s bárhogy hívja is nyöszörögve, csak áll mozdulatlanul, mintha földbe gyökerezett volna a lába, elébb habozva, lassan, majd egyre gyorsabban, becsületesen megindult visszafelé.
«Farkas!» hívta újra Dániel, s a kutya hatalmas ugrásokkal rohant felé. Mikor összeértek, az ember hátramutatott. «Oda eridj!» mondta, s Farkas habozva engedelmeskedett. De alig tett meg pár lépést, gyorsan meg kellett fordulnia, mert Dániel ezalatt nekivetve magát, már hanyatt-homlok rohant lefelé a folyóhoz, lóbáló karokkal s magasra verve fel a port a szürke füvek közül.
A kutya egy pillanatig mozdulatlanul bámult utána, s szinte kővé válva a csodálkozástól, fájdalmasan felszűkölt. Azután hangtalanul, teljes erejével utánavetette magát.
Jó néhány percig rohantak így egymás mögött, árkokon átugorva, lihegő lélegzettel. Alul tisztán csillogott a folyó csobogó vize.
Dániel még mindig elöl volt, mikor hirtelen megállt, botladozva hátrafordult, s a szélsebesen rohanó kutya elé vetette magát. Átfogta karjával, s aztán egy darabig egymás körül forgolódva hemperegtek lefelé a meredek hegyháton. Erősen magához ölelte, simogatta, becézte, lompos fejét arcához szorítva. Halk hangon, hadarva beszélt neki, kócos fűszálakkal teli, poros bundáját simogatta.
Aztán egy darabig nyugodtan ültek egymás mellett. Dániel hosszan maga elé bámult, könny ragyogott szemében.
«Meg akartalak csalni!» suttogta és szenvedélyesen magához szorította a remegő állatot. Hanyatt vetette magát, arcát a földhöz szorítva, teste megrázkódott. A kutya nyugtalanul lökdöste orrával.
Mikor röviddel rá lassacskán megnyugodva újra elindultak, Farkas mindenről elfelejtkezve, vidáman csaholva ugrándozott az ember lába előtt, s gondtalanul kapkodott az orra körül zümmögő legyek után. Dániel mosolyogva nézte.
Körülbelül tíz perc múlva leértek a folyóhoz. A hullámok enyhe, ezüst gyűrődéssel szaladtak a kavicsos partnak, lejjebb, a kanyarodó öböl sötét vizében mozdulatlanul szállt alá a bokros hegyhát zöldellő képe. Enyhe remegéssel hajoltak a fűzfák a tiszta tükör fölé.
Az öbölhöz érve Dániel gyorsan levetkőzött. Azután kiabálva, ugatva rontottak a folyóba, fröcskölve, paskolva a nap tüzétől átlangyosodott tiszta vizet, mi már néhány lépésnyire a parttól melléig ért a vidám toronyőrnek, úgy, hogy úszniuk is lehetett a csendes folyású, sziklaparttól védett, tószerű öbölben. A víz itt hamar átmelegedett, tiszta volt és homokos fenekű.
Most fürödtek először az idén, s a boldogság vad lármában tört ki belőlük. A távoli hegyek kacagó visszhangja harsogva áradt szét a megrezdülő folyó felett, a parton a fűzfák helyeslően bólogattak. Apró legyek fekete raja karikázott a víz felett, mintha füstölögne a folyó, s a szél borzolta, enyhe hullámok közül mint óriási triton röhögő feje fehérlett ki Dániel összekócolt, ezüsthajú, nedves koponyája. Farkas lihegve előrenyúlt barna fejjel kapálódzott mögötte a vízben.
Nemsokára kilubickoltak s végigheveredtek a fehér kavicson, napsütötte parton. Dániel elégedetten paskolta erős, kövér testét, a víz szikrázó csöppekben röppent szét a levegőbe.
Később felült, belelógatva lábát a vízbe, s elgondolkodva nézte alatta fehérlő, ringó tükörképét. Farkas kilógó nyelvvel feküdt mellette s mozdulatlanul, csak szemmel követve, figyelte a zümmögve röpködő szúnyogokat.
A sötétfényű öböl, «az Isten tükre» - legendából szállt rá ez a név - ezalatt megnyugodott, s a víz mozdulatlanul csillámló acélja keményen feszült szét a partok között. - Szűz Mária képe jelent meg benne egyszer, évszázadok előtt - beszélték az emberek - megjelent az öböl tükrében, s az ellenségtől körülvett vár tornyában az imádkozó szent király meglátta a jelenést, amint karjával mereven észak felé mutatott. Térdre vetette magát végtelen hálától felbuzgó szívvel, s másnap diadalmasan verte vissza az ellenségnek északról bekövetkező, rettenetes erejű támadását. Az öbölben pedig egész nap forrott, zúgott a víz, sistergő, sárgás, fehér gőzöket lövellve az ég felé.
«Nagy csodák ideje!» mondta Dániel, s elgondolkodva nézte Isten tükrében emberi teste erős barna-piros képét.
«Nagy csodákat lát az ember» mondta lassú hangon, «mert az ember lelkében él a csoda... Az oktalan állat nem látja a csodát, mert gyenge hozzá, nincsen elég ereje... de az ember...!
«Ámbátor ki tudja!» mondta rögtön utána felhevülve, s kérdőn nézett a kutyára. «Ki tudja, micsoda csendes csodákról tudsz te, miket én meg se látok... ki tudja, micsoda titkok élnek benned, mikről én nem tudok... Farkas!» kiáltotta, «nézz bele az Isten tükrébe!»
Izgatottan felugrott, szorosan a meredek parthoz vezette a kutyát, s lefelé mutatott a vízben barnálló tiszta tükörképre. De a kutya nem értette. Üres, fénytelen nézéssel bámult lefelé, mintha semmit sem látna, s fejét mindegyre visszahúzogatva, kérdőn nézegetett a csendesen figyelő Dánielre.
«Oda nézz... a képedre nézz!» ismételte Dániel, s letérdepelt a kutya mellé. A víz fölé hajolva, a karjával mutatta az irányt. «Ott lenn... Isten tükrében ismerd fel magad... ismerd fel a csodát!...»
Sokáig feküdtek egymás mellett, Farkas szomorúan nyalogatta gazdája kezét. Aztán csendesen elindultak, Dániel szótlanul ballagott a kutya mögött.
- Nem lehet - ismételgette egyre gondolatban - nem lehet, hogy az állat ne lássa a csodát. Isten tükrében nem látja a képét... s én látom a magamét... tehát van különbség közöttünk? S a szemben van-e vagy a lélekben?... de ha nem látja, mert gyenge agyában a fény... tán érzi akkor?... a szívében?... mint én a múltkor, mikor a felhő árnya eloltotta a tüzet.
Felértek a toronyhoz. Dániel a fal mögötti virágos rét felé indult, hol kecskéje legelt. Mikor ezt meglátta, felemelte fejét, s szegletes mozdulatokkal, ugrándozva szaladt feléje. Dániel megfogta a szakállát és húzta. A kecske mekegve döfködte szarvaival.
Így játszottak egy darabig. Farkas ezalatt nagyot ásítva lefeküdt a meleg fűbe s apró, hunyorgó szemmel nemsokára elaludt. Dániel hirtelen megszomjazott. Hanyatt vetette magát, s maga fölé húzva a kecskét, telt, nehéz tőgyét egy marék fűvel letörülte, s szájába vette. A tej forró, édes sugárban fröccsent torkába, lehunyta szemét, s hol behorpadó, hol kipuffadó rózsás, kövér arccal, mint boldog csecsemő, mohón, elégedetten szopogatta a fehér életet. Keze mind lassabban járt fel-alá a fehérlő csecseken, barna hasa emelkedve fénylett ki a felcsúszott ing alól, s lába ujjait játékosan mozgatva ide-oda a csiklándó fű között, nemsokára észrevétlenül kicsúszott szájából a tőgy, feje hátrahanyatlott, s mély sóhajjal, öntudatlan mozdulattal tolva el magától a türelmesen álldogáló, szelíd állatot, lassan elszenderedett. Izzadó orra felett dongva röpültek el a méhek, egy szitakötő ereszkedett le zizzenő remegéssel, s mint lengő, meleg szellő szállt fel szájából a kéklő csend felé erős lélegzete. Néhány lépésnyire egy galagonya árnyában mozdulatlanul aludt a kutya, a csendesen legelésző kecske horzsolva harapdálta a füvet, s a nap tűzáradata, mint zengő zuhatag borult az illatos álomban forrongó, tarka rétre.
Késő délután volt már, mikor felébredtek. Dániel lassan, fejcsóválva feltápászkodott. Farkas lustán nyújtózkodva somfordált melléje. Az öreg ember fejében még zúgott a napfény és az álom, hunyorgó szemmel, kipirosodva nézegetett maga körül, azután hirtelen elhatározással elindult. Kisimította homlokából kócos, fehér haját, s ajkát egymásra szorítva, lassan, eltökélten mondta: «nem halasztjuk már tovább, Farkas!... ma megtartjuk az áldomást!»
