Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Figyelő
Ez az orosz író, akiben van valami Swift szatírájából, Dosztojevszki szertelen tragikumából, Tolsztoj zord nagyvonalúságából és Maupassant könnyedségéből, még teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, s híre és becsültsége külföldön sem közelíti meg nagy kortársainak, Dosztojevszkinek, Tolsztojnak, Turgenyevnek elismertségét. Német nyelven is, amely pedig a megközelíthetetlenebb nyelven írók népes országútja a világ szíve felé, eddig mindössze egy fekete pompájú, gyökeresen pesszimista regénye jelent meg: «A Golovjev urak», most adta ki új könyvét, szatíráinak egy kisebb gyűjteményét Münchenben a «Neue Merkur»-vállalat.
Saltykov Jevgrafovics Mihály (Scsedrin az írói neve), aki 1826-ban született és 1889-ben meghalt, saját szavai szerint azt tekintette hivatásának, hogy megmutassa, mennyire aláássák és megsemmisítik a régi Oroszország uralkodó rendszerének úgynevezett «alapjait» e rendszer hívei és legelkeseredettebb védelmezői. E régi Oroszország alatt itt a feudális és jobbágyos birodalmat kell érteni. Az a mozgalom, amelyhez Saltykov tartozott, hasonlít a mi múlt századunk negyvenes-ötvenes éveinek reformtörekvéseihez, amelyekre nálunk is, Oroszországban is éppen az volt a jellemző, hogy ezek a törekvések nem a jogokból és hatalomból teljesen kizárt legalsóbb néposztályból indultak ki, hanem az uralkodó rendszernek többé-kevésbé privilégiumos képviselőiből, a nemesek és magasabb rangú hivatalnokok köréből. Tolsztoj, Herzen, Kropotkin mind nemesek voltak, s Saltykov is abban a táborban volt, amely a régi rendszer ellenzésében a legvégső következtetéseket is levonta. Írói feladatának tekintette, hogy bemutassa e rendszer tarthatatlanságát, hogy megláttassa, mennyire használhatatlan, korhadt és elvetendő annak az életnek minden külső formája és alapja. Írni azonban nem volt könnyű. Oroszországban akkor ketten dolgoztak egy könyvön, vagy cikken: az író, aki írt, s a cenzor, aki törölt. Az író, aki nem tudott lemondani gondolatai közléséről, a körülötte alvó és tántorgó emberek életének feltárásáról, a szatírához, a komikumhoz menekült. Komikus alakjain, torz figuráin halálra nevették magukat az emberek, - pedig alig vannak ezeknél szomorúbb elbeszélések. A «Golovjev urak» talán az egész világirodalom legkomorabb kortörténete, fekete itt minden, egyetlen világos vonás nélkül. «Vannak családok - mondta Saltykov - akik fölött az átok ül, különösen a kisnemesség körében lehet ilyen családokat találni, ahol minden munka és hivatás nélkül, a közösségből kiszakadva élnek az emberek, akik a jobbágyság intézményével még egészen otthonosaknak érezték magukat Oroszországban, most azonban szétbomló udvarházakban tengetik napjaikat. Három nemzedéken át három jellemző tulajdonságuk volt e családoknak: tétlenség, minden munkára való alkalmatlanság - üres szív és agyvelő, üres fecsegés - s a zavaros élet befejezése: az ivás». Ilyen család a Golovjev-família is. Középpontja Juduska, a vérszívó, - így hívja anyja, az orosz Turtuffe. Testvéreinek katasztrófája, öngyilkosság és delírium után, anyjával és annak unokáival él Juduska, miután megszerezte magának egész apai örökségét. Az anya megadja magát sorsának, az unokák fokról-fokra züllenek, az egyik megmérgezi magát, a másik, akinek nincs meg hozzá a bátorsága, iszik és elmenekül, Juduska fantasztikus, embergyűlölő töprengésbe merül, s aggodalmasan óvja magát minden nyugtalanságtól, izgalomtól. Az élet kicsiségei, a legutálatosabb önfenntartási ösztön minden figyelmét leköti, barátai nincsenek, mert nincsenek közös érdekei az emberekkel, üzleti érdekei sem, mert még a halott bürokrácia hivatalaiban is elviselhetetlenül merev. Kapzsi, lelkiismeretlen, hazug, s húgától eltanulja az ivást. Hogy kínozzák ezek egymást szemrehányásaikkal, a vén háznak minden gyűlölt szögletéből hogy kúsznak elő a holtak, élükön az apával, aki nyelvét öltögeti, s egy pornográf könyvből idéz... az élet elviselhetetlen kínszenvedéssé válik. Egy húsvét napján, későn, felriad Juduskában a lelkiismeret... bocsássanak meg mindenkinek, nekem, mindenkinek, aki már nincs többé... hová lettek mellőle az emberek, - «mindenki, aki már nincs többé». Eltűntek, nyomuk sincs, szétpattantak, mint a buborék.
Ezekből a szatírákból a kétségbeesés hangja sírdogál. De nem kell-e kétségbeesnie, ha azok, akik a régi törvények és ősi kincsek őrzőinek tüntetik fel magukat, maguk már régen megsemmisítették ezeket a törvényeket és eladták ezeket a régi kincseket? Egyik ilyen kincsmentő és kincsőrző alakja ezt a táviratot kapja anyjától: «Benis conseiller collčge. Vendez Russie, vendez vite. Argent envoyez, suis "ŕ sec». Megkérdezik Neugodov Fedjenka úrtól, mit jelent ez a sürgöny. Azt feleli, hogy «Russie» alatt a Ruszkino-pusztát kell érteni. - Micsoda vidékies tévedés! - kiált fel az író... A régi emberek között, mondja Saltykov, nincs egy sem, aki ne adná el Oroszországot, mert nincs egy sem, akinek egyebet jelentene a haza és minden lakójának üdve pénznél, rendjeleknél, karriernél, magas hivatali állásnál. Nincs eszme, nincs elv, semmi sem szent. Háromféle csoport mozgatja az országot: a taskentiek (imperialisták), a molcsalinek (hallgatók), s a «kis ifjak», azok az utópisták és álmodozók, akik mindjárt holnap egy boldog állapotot akarnak megvalósítani. Ezt a három típust rajzolgatja Saltykov több munkájában, a «Finis Monrepos», «Egy jóhiszemű ember beszédei», «Egy modern idill» egész galériát állít össze belőlük