Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Romain Rolland két könyve magyarul
Fordította Éber László. - Révai kiadás.
Romain Rolland - úgy érzem - Michelangelonak az Uffizi galériában lévő önarcképét láthatta maga előtt, mikor e könyvét megírta. Csontokra tapadó perzselt barna arcbőr, mély szemgödrök, honnan a reménytelenség fojtott, bús tüze parázslik ki, az összeszorított száj szögletében illúziótlan férfikor kesernyés csökönyössége vert tanyát, durva hajcsomók emelkednek ki a bozontos szakállból, és a kéz, - Michelangelo keze - a bütykös ujjak lankadatlan lógnak le a sötét drapériára, micsoda fáradtság, szomorú aléltság hajlítja le a csuklót.
Íme a művész magafestette arcképe, úgy, ahogy ő látta a megtorpanás valamelyik keserű órájában halandó testet és úgy hagyta ezt a képet számunkra, mint ahogy a minden szépségen, minden örömön túl levő Salamon király a Prédikátorok könyvét, a csupasz öregség sírásra hangoló testamentumát.
Vessük össze e képet a Medici kápolna nyújtózó márványszüzeivel, a sugarat ontó büszke Mózessel, a görnyedt Rabszolgákkal, a Sixtusi kápolna hallatlan színjátékával, mely az utolsó ítélet gomolygó emberzuhatagában kapja meg végső lendületét, a Szent Péter templom Pietájával és a márványtömbökből kihántott, életre hívott emberek sokaságával, vessük össze azokkal a képzetekkel, melyek Michelangelo nevének kiejtése alkalmával felrajzanak bennünk, és e képből ránktekintő embert nem tudjuk érzéseink, emlékeink szerint tökéletes összhangba hozni az alkotásokkal.
Romain Rolland ragyogó írása is kielégítetlenül hagy bennünket, pedig aligha tudta valaki mélységesebb emberi megérzéssel Michelangelo lelkiségét felidézni, mint ő. Az ember, az élő, teremtő művész fogható alakja kissé elhalványul Romain Rolland keze alatt, de annál megrázóbb erővel dübörög fel a teremtés fájdalma, a marcangoló szenvedésnek szinte őrjöngő jajszava. A sorok felett fojtó súllyal vonul át a művész olthatatlan láza, sohasem lankadó gyötrelme, oly mélyen, mint a rétek fölött a hajnali pára. Eltakarja a derűs, boldog napok színeit, a teremtett művek szépségeit, az emelkedés gyönyörűségét, a célkitűzés, a fogantatás pillanatának nagyszerűségét, a reneszánsz büszke lendületét, és csupán a kétségbeesés lendülete rajzolódik ki plasztikusan ebben a lírai életrajzban.
Sőt olykor úgy érezzük, (és ez az érzés fejezeteken át kísér bennünket), mintha maga a Halál állna előttünk, tépett inak közül kiforduló húscafatokat, elsárgult csontokat, kékült puffadt bőrt, csapzott hajcsomót látunk. Borzalmas víziók. Michelangelo, a nagy teremtő is holtraváltan vánszorog végig a könyv lapjain.
Romain Rolland nyilván maga is érzi ezt, de valószínűleg csak akkor eszmélt erre, mikor művét befejezte, mert csak könyve utolsó lapján jelzi, hogy kétség gyötri. «E tragikus történet végén kétség gyötör» írja. «Azt kérdem magamtól, hogy midőn azoknak, akik szenvednek, a szenvedésben társat akartam adni, nem toldottam-e még meg ezek szenvedésével amazokét. Talán úgy kellett volna cselekednem, mint oly sok másnak és a hősöknek, csak heroizmusát mutatnom be és fátyolt borítanom a bennök rejlő szomorúság örvénye fölé?»...
De a könyv szépségei bőven kárpótolják az olvasót. Hisz századunk egyik legnagyobb embere írta meg benne a halhatatlan firenzei mester élete folyását és a nagy író nagy kvalitásai e munkában is makulátlan tisztaságban tündökölnek.
És a lírikus léleklátását a hatalmas életrajzi és történelmi anyagot tisztán áttekintő tudós bámulatbaejtő szorgalma támogatja, mert Romain Rolland minden mondatán megérzik, hogy impozáns felkészültséggel fogott hozzá nem mindennapi feladatának megoldásához.
A mintaszerű fordítás az ugyancsak nagy tudású, kitűnő Éber László érdeme.