«Nem szabad bosszantani a Tavaszt!» mormolta, mikor elhaladt a torony mellett, s hosszan felbámult a tetején kéklő, halvány virágkoszorúra.
A fennsík szélén hirtelen megállt. Fürkészve, összeszorított szemmel nézett a messzi alant elterülő vidékre, s elbámészkodva dörmögte: «már megint mozog ott az erdő... mi történik ott lenn?» s hosszan elgondolkodott. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugtalanság töltötte el lényét, nem tudta miért, s hogy mi nyugtalanítja tulajdonképpen, hisz mit törődött ő avval, ami ott lent történt! Hallotta ugyan egyszer-másszor - kirándulók beszélték - hogy háború van odalent, s hogy már évek óta tart, de nem igen érdekelte, alig is kérdezősködött. S a világ változásából csak annyit vett észre, hogy egyre ritkábban jöttek a turisták a toronyhoz, s hogy néhányan, akik azelőtt gyakrabban jártak itt - már ismerte arcukat - lassanként teljesen elmaradoztak. De ezt se bánta, sőt!... tán örült is neki! Mert ez az utolsó kapcsolata a világgal is csak fájdalmas emlékeket ébresztett olykor benne, emlékeket, miknek semmi keresnivalójuk már az ő világában, e hazajáró vad kísérteteknek! Mert az, hogy visszavágyódott volna, az nem igen történt meg... Úristen, hát miért is!... legföljebb télen tán, egyszer-kétszer jutott ilyesfajta eszébe, mikor szobájába beszorulva bámult kifelé, a viharverte, havas ösvényekre a zúzmarás ablakon át. De olyankor ököllel csapott a homlokára.
Most is indulatosan elfordult, s szaladva indult meg kunyhója felé, hosszú haja fehéren lobogott mögötte. Farkas ugatva ugrándozott lába előtt.
Betolta a szárazon csikorgó ajtót, s a rendetlen kis szobában mindenfajta lim-lom közül kikereste vasalt végű, kampós meggyfabotját. Azután lassan elindult a torony felé.
Tizenhét év óta, első év óta, hogy idevetődött, ez volt egyetlen, évről-évre visszatérő szenvedélye: a tavaszi áldomás. Először véletlenül szánta rá magát, később már szokássá merevedett meg benne, valami furcsa vallássá, melyben tudj' Isten milyen fantasztikus gondolatnak áldozott élete heroikus kockáztatásával - mert életveszélyes volt ez a tavaszi tor. Ezzel ünnepelte tán az év elmúlását vagy új tavasz jöttét, vagy talán visszapillantás volt ez a nap elmúlt, régi életébe, megújuló, s évről-évre magasodó válaszfal, melynek szédülő tetejéről bölcs penitenciával nézett vissza a régmúlt világra - vagy csak hirtelen fellobbanása volt tán kielégületlen életerejének, tétlenül bölcselkedő lényének «tettek» után való sóvárgása, mely a szomjasan felpezsdülő tavaszokon, a halállal is farkasszemet nézve, diadalmas gesztusban tört ki belőle, bizonyságot téve öreg élete hasznavehetőségéről, s érett erejéről. És próbálkozás is lehetett, hogy hasznavehető-e, erős-e, érdemes-e valóban ez az öreg s fehérhajú élet!
Salamon tornya tetején kékszirmú füzikék nőttek, ezekből kellett minden új tavasz kezdetekor leveles koszorút fűznie feje körül, elpihenve az éji torony szédítő tetején, s holdsugár harmatában ázva egy kupa borral köszöntenie hajnalhasadáskor a diadalmasan felzúgó napot. - De a torony tetejére feljutni s még inkább: leszállni róla ismét - életveszélyes feladat volt, mibe akkor kezdetben, fiatal erővel fogott bele, de mit - egyre öregedvén - egyre bizonytalanabbul, egyre fáradtabb kedvvel látott el. Múlt évben már csak nagy kínnal, gyakran elszédülve jutott a tetejére, s reggelre véresre horzsolt arccal szállt le a földre. Utána napokig szótlanul, komoran feküdt a kunyhóban, s Farkas vigasztalanul, mit sem értve gubbaszkodott lábainál.
Az idén már jó néhány hete halasztotta az áldomás napját, a tavasz rég túl volt már delelőjén, s Dániel még egyre várt. De ma délutáni napsütötte álma megérlelte benne végre végső elhatározását, kikereste kampós, erős botját, s ajkát egymásra szorítva, erős léptekkel nekiindult a toronynak.
Az éles napfényhez szokott szeme eleinte mitsem látott a torony nyirkos homályfedte titkaiból. De már ismerte az utat, s csak tapogatóznia kellett, hogy bele ne botoljék a szanaszéjjel heverő mohalepte, hatalmas sziklákba, s az elrepedt, öles oszlopokba. Botját előrenyújtva, lassan haladt előre, óvatosan elkerülve a mindenünnen szélesen tátongó gödröket. Sötét volt, a levegő nedves és hideg, mint egy évszázados kriptában. A nyitott ajtón át egy darabig még behallatszott a napfény és a méhek egyre halkuló vidám zümmögése, azután ez is elhalt, s a tökéletes csöndben csak a torony hideg verejtékének kínnal teli, lassú csörgedezését lehetett hallani a hatalmas sziklafalak sötéten szenvedő homlokáról. Felülről fáradtan, barna homályba olvadva szállt le a messzi világ fénye.
Szeme most már jobban hozzászokott a sötéthez. Nemsokára elért a pincebejárathoz, s botjára támaszkodva lassan leindult a magas lépcsőkön. A harmadik fokon megállt, lehajolt, s a kő repedéséből egy borral teli, vékonynyakú üveget húzott elő, megrázta, inge ujjával letörülte a vastag rétegben rajtatapadó port, aztán zsebébe dugta. A repedésben még három tavaszra való üveg állt egymás mellé sorakoztatva, sötétzöld csillámlással.
Megfordult, s visszaindult. Hirtelen megrezzent: egy patkány futott át lomhán, hideg karmolással meztelen lábán. Gyorsan felugrott a legfelsőbb lépcsőfokra, majd elvágódva ijedtsége hirtelen mozdulatától. Hűvös, nyirkos szél húzott el sivítva feje fölött, s a torony hatalmas tölcsére halkan feljajdult. Dániel fülére tapasztotta kezét.
A falak mentén hirtelen ijedt, alattomos élet kezdődött. Láthatatlan testek csúsztak sebesen súrlódva a kövekhez, itt-ott megzörrent valami, s felhallatszott az egerek vékony fütyülése. Közvetlenül Dániel szeme előtt, hideg léghuzatot támasztva, egy zurranó fekete test rebbent el, sebesen tovavágódva a sötétség vad odújába. A homály titokzatosan remegett s a könnyező, hideg falak feketén dűltek befelé a nap melege, s az élet kívülről jövő heves támadása elől. Fent, mérhetetlen magasságban apró kék foltban tündökölt a messzi ég, s csak egy, a fal legfelső peremén mozdulatlanul ülő holló fekete árnya vált ki mint furcsa rajz a drága ragyogásból.
A torony északi oldalán meredek, keskeny csigalépcső kanyarodott felfelé a fal mentén. A föld színétől körülbelül két méternyi magasságban kezdődött, üresen belelógva a levegőbe, alsó része évekkel ezelőtt leszakadt s szikladarabjai összetörve hevertek szerte-széjjel a torony fekete gránitpadozatán.
Hogy elérhesse legalsó fokát, a fal réseibe kapaszkodva kellett felfelé másznia, majd hirtelen ugrással, félig hátrafordulva, rávetette magát a lépcsőre. Megtántorodott, s szédülve kapaszkodott bele a falba.
Néhány pillanat múlva elindult. A keskeny, meredeken felfelé kanyarodó lépcsőnek nem volt korlátja, lassan, pontosan, a lépcső közepén járva kellett felfelé haladnia, hogy el ne szédüljön a közvetlenül kétoldalt tátongó fekete mélységtől. A fokok egyenlőtlen magasak voltak, s kőtömbjeik itt-ott megrepedeztek, vigyázva próbálgatta ki botjával szilárdságukat, mielőtt előrelépett, s ha az itt-ott elváló törmelék zörrenve, tompa zuhanással hullott le a mélységbe, önkéntelenül megállt, s visszafojtotta lélegzetét. Az egymást gyorsan követő fordulóknál zölden csillámlott szemébe a sziklafal mohos meredeke, melyen hangtalanul szivárgott le a torony nyirkos verejtéke. A fal itt már teljesen sima volt és nedvesen csúszós, úgy hogy nem lehetett megkapaszkodnia benne. Alulról egyre halkabban hallatszott fel a patkányok nyugtalan tánca s a falak alján felgyülemlő víz elhaló csobogása.
Alig tette még meg az út negyedrészét, s máris ijedten állapította meg, hogy végsőkig feszült izmai elfáradnak, s hogy kezében a bot remegve csörren a lépcső kövéhez. Lába alatt bizonytalanul mozdult meg a homályos szürke kő, azonnal le kellett térdepelnie, s karjával kétoldalt átölelve a lépcsőt, homlokát lefektette a hideg sziklára. Így pihent egy darabig, agyát marokra fogta görcsösen erőlködő, remegő akarata.
Mikor újra elindult, vállára akasztotta botját, s térdeire ereszkedve, négykézláb folytatta útját, feszülten meghajlított ujjakkal kapaszkodva bele a sikamlós sziklákat keresztül-kasul szelő vékony, vastag repedésekbe. Tekintetével mereven követte kezének lassú, elülhaladó mozdulatait, s nemsokára úgy tetszett neki, mintha karjai testétől különválva, mint bizonytalanul fehérlő kígyók vonaglanának szeme előtt, egyre menekülve előle, egyre beljebb-följebb hatolva az ismeretlenül barnálló vaksi homályba. Tántorgó gondolatai mereven követték képzelete játékát.
De alig tett meg három-négy fordulót, a kígyók eltűntek szeme elől, s a kő ismét megmozdult alatta. Összeszorította ajkát, s átölelte a hidegen meredező sziklát. Tudta, hogy ha csak egy szemrebbenésnyire is elfordítja fejét, tekintete beleesik az alatta zúgó, feneketlen mélységbe, s ő már a következő pillanatban elszédülve, fejjel előre zuhan lefelé az éhes örvénybe. Egy denevér suhant el fölötte, szárnyával érintve meghajolt, meztelen nyakát, teste ijedten, erősen összerándult. A következő pillanatban tompán hangzott fel alulról a lezuhanó törmelék szakadozó felcsattanása.
Alig indult meg újra, inogni kezdett szeme előtt a sziklafal. Kétségbeesetten harapott szájába, s fejét újra lefektette a hideg sziklára. Ívben meggörbült háta erősen remegett.
«Nem megyek vissza!» kiáltotta hangosan, s a hang dörögve, megszázszorosodva szállt fel a némán örvénylő tölcsérben. Ijedt, gyors rebbenések hallatszottak feje felett.
«Nem megyek vissza!» ismételte halkabban, s felsebzett ajkáról melegen folyt le a vér. A visszhang egyre keringett még a falak mentén.
- Ha nem bírom, hát amúgy sem érdemes már az élet - suttogta. - Ha annyira megvénültem, jobb meghalni... s jobb így egyszerre, mint lassú halállal kínlódni...
- de nem... nem szabad!... meg kell még egyszer látnom a csillagokat, s a hideg eget.
A borosüveg hirtelen megcsörrent zsebében. Felemelte fejét, s újra megindult. - Ha el tudja érni a fülkét, abban megpihen s akkor tán megmenekül! Onnét már rövidebb, s könnyebb az út a tetőig. S akkor már csak a virágszedés van hátra, s az is csak meglesz valahogy!
Minden második lépcsőfokon lefeküdt, s percekig pihent rajta ziláló mellel. A vér fejébe tódult, a sötétség vak csóvákat vetített keresztül-kasul a néma téren. Mélyen alatta kromatikusan huhogott a szél, a hideg éles síkokban vágódott lefelé s a hatalmas sziklafalak sötétzölden, hangtalan rengéssel zárták körül a mozdulatlanság színtelenné fagyott káoszát.
«Még legalább négy forduló!» hörögte, s visszahanyatlott. Teste alatt megremegett a merészen kanyarodó, levegőben függő sziklasor. Zörrenve hullt le a széléről a szürke törmelék.
- Talán beomlik, s akkor vége a kínnak! - suhant át agyán villanásszerűen, de rögtön rá indulatosan ajkába harapott.
«A tavaszi áldomás!» mondta hangosan, s újra elindult.
Az idő végtelennek tűnő lassúsággal kúszott tova. Egy félóra múlva elérte a fülkét. Hörgő sóhajtással vetette magát bele s szemét lehunyva, szinte aléltan terült végig a kemény sziklapadozaton. A keskeny szelelőnyíláson vidáman fújt be a tavaszi meleg szél, virágillatot szórva szét a szűk börtönhelyiségben, melyet vérvörös csóvával világított meg a hanyatló nap elhaló fénye. A torony földalatti bányacsendjébe zsibongva tódult be kívülről a vékony résen át a tavasz bimbópattanásának szelíd lármája.
Dániel feléledt s feltápászkodva egy ugrással a szelelőnyílásnál termett. A kék ég fénylett be rajta rezgő mozdulatlanságban. Az öreg arcon felragyogott az öröm, szája önkéntelen mosolyra nyílt. Hosszan tekintett ki a mély fényű égre, dereka kiegyenesedett, lábaiban megszűnt a remegés. Forró lázban égő, vérző kezét bedugta a nyílásba, hogy közelebbről érje a tiszta, szabad levegő.
«Meglesz az áldomás!» mormogta bizakodón, s haja mint diadalmas fehér zászló lobogott a szélben.
A fülke széléhez lépett, s a falhoz támaszkodva szédülés nélkül tekintett le a torony zsibongó mélyébe. A homály nyugtalanul örvénylett alatta, egyre sűrűsödve, s csak legalján vált ki belőle egy hosszú, keskeny, élesen kiugró fénycsík, a nyitvamaradt ajtón át beözönlő napvilág aranyló négyszöge.
Dániel vállára akasztotta botját, s újra rálépett a lépcsőre. Lassan, nyugodtan haladt rajta fölfelé, biztos kézzel kapaszkodva a sziklák réseibe. Botja vasvége vidáman csörrenve ütődött a zsebében kalimpáló teli borosüveghez.
Egyre világosabb lett, a levegő is egyre tisztább, szabadabb. Haja meg-meglobogott az egyre erősödő szélben, mely simítva vágódott le a körülötte nyugtalankodó néma sötétségbe.
Erősebben kellett megkapaszkodnia, mert a lépcső köve sikamlósabbá vált, térde itt-ott megcsúszott, s olykor kapaszkodó keze alól is kisiklott a szikla. A lépcső is egyre keskenyebbé vált s egyes kőtömbök - itt fenn a magasban jobban kitéve az időjárás viszontagságainak - felerészben lerepedezve, oly keskenyek voltak, hogy a két térde is alig fért el rajtok. Oldalt, a mohos sziklafalon lassan szivárgott a torony zöld könnye.
Dániel sápadt arcáról ömlött a hideg verejték. Meg-megrázkódott, alatta teljes hosszában remegett a lépcső, apró kavicsok zuhantak le hangtalanul, pattanva nekivágódva néha egy-egy lejjebb fekvő kanyarodónak. Összehúzódzkodva, mint tehetetlen madárfiók, percekig gubbasztott mozdulatlanul a szédítő magasságban.
Körülbelül egy óra múlva elérte a lépcső végét. Átlépett a több méter széles falra, s néhány ugrással fenttermett, a beomlott tető még megmaradt, széles faltól körülvett síkján. Évszázados korhadt tölgyfapallók meredeztek vad össze-visszaságban a tépett kövek között, a darabos törmelékből szürke füvek burjánoztak, s a mély esővájta gödrökben hínáros tócsákban zöldellt a víz. A tető szélén lágyan tapogatódzva nyúltak át a falon a vadszöllő bimbós, vékony csápjai, s a világoszöld, gyenge levelek remegve hajladoztak az erős esti szélben.
Dániel a végsőkig kimerülten rogyott le egy széles sziklatömbre, hátát a tető erős falának támasztva. Szeme becsukódott, karjai élettelenül lóbálództak a levegőben, állkapcsa leesett, s nyitott száján mohón, lihegve szívta a tiszta levegőt.
Alkonyodott már, a leáldozó nap vörös fénybe gyújtotta az álomba merülő vidéket. A távol feketére fagyott hegyek csúcsain lobogó fáklyákként égtek a fák, s a fény vad láza lassú hullámokban gördült le a völgy hajlékony ölébe. Arrább, mint vörösre tarkázott, óriási kígyó kúszott át a folyó a tájon, partjai nádfésűjén meg-megakadt, majd libbenve szállt tova a fehérlő esti köd laza szövésű fátyla, míg a láthatár túlsó peremén, a messzi szántóföldeken túl már az éj hideg vaskoronája sötétlett a föld álomba hanyatló fáradt homlokán.
A torony tetején erős, illatos szél fújt. Tökéletes csend szállt az ég felé, s csak Dániel lassú lélegzete s a vadszöllő leveleinek zizzenése hallatszott a holt kövek között. Lent a torony lábánál tágasan zöldellt a rét, a kunyhó téglateteje mint apró, vörös seb vérzett a domb oldalán, s a nagy hársfa rengő koronája sötét csokorként virított a világos fűben. Egy apró fekete folt mozgott lassan ide-oda a torony tövében.
«Farkas!» kiáltotta Dániel teljes erejéből, s áthajolt a tető korlátján. A szél elszórtan hordta fel az ugatás gyenge hangjait. «Farkas!» kiáltotta Dániel újra, karjával hevesen integetve. A fekete kis folt egyre sebesebben cikázott a világoszöld gyepen.
A nap korongja most már végképp eltűnt a hegyek mögött, hűvös, kék fény borult a tájra. Az égen sápadt fátyol mögött gyulladt föl a hold.
«Nem szabad visszafordulni!» mormogta Dániel, s végigheveredett a kemény sziklán. Jobb karját feje alá párnázva, tágranyílt szemmel bámult az egyre sötétedő égbe. Teste megremegett, arca mély ráncokba húzódott, fehér haja kuszáltan lobogott homlokába.
«Tehát mégis élek!» mondta hangosan a csillagok felé fordulva, «de micsoda kín volt?» Nem tudom, érdemes-e várni jövő évig, mikor majd biztosan leszédülök a lépcsőről... mint egy döglődő légy... ugye?... mikor késő ősszel már csak olyan lomhán,... olyan nehézkesen röpdös, inkább már csak gyalog jár szegény, s azt is oly lassan, hogy az ember eltaposhatná, ha akarná... be utálatos olyankor!
nem tudom, nem volna-e jobb, ha itt most rögtön szépen leugranék... megvárnám a hajnalt, s aztán leugranék... ki tudja, jövőre már csúzos is lehetek, reves... sánta mindkét lábamra, meg is vakulhatok addig... nem tudom, nem volna-e jobb így?
mit használhatok magamnak s az életnek?... félig élve csak s félig már dögrováson?... Hát érdemes volna így? -
Felült, s merev tekintettel bámult lefelé a mélységbe.
«Érdemes volna?» ismételte hangosan. «Mennyi erő száll ott fenn a térben!... mit számít itt az én gyöngeségem?... Ha meghalok, majd feléledek újra... tán hal lesz belőlem ott lenn a mély folyóban... vagy kökörcsin a torony tövében... vagy fekete kecske, s egész nap legelészni fogok... hisz folyton változnak az élet szent formái!
s oly mindegy, hogy kecske... vagy kökörcsin, vagy ember!
Az ember se tud többet a világ jóságából, mint a virág... s egyiket is, másikat is eltapossák, ha úgy esik!
Felugrott, s átbámult a feketén zúgó, messzi erdők felé. Arca mintha megnyúlt volna az éjszakai homályban, tekintete lágyan, engesztelően simította végig a csendes dolgok álomba békélt rendjét. Felzengve gyúltak fel a csillagok az égen.
«A koszorú» ijedt fel hirtelen. Gyorsan körülnézett, azután a tető széléhez sietett.
«Sötét van már!» dörmögte s habozva megállt.
A tető széléről, erős vaskarikára kötve, vastag kötél lógott le a külső fal mentén. Itt virágzott körülbelül három-négy méternyire a torony pereme alatt, a fal időszántotta mély repedéseiben csodálatos bujaságban a füzikék kék ragyogású csoportja. A kötél végét derekára szokta volt kötni, s két kézzel kapaszkodva, lábujjait a fal réseibe illesztve ereszkedett lefelé, fogai közt gyűjtve össze a leszaggatott virágok hosszú szárait.
De most már sötét volt, habozva, határozatlanul húzta fel a kötelet. A fal meredeke homályos síkba olvadt, feketén nyúltak át a hegyek árnyai a réten.
- Ha megvárnám a holdfényt! - gondolta. - De okvetlenül meg kell szereznem a koszorút... a tizennyolcadikat - határozta el. Az elmúlt tavaszok tizenhét koszorúját gondosan őrizte szobája faládájában... egynek sem szabad hiányoznia!
Fellobogó türelmetlenséggel rántotta fel a kötelet, s derekára kötözte. Már fenn ült a falon, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy még meg se vizsgálta, nem sérült-e meg valahol a kötél. Leugrott, s letérdepelt a karika mellé.
«Szakadozik!» mondta halkan, s elsápadt. Kezével feszítve próbálta tartósságát s megdöbbenve látta, hogy a len rostjai egymástól elválva, mindenütt foszladoznak a szálak. Biztos, hogy nem bírta volna el a súlyát.
Áthajolt a falon, önkéntelenül vizsgálva, milyen mélyre zuhan, ha utolsó pillanatban eszébe nem jut...
«Talán jobb lett volna!» mondta lassan, s elgondolkodva, kemény szögletekbe húzódott az arca, tekintete hidegen siklott le a mélybe.
«Ha a sorsra bíznám!»
Néhány pillanatig habozott, azután hirtelen ugrással fenntermett a falon. «Amúgy sem érdemes már» mondta, s kezével legyintett. Arca fehéren, mozdulatlan szoborként sugárzott, homlokából kicsapódó haja ezüstkoronával vette körül a halálra szánt szenvedő fejet.
Átvetette lábát, s karjával átölelve a párkányt, lassan lefelé ereszkedett. De teste hirtelen megrándult, megállt. A mélységből gyenge, szakadozott, ugatásszerű hangokat hozott fel a szél.
«Farkas!» ordította kétségbeesetten, s a magasba vetette fejét. A csillagok kékesen sziporkázva lihegtek az égen.
Néhány pillanatig gondolkodott. Azután óvatosan, minden mozdulatát megfontolva, lassan visszafelé kapaszkodott. A kötélre nem bízhatta rá magát, minden erejét meg kellett feszítenie, hogy egyensúlyban maradhasson. Ujjairól leszakadt a bőr, tenyerének véres lenyomatai hosszú sorban maradtak mögötte a sziklán.
Végre elérte a fal szélét, s hirtelen mozdulattal felhúzva térdeit, átvetette magát a tetőre. Gépies mozdulatokkal járkált egy darabig fel-alá a fal mentén, öntudatlanul harapdálva felsebzett ajkát, melyről csepegett a vér, azután lassan leült a hideg kőtömbre. Két kézzel megfogta fejét, s megrázta. Tenyere nyomán piros foltosra ázott fehér haja.
Sokáig ült mozdulatlanul. Teljes sötétség borult már a tájra, csak az égen égett a hold, rózsállva, mint gyulladt, tűzfényű mandarin, s a csillagok sziporkáztak a mérhetetlen hideg térben. Itt-ott sárgán csillant fel a folyó, a távoli hegyek, mint sötét lehelet libegtek a síkság fölött, s a szél zúgva ölelte át hűs karjaival a torony meg-megrezzenő sziklatestét. A föld élete álomba merült, s csak a szelek, s a tér fényei folytatták a világ örök mozdulatait.
Dániel hirtelen felriadt. A párkányhoz lépett, s lebámult a mélybe. Izzó homlokára hűsen csapott a folyó lehelete. Szétnézett, s karjait önkéntelen mozdulattal ölelésre nyitotta. Sokáig állt aztán mozdulatlanul, behunyt szemmel tárva arcát az égnek.
«Farkas is öreg már s él... él!» - mormogta. Majd elpusztít bennünket az élet, ha itt az ideje... minek belekontárkodni?... S ha Farkas él, miért haljak akkor én meg - tán elpusztulna akkor ő is!
Ismét visszaült a kőre. Tenyerébe hajtotta homlokát, s elhatározta, hogy holnap útnak indul a városba új kötelet szerezni. Még estére idehaza lehet, s harmadnapra megszerzi a koszorút.
Az egész éjszakát ébren töltötte, mélyen elmerülve gondolataiba, néha fel-alá járkált, s hangosan dúdolt egy régi nótát. Mély hangja lágyan szállt át a torony peremén a körülötte lebegő vaksötét vidékre, s mintha közelebb lenne az éghez, a csillagok dús szemei oly tiszta fényben égtek!
«Hoi-hó-hoi-hó» üdvözölte a harsogva felkelő napot. Szeme körül égett a bőr, fáradt volt, s kimerült. Lefeküdt a hosszú sziklára, s kabátját feje alá gyömöszölve azonnal mély álomba merült.
De alig aludt egy órát, valami zaj felébresztette. Felült, s szemét dörzsölve körülnézett. A következő pillanatban ismét felhangzott a tompa döngés, mint valami messzi ágyúszó gördülő visszhangja. Felugrott, s a párkányhoz szaladt.
A napsütötte síkságról kékes füstcsóvák szálltak az ég felé. Sötét tömegek mozogtak szinte észrevétlen lassúsággal, mint felhők szétvert, riadó árnyai a folyó fénylő pereme mentén, s a hajnali tereket kemény zengéssel töltötte be az egyre erősödő ágyúdörgés. Dániel megrökönyödve hallgatódzott.
«Mi ez... mi ez?» kérdezte hangtalanul. Hirtelen eszébe jutott. «Hisz háború van... mondják» csóválta fejét, s nyugtalankodva nézett a város felé, melynek szürke ködpárája csak lassan bontakozott szét a nap tüzében.
«Mindegy» mondta «azért el kell mennem... meg kell szereznem a kötelet!» Hirtelen elfordult a párkánytól, s teli nyugtalansággal a lépcső felé sietett. Zsebében megcsörrent a borosüveg.
Petyhüdtnek, fáradtnak érezte magát. Megnyálazta tenyerét, s erősen megdörzsölte vele arcát. Azután elindult.
Körülbelül két óra múlva leért a lépcső legalsó fokára. Térde megbicsaklott, hangos zuhanással vágódott el a kövek között. Egy darabig fekve maradt, azután nyögve feltápászkodott. Farkas állt mellette, érdes nyelvvel nyalogatva lecsüngő kezeit.
Lement a folyóhoz, s megtisztálkodott. Kis ideig még elpihent a lágy napsütésben, majd rendbeszedve magát ismét felmászott a toronyhoz, elzárta a nyitva felejtett ajtót, s a kulcsot visszarakta helyére, a kopott faládikába.
Egy kicsit körülnézett még, karéj kenyeret is vágott magának, s zsebébe rakta. Majd hátrament a ház mögé s félénken, gyors mozdulattal végigsimította nyitott tenyerével az ablakába hulló, pattanó gyöngyű orgonabokor hajladozó ágait. Egy bimbócska ujjai közé akadt, azt zsebébe dugta, s elindult.
«Itt maradtok!» förmedt rá az állatokra, s kezével parancsolólag hátramutatott. Ijedt szemmel hőköltek vissza.
De mikor körülbelül tíz perc múlva hátranézett, Farkas még mindig ott somfordált a háta mögött, a bokrok közt bujkálva, behúzott farokkal, s néhány lépésnyire mögötte mekegve ügetett a kecske. Fenyegetve felemelte karját s rájuk kiáltott. Farkas szűkölve lefeküdt a földre, a kecske ijedten megállt, s visszafordult.
De mindez semmit se használt. Akárhányszor hátrafordult, ott látta a mögötte settenkedő állatokat, amint hol békésen egymás mellett bandukoltak, földre szegett nyakkal, hol meg harciasan ugrándoztak, egymást kergetve, s a kutya játékosan menekült a fenyegető, fura szarvak elől.
«Mit lehessen tenni!» mormogta Dániel elgondolkodva, s önkéntelenül meglassította lépteit. A nap forrón sütött nyitott inge alól kitetsző barna mellére, s a lehajtott, fáradt főre. A folyó mellett haladt most, botja vasvége alatt csörrenve koppantak meg a kavicsok, a víz tiszta, széles tükre vakítva duplázta a nap mérhetetlen fényét. Édesen áradozott a mezők lehelete, s a tökéletes csendben csak a hullámok lassú csobogása hallatszott.
«Délre beérek tán!» gondolta Dániel. A következő pillanatban mély dörrenés harsant fel a város felől, a füvek megrezzenve félrehajoltak. Éles, gyors kopogás visszhangja perdült végig a víz felfodrozott tükrén.
Valamennyien megálltak, s megrökönyödve bámultak át a túlsó partra. Farkas panaszosan, kurtán felhorkant. Az ismeretlen, soha nem hallott zaj, mely jégeső kopogására emlékeztetett, félelemmel töltötte el lelküket, mozdulatlanul álltak egymás mellett, s feszülten figyeltek. S csak nagy sokára indultak el újra, s a szűnni nem akaró lövöldözés vad ostorcsapásokkal nyúlt utánuk a csendesen bóbiskoló folyó túlsó partjairól. Odaát kékes, ritkás füstcsóvák szálltak az égnek.
A kecske lassankint elmaradozott. Nagymessziről felhangzott még néha panaszos mekegése, s hogy Dániel visszafordult, egy távoli domb magas tetején látta fehérleni mozdulatlan antik szoborként. Hirtelen megmozdult, s vissza - hazafelé ügetve, egyre kisebbedett, majd tovatűnt kedves alakja.
«Hazamegy!» mormolta Dániel, s szinte észrevétlenül valami furcsa fájdalom lepte el. - Elhagyott - érezte, s fejét csóválva nézegetett hátrafelé. «Elhagyott, mert már öregszem... s még a gyerek se szereti elaggott szüleit» s fáradtan lehajtotta fejét. A nap egyre forróbban tűzött alá hosszan lobogó fehér hajára.
Dél felé, a városhoz közeledvén, hirtelen elállt a lövöldözés, s teljes csend borult az ernyedő vidékre. Poros, fehér országutak szelték keresztül-kasul a tájat, s vasúti sínek csillantak fel itt-ott, egyre sűrűbb keresztezésben a kopár töltések szürke vonalai mentén. Gyárkémények meredeztek az égnek, s az elhaló rétekre sivár törmelékkel fedett síkok borultak, merev tekintettel figyelve a hegyek messzi életét. De mintha kihalt volna a vidék, az országutak lélektelenül nyúltak a láthatár felé, sehol embert, állatot nem lehetett látni, s csak a síneken vesztegelt, itt-ott egy-egy elhagyott vagon, mint ódon fekete roncs az ég erős ragyogásában.
Önkéntelenül meglassította lépteit, s bámészan nézett szét az élettelen tájra. Farkas lógó farkkal közvetlenül mellette bandukolt, s néha szűkölve lábához szorította fejét. S ő maga is egyre szomorúbb lett, lehorgasztotta fejét, s félig csukott szempillái mögül fásultan nézte a lábai alatt hátráló út fehéren vakító, kanyarodó porszalagját. S ahogy közeledett a föld mocskos életéhez, a város gőzéhez, piszkához, egyre fáradtabb lett, kedélye egyre ernyedtebb, egykori élete rég elfeledett szenvedései kövér vérrózsákként szakadtak fel lelkében.
«Öreg vagyok már», mondta botjára támaszkodva, s megállt. «Minek nekem a füzike, minek a tavaszi áldomás, minek a kötél... Ha fölakasztanám magamat rá... tán az volna a legjobb!... Öreg vagyok már... már Farkas is legjobb szeretne elhagyni!... minek éljek tovább... kinek, minek mi haszna belőlem?»
Leült egy kőre, s lehajtotta fejét. Jó egy óráig ült mozdulatlanul, mélyen elmerülve gondolataiba, majd megrázkódva felkelt. Egy hosszú pillantást vetett még hátra a messze sötétlő hegyekre, aztán újból elindult.
«Ahogy a sorsom akarja, úgy fogom végezni életemet» fejezte be lassú hangon gondolatai sorát, s botjára támaszkodva, gyorsan haladt tova. De arca csüggedt, s bánatos kifejezése nem változott meg, fásultan, érdektelenül nézegette a hirtelen elébe került város rég látott életét.
Eleinte alig vette észre, de később már feltűnt neki, s furcsállta: alig látott embert, élőlényt egyáltalán, pedig már itt-ott emeletes bérházak tűntek fel, jobbján széles sínmezőny futott szürke kikötője felé, s magas kéményű, vörös téglából épült gyárak meredeztek egyre sűrűbben a poros út mentén. De életnek sehol semmi nyoma, még a kémények se füstölögtek, s a síneken hosszú sorokban álltak mindenütt az üres vagonok. S oly nyomasztó csend sütött a döglött épületek között, hogy hirtelen megdobbant a szíve, megállt, s teli félelemmel nézett szét maga körül. Tekintetével gyorsan végigkutatta az ablakokat, hátha mégis csak látni valahol embert... de hasztalan, csak az üveg csillant meg holtan a fényben, s az egyik kerítés mögött egy macska fehér háta tűnt fel egy pillanatra riadt ijedelemmel.
- Haza menni! - gondolta teli félelemmel, de azért csak ment egyre előre.
A külvárosba jutott már, s még mindig ugyanaz a csend, s a házak lelkevesztett magánya. A nap forrón sütött a jobbról-balról meredező sárga falakra, az utca hepehupás kövezetén szerte-széjjel döglötten hevert a piszok, s mindenütt tárva-nyitva maradt kapuk szemetes, elhagyott udvarokba vezették a mohón kutató tekintetet. Még mindig ugyanaz a csend, s csak csizmáinak kopogása hallatszott, amint a kemény hang kísértetiesen száguldott végig a déli napsütésben bűzlő utcák fölött. Egy kocsma előtt haladt el: be volt zárva, a söntés szürke pléhje lucskosan csillogott a napban. Néha úgy rémlett neki, hogy utcakeresztezéseknél, a túlsó sarkon valami hirtelen megmozdul, mint egy szaladó ember gyorsan tovatűnő árnya, de hang nem hallatszott, s mire elérte a sarkot, semmit sem lehetett már látni az elhagyott utcák hosszán. De ez a jelenség minduntalan ismétlődött, messzi keresztutcák távlatában árnyak tűntek ide s tova, sebesen elcsapva a házak fala mentén, s egyszer valahol becsapódott egy ablak, s az üveg zörrenése sokáig hallatszott a forró csendben. Farkas nyöszörögve, behúzott farokkal követte lépteit.
Dániel megállt, s remegve a félelemtől felnézett az égre.
«Valami baj történt» suttogta «valami nagy szerencsétlenség.» Megmarkolta botját s lihegve nekidűlt egy ház falának. Lába remegett.
«Talán tudok majd segíteni» mormogta, s tiszta, öreg lelkében felvillant az örömteli remény. «Segíteni fogok... igen! segíteni... s még hasznára leszek... hasznára leszek az embereknek... talán mégse kell meghalnom... mert életemnek talán még hasznát vehetni...»
Gyorsan elindult. Majd futásnak eredve befordult a sarkon, s teljes erejéből rohant végig a szűk keresztutcán. A következő sarkon újra befordult, s ott most végre megláthatta egy sebesen menekülő ember bukdácsoló alakját, amint alig néhány lépésnyire tőle épp be akart fordulni az egyik kapuba. Utána vetette magát. Meg kellett tudnia azonnal, hogy mi történt itten... «Megállj!» kiáltotta, s hangja dörögve szállt végig a kopár falak között.
De a menekülő ember, mintha csak most ijedt volna meg igazán, újra futásnak eredt. Bukdácsolva, sántítva teljes erejéből szaladt. De Dániel csakhamar beérte. A menekülő hirtelen megállt, visszafordult, s égnek emelte összekulcsolt kezeit.
«Kegyelem... ne bántson!» hörögte rekedten.
Dániel lihegve visszatántorodott. Éles ijedtség hasított át agyán. Aki előtte állt, az már nem hasonlított emberhez, véres roncs volt már csak, amiből idegenül bugyborékolt az emberi hang. Fél arcáról cafatokban lógott a hús és a bőr, egyik szemürege üresen mélyült homloka alatt, véresen tátongó, fogatlan szájából vastag sugárban folyt a vér.
«Ne bántson... ne bántson!» hörögte újra, s rimánkodva, védőleg arca elé emelte kezét.
«De miért bántanám?» dadogta Dániel, s ijedten hátrált a véres szörny elől. «Mi történt magával, az istenért... miért fél tőlem?... én nem akarom magát bántani».
Az ember kezével letörülte ajkáról a vért, s megmaradt fél szemével gyanakodva, félig értetlenül nézett Dánielre.
«Ne bántson... ne bántson, az égre kérem... úgyis beledöglöm már ebbe is», hörögte fulladozó hangon, térdre vetette magát. «Vagy ha meg muszáj lenni, hát üssön mindjárt agyon és ne gúnyolódjék... úgy fáj... úgy fáj».
«De nem bántom... esküszöm!» kiáltotta Dániel «én semmiről se tudok... én most jövök a hegyekből... mondja el hát, hogy mi van itt! én segíteni akarok magán...».
Az ember inogva nekidűlt a falnak.
«Nem tudja?» suttogta töredezve, «itt most ölik egymást az emberek... agyon akartak ütni... az igazságért!... s alig bírtam megmenekülni».
«Pedig a miénk az igazság!» ordította fel váratlanul, rettenetes hangon, s fenyegetve égnek emelte öklét. Megtántorodott, s előre dűlt. Dániel elébe ugrott, hogy felfogja karjaival, de az ember ordítva hátrarettent.
«Hát mégis meg akar ölni!» hörögte, s hirtelen megfordulva, bukdácsolva elrohant. Nyomorult alakja, mint rettenetes seb vérzett a kihalt utcák döngő magányában, egyre távolodva, s Dániel megrettenve, telve félelemmel bámult utána.
S hirtelen valami mély utálat fogta el, mintha egy gennyes, bűzlő sebbe kapott volna bele tiszta kezével, s gyorsan elfordult.
«Azt hitte, hogy hazudok... azt hitte, hogy meg akarom ölni!» mondta fennhangon «hogy meg akarom csalni... S az emberek mind hazudnak és csalnak... s mindenkiről azt hiszik, hogy hazudik és csal... gyűlölöm őket».
«Nem... nem akarok beleavatkozni utált dolgaikba... megint belekerülni a véres és szennyes tölcsérbe... most! közvetlenül halálom előtt».
Megfogta botját, s megfordult.
«Hazamegyek!» mondta hangosan.
De akkor hirtelen eszébe jutott a kötél. - Azt még meg kell szereznem előbb - határozta el. Rövid ideig habozva nézett maga elé, azután hirtelen útnak indult.
A nap forrón sütött a város döglődő tetemére, s végig, a tökéletesen kihalt, csendes utcákon vastagon, mozdulatlanul lengett a bűz és a fény, mint szörnyű lehelete egy túlvilági vadon torz életének. Egy felborzolt szőrű, fehér komondor menekült vonítva a távolban, s csakhamar eltűnt a ferde árnyékú házak között, de üvöltése még sokáig visszhangzott az üres falak között. Farkas behúzta farkát, s nyöszörögve nézett fel Dánielre.
«Hazamegyünk... mindjárt hazamegyünk» s végigsimogatta a kutya remegő testét.
A város belseje felé haladva mind gyakrabban tűntek fel menekülő emberek gyorsan elsuhanó, szaladó fekete alakjai. Lépések hangzottak fel itt-ott, s hirtelen mély dördülés csattant fel, megremegtetve a házak csörrenő ablakú, szennylepte falait. S rögtön utána ismét felhangzott élesen a jégesőszerű kopogás, egyre hangosabb, sűrűbb csattanással, s Farkas vékony hangú síró üvöltésbe kezdett.
Dánielt sajátságos izgalom fogta el. Mintha vér szagát érezné, undorodott, de egyben valami furcsa vágy ébredt szívében, közelebb jönni, látni, hallani... maga se értette, mit akar. S ahogy egyre közeledett a hangok vad csatájához, mind gyorsabban haladt előre, mintha valami magnetikus erő vonzaná... s már emberi hangokat is hallott, a forró légen átszűrődő, hosszan elnyúló kiáltásokat s tompa, zűrös morajt. Nem gondolt semmire, csak ment előre. A fegyverropogás vadul csattant végig az üres utcákon, s hirtelen hangos énekszó harsant fel a háta mögött. Megfordult, s az utca végén egy sűrűn feketéllő tömeget pillantott meg, mely sebesen zúgott feléje egy keresztutca félrebillenő torkolatából, felette zászló lobogott, s kalapok lengtek az ének magasba szálló vad hangjain.
«Farkas... hol vagy?» kiáltotta ijedten Dániel.
A kutya húsz-harminc lépésnyivel hátrább egy falhoz lapulva állt, behúzott farokkal. A földhöz szorította fejét, s ijedt, sunyi, alulról jövő tekintettel nézett gazdája felé. «Farkas!» hívta Dániel, de a kutya csak nem mozdult, felborzolt szőrrel remegve állt s hosszan vinnyogott. Majd hirtelen felugrott, s sebes iramodással befordult az egyik mellékutcába. Éles fájdalom hasított az öreg ember szívébe. Kinyitotta száját, de hang nem jött ki rajta.
«Farkas... Farkas!» ordította végre rekedten teljes erejéből. Kis idő múlva a kutya ismét megjelent a sarkon, s ránézett Dánielre. Nyelve hosszan lógott ki szájából. Dániel remegve integetett feléje.
De Farkas nem mozdult. Egy darabig várt, majd ismét megfordult, s eltűnt a házak között. S az öreg egyedül maradt.
A következő percben elérte őt a tömeg. Vörös, freccsenő szájú arcok bukkantak fel hirtelen szeme előtt, vad kiáltások hasítottak fülébe. Felrettent dermedtségéből, s ijedten a falhoz hátrált. De már nem menekülhetett. Egy hosszú kar nyúlt feléje, s berántotta a menetbe.
«Mindenkinek itt a helye!» ordították, s tovább harsant a dal. «Mindenki velünk tart ... éljen... éljen» hallatszott a suhancok vad sivítása, s egy kürt recsegett a füle mellett. A menet élén egy hórihorgas, hosszú szőke szakállú ember haladt rekedten ordítozva, kidülledt szemekkel. Ökle magasan lobogott az emberek feje fölött.
«Az igazságért... az igazságért harcolunk!» súgta valaki Dániel fülébe, s a tompán zúgó lárma közepette is metszően hasított fülébe a hang. Jobbról-balról diadalmasan dörgött az ének, a mars rettenetes taktusa tompán dühöngött a kövezeten, s egyre feljebb... előre... egyre részegebb tűzbe olvadt a menet lelke, a fellobogó dobpergés riadtan csapott a tetőkig, s a dühödt embertömeg fölé fáradt homlokkal hajolt le az ég. Sötét felhők közeledtek a láthatár pereme felől.
Egy kéz fogta erős markolással Dániel vállát, s az öreg test ide-oda himbálódzva, erőlködve követte a menet vad taktusát. Nem tudta, mi történik vele, akaratlanul, szinte élettelenül masírozott előre, egyre előre, karján érezte a bilincset, s mögötte fenyegetődzve emelkedtek a lábak.
Lassankint elkábult. Már csak a szakadatlanul zengő éneket hallotta, a talpak dobbanását, előre, egyre előre zúgott a tömeg, s ő még mindig nem tudta, mi történik vele, csak ment előre és érezte, hogy mennie kell. Akarata beleringatódzott a tömeg vad ritmusába, lelkéből lassanként kihalt a magány, s mintha mindig idetartozott volna, mintha mindig masírozna, énekelne, gyújtogatna és gyilkolna, beleveszett a vér forró, rettenetes özönébe.
«Meghalunk az igazságért!» dörögte a tömeg, s Dániel önkéntelenül kinyitotta száját, hogy utánakiáltsa.
Összerezzent. - Mi történt velem? - ijedt fel egy pillanatra, s kábultan nézett a körülötte lebegő sápadt arcokra. A sor szélén haladt, csak egy embert kellett ellöknie...
«Nem lehet meglógni!» kiabálta valaki fülébe.
Egy suhanc cigánykerekezett el mellettük, hangosan ordítozva. Fekete haja hosszan söpörte végig az út porát - - Hirtelen félreugrott. Egy kinyúlt, vérző test feküdt keresztben az utcán, kifordult szemekkel, körülötte a kövezet sötéten piroslott a rászáradt vértől. A suhanc lehajolt, s gomblyukából kiszakítva a virágot, a halott mellére fektette.
«Kellemes pihenést» ordította röhögve, s tovább bukfencezett. Egy kövér, felpántlikázott, ősz hajú ember szaladt mellette, vásári piros papírsípba fújva teljes erejéből, orcái kövér gömbökre dagadtak, szeme meredt tekintettel bámult előre. Hasa lökődve hullámzott fel-alá a sebes futástól.
De egyre tovább harsant az ének. Hangos röhögés, kiáltozás, sípok és dobok éktelen lármája riadozott fülhasogatóan, s a puskák és gépfegyverek éles kattogása egyre jobban hallatszott az utcák visszhangos falai között. A Dániel oldalán haladó fekete-szakállas ember hirtelen elbotlott, s káromkodva teljes hosszában elvágódott a kövezeten, egy döglött macska teteme gurult ki lábai közül. Egy asszony ugrott ki rémült sivítással, égnek vetett karokkal a sorból, de rögtön visszahúzták, s röhögve néhányat a farára vertek. A felpántlikázott ősz hajú ember őrjöngve fújt a sípjába, kidagadt arca már szinte feketéllett a fejébe gyülemlett vértől.
Előre, egyre előre rohant a menet, saját forró párájának felhőjébe burkolva, s Dániel mindjobban beleszédülve, részeg szívvel ügetett a sorban.
- Az emberek!... én is ember vagyok! - ez cikázott egyetlen gondolatként üresen forgó agyában, s valami mámor fogta el, valami forró, édes indulat, amilyet fiatalságában érzett, s ami most érthetetlen, kábító boldogsággal töltötte el a szívét. Felszakította ingét, a futás szele hűsen csapott izzadt, erős mellére. Mélyen fellélegzett, s botját lóbálva a magasba emelte.
«Az igazságért!» ordította, s hangja idegenül, rekedten csengett a vad lármában.
Órák hosszat masíroztak még, megállás nélkül, hogy mihamarabb elérjék a város központját. Üresen, elhagyottan nyúltak el az utcák, mintha az ének hangjainak előttük szálló, vad csapata seperte volna tisztára az utat, s csak a házak rézsút hanyatló árnyékai rebbentek meg nyugtalanul, vadul dobbanó lépteik hallatára.
Egy sarkon egy elhagyott konflisra találtak. A suhancok ujjongva kifogták a lovat, hárman felkapaszkodtak rá, s diadalmas üvöltéssel ügettek a menet élére. A gebe fájdalmasan nyerítve roskadozott a súlyos teher alatt.
Estefelé, egy tágas térre érve hirtelen szembetalálkoztak egy másik menettel. A zászló meglobogott, rekedt ordítozás szállt az égnek. Dániel riadtan bukdácsolt az összecsapó testek vad kavarodásában, felemelte botját, s ügyefogyottan vagdalkozott jobbra-balra. Nem tudta, hogy ki ellen küzd, hogy kit érnek ütései, nem látta a körülötte tolongó emberek arcát, csak védekezett s hadonászott a bottal, s szívében furcsa, lázas indulatok keltek.
De az összecsapás alig néhány percig tartott. A két csapat szétvált, az emberek vad kavarodásban özönlöttek szét a térbe torkolló keskeny utcákon, s Dánielt is magával vitte a testek sebes áramlása.
Mikor félóra múlva újra felállott a menet, széles sorokba rendeződve, Dániel csupa idegen arc között találta magát. Sötétedett már, s hiába kutatott tekintetével, sehol se lelt előbbi társaira. A hosszú, szőkeszakállú vezért se látta, se a sípjába fúvó, kövér, ősz hajú embert, s a feketeszakállú, ki őt karjánál fogva húzta be a menetbe, s ki egész idő alatt mellette masírozott, is eltűnt, s most két alacsony, katonaruhába öltözött ember fogta közre, kik mogorva, földre szegett tekintettel lépdeltek mellette.
- Hátrább kerültem nyilván! - elsodortak - gondolta Dániel, s nyugtalankodva pillantott előre, a menet éle felé.
Szinte megállás nélkül masíroztak egész éjjel, keresztül-kasul a városon, egyre újabb, s újabb utcákba fordulva, elhagyott, holdfényben nyugvó tereken át, szűk sikátorokban és gyárak meredező kéményei között. Szél sivított a sötét éjszakai tetők felett, itt-ott megcsikordult a forgó szélkakas, s az ereszek mentén macskák fekete árnyai suhantak végig a tejfényű hold lágy sugarai alatt. Néha messziről énekszó csapott fülükbe, s ilyenkor gyorsított menetben a hang irányába zúdult a csapat. De a város kopár labirintusában csakhamar nyomot vesztettek, s az ének lassankint ismét elhalt az éjben. Nagymessziről puskalövések éles pattogása vágott bele a csöndbe.
Szerteszéjjel az utcákon összetört szekerek darabjai hevertek. Az utca felszakított kövezete dombokban sötétedett a falak mentén, döglött lovak pöffesztették fehérlő hasukat az égnek. A rothadás véres mákvirágja kábító gőzzel töltötte be az éji tereket.
Dániel szédülve masírozott tovább a döcögő csapattal. Lába kisebesedett, szeme előtt forgott a világ. Kenyeret szedett ki zsebéből és lassan rágcsálva megette. Gépies mozdulatokkal, szinte öntudatlanul mozgott már csak az előrehaladó embertömeg közepette, s csak akkor eszmélt fel valamennyire, mikor a csapat hirtelen harsány énekbe kezdett. Ő is szeretett volna velük énekelni, de ekkor észrevette, hogy nem ismeri a dalt, hogy a csapat most mást énekel, mint idefelé való útjukban, mint amikor ő még az elülső sorokban haladt, a szőkeszakállú vezér mögött. Valami mást énekeltek most, s ez hirtelen nyugtalansággal töltötte el lelkét. Szeretett volna kérdezősködni, hogy hova mennek, s meddig tart még az út, de nem mert mogorva társaihoz fordulni. Lehunyta szemét, s hirtelen fájdalmas víziója támadt. Salamon tornyát látta a napsütötte mező ragyogásában, s a torony tövében halkan mekegett a kecske. Megrázkódott, s indulatosan hessegette el kezével a képet.
«Nem... nem igaz, hogy olyan öreg vagyok» mondta fennhangon. Körülötte az emberek csodálkozva vetették rá fáradt tekintetüket. Dániel elpirult, s lehajtotta fejét.
«Nem igaz!» mormolta lassan, «tudok én még használni... s ha kell, meghalok... meghalok az igazságért!» Arca vérbe borult, szeme lázasan felcsillant. De egyben valami kesernyés ízt is érzett szájában, sajgott a szíve, s furcsa, érthetetlen elégedetlenség fogta el észrevétlenül. S ámbár túl fáradt, túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy tisztán elrendezhesse gondolatait, s hogy megállapíthassa, mi baja van tulajdonképpen, mégis mindjobban elkedvetlenedett s fáradtan, lelkesedés nélkül vonszolta tova vérző lábain tántorgó, öreg testét a sötét házak között.
Hajnal felé egy kaszárnya-féle épületbe vonult be a csapat, s a tágas, szürke homályban nyugvó udvaron gyorsan szerteszéledve pihenésre tértek az emberek. Dániel egy lépcsőre rogyott le, teljesen kimerülve, pillái ólomsúllyal borultak rá sajgó szemeire. De nagy fáradtsága dacára is csak nehezen tudott elaludni, s kínos, fájdalmas álmából is mindegyre felriadt, hunyorgó, zavaros tekintettel. Az egész udvart valami furcsa savanykás bűz töltötte be, s a berácsozott ablakokon át néha hosszú, fájdalmas kiáltások hallatszottak. Az udvar kövezetén döglődő tömeg hangos lélegzetvétele a kopár falakhoz súrlódva, hörögve szállt az égnek, a fülledt sötétben egyetlen-egy lámpa pislogott csak a kapu előtt, halványan, mint a fájdalom üres tekintete, s Dániel félig öntudatlanul bámulta a fényében lassan ide-oda mozgó őrtálló katona fekete sziluettjét. Azután mégis csak elaludt, egész idő alatt lázasan hánykolódva hideg fekhelyén.
Néhány óra múlva felébresztették őket. Álomittas fejjel, zavartan verődött össze a csapat, majd a folytonos zűrzavaros kommandóktól ide-oda lökdösve, kuszáltan, tántorogva zúdult ki a kapun, mint riadt méhraj - mögöttük az udvarról tompán dongott a dob.
Néhány utcával odább egy összekavarodott, ordító embertömegre bukkantak. Egy pillanat alatt a forgatag közepébe sodródtak, habzó szájú, rángatódzó arcú emberek vették őket körül, kőzápor zúdult fejükre, s itt-ott pisztolylövések éles pattanása hasított bele a vad üvöltésbe.
Hirtelen csönd támadt, az emberek hátrazúdultak, s a csapat előtt megtisztult a tér. Közvetlenül Dániel füle mellett felcsattant a gépfegyver éles kerepelése, jégesőszerű kopogás visszhangzott a szenvedő, szürke házak falairól, s az ablakok üvegje csörrenve hullt a kövezetre. A tér túlsó oldalán tarkálló utcából ordító, fekete embertömeg rohant elő, egyenesen a gépfegyver felé, zászló lobogott fölöttük, leghátulról zűrzavaros énekszó hallatszott, s hangos, asszonyi sikítások. A gépfegyver ismét megindult, magasra vágódó kezekkel buktak el a rohanó, sötét alakok, s tökéletes csend támadt - csak a léptek súlyos dobbanása hallatszott át a téren, s a gép rettenetes pergése.
Dániel félig öntudatlanul, merev csodálkozással bámult maga elé. Mintha álmodna - valami lehetetlen, földöntúli álmot, oly homályosan, s érthetetlenül suhantak át agyán a rémes látomások, ajka kiszikkadt, fejében mintha zúgó malomkerék járna, s csak valami furcsa, dadogó gondolat vált ki szívének rettenetes, sötét zavarából, félig öntudatlanul, szinte hangtalanul egyre mozgott rá az ajka: «az igazság... az igazság» ismételte szüntelenül, görcsösen kapaszkodva a szóhoz, mintha ez menthetné meg egyedül, ez magyarázna meg mindent.
A támadó csapat mind közelebb jutott a gépfegyverhez. Dániel felkiáltott, s botját megforgatva feje körül, előrerohant. Háta mögött furcsa, szakadozott kiáltások hallatszottak. Behunyta szemét, botja suhintása sziszegve szólt füle mellett. Arca kipirult, a vér lázasan lobogott ereiben, büszkén felszegett fején ide-oda hullámzott tiszta fehér haja. Torkából rekedt kiáltás tört elő - mint valami idegen hangot, úgy hallgatta iszonyodva, s csak rohant egyre előre.
Néhány pillanat múlva szembetalálkozott a támadó csapattal. Iszonyodva hátratántorodott. Egy hórihorgas, hosszú szőkeszakállú ember rohant feléje - rögtön felismerte - a vezér volt, annak a csapatnak vezére, amellyel ő tegnap délután együtt haladt, s amelytől - most egyszeribe megértette - az embertömeg nagy forgatagában elszakadt, az ellenség csapatába keveredve. Egy szempillantás alatt felismerte többi társait is. De már késő volt. Vadul, ordítozva rontottak feléje, s háta mögött is hallatszott már a segítségére sietők lépteinek súlyos dobbanása. Tompa zuhanással vágódtak el a testek. Fejük fölött a magasban holló recsegett, s a hirtelen felszökő hajnali nap rőt vérözönbe borította a titokzatosan érthetetlen küzdelmet. A flaszter hörgött, szürke kezek kalimpáltak a magasban, s a halottak félregurultak az útból, a járda csatornája felé, szabad teret engedve a halál botladozó, kongó lépteinek.
- Az igazság! - hisz úgyse tudni, hogy mi az?... tán ezé!... tán azé!... de harcolni kell érte... Tán a szakállasé, tán a katonáké... éljen az igazság!
Az égő nap zengett feje felett. Tompa fájdalmat érzett mellében. Felemelte két kezét, s torkon ragadta a szőke szakállas embert, kinek arca úgy hajolt föléje, oly furcsa fájdalommal, mintha apja lenne. Úgy rémlett neki, hogy látta már ezt az embert. Megfeszítette minden erejét, s a földhöz vonszolta. Rögtön utána ő is elbukott. Szemei becsukódtak.
Mire feleszmélt, teljes, forró csend fogta körül, csak a nap égető sugarai sercentek a kövezeten, s valahol magasan a feje fölött zörrenve csapódott be egy ablak. Oly puhának, könnyűnek érezte testét, mintha minden csontja szétolvadt volna, s a vér kifolyt volna szívéből, végtagjai testétől különváltan, zsibbadtan terültek szét a kövezeten, s mikor fel akarta emelni kezét, hogy vele szemeit megvédje a nap nyílegyenesen tűző sugaraitól, észrevette, hogy mozdítani sem bírja, s hogy teljesen tehetetlen. Nagy erőlködéssel felemelte kissé fejét, s megállapította, hogy körülötte piros tócsák fénylenek a napban, kezei is pirosan fénylenek, s hogy körös-körül sötét, fekete testek fekszenek mozdulatlanul. Szelíden elmosolyodott, s hátraejtette fejét. Az ennek nyomán támadó loccsanó zaj elkedvetlenítette. Bántotta az a tudat, hogy a feje is, a fehér haja vérben fekszenek, de hiába izgett-mozgott, nem bírt elkerülni helyéről. S a nap is annyira bántotta szemét!
De nemsokára ebbe is belenyugodott. Behunyta szemét, homloka kisimult. Beszélni nem bírt már, ajka is alig mozdult, s csak egyszer szólalt még meg, valami hörgő, furcsa hanggal, mikor közvetlenül feje mellett megpillantotta Farkast. - Pillái gyorsan nehezülve becsukódtak, rőten tetszett át rajtuk a világ izzó fénye.
Lassan, rendszeresen végiggondolta élete utolsó éveinek történetét. Ajka nagyon száraz volt, szerette volna megcsókolni a háza melletti hűs orgonabokrot. Eszébe jutott, hogy egy bimbót a zsebébe rejtett, de tudta, hogy nem bírja kivenni, s ezt nagyon sajnálta. Farkast is szerette volna megsimogatni. Egyéb vágya nem volt. Csak a nap ne sütött volna oly vakítóan szemébe!
Egész nyugodt volt, s valami furcsa megelégedésfélét is érzett. Hirtelen eszébe jutott Salamon tornya, s összeborzadt a gondolatra: mi lett volna, ha tegnap éjjel lezuhan a tetőről. Be jó, hogy mégis csak elkerülte akkor a halált, be jó! Ki tudja, meddig rothadt volna a holtteste ott a szép, illatos mezőn! S az a magányos, céltalan, rettentő halál! Most emberek között hal meg!
Órák hosszat feküdt még teljesen mozdulatlanul, nyugodtan. Estefelé meghalt. Farkas felállt, s fejét az égnek emelve, üvöltő sírásba kezdett. Sovány, barna teste úgy remegett, mintha görcsökben vonaglana. Nagy barna szemében könny csillogott. - Mikor este felé eltakarították a holttesteket, belemart az emberek lábába. Agyonütötték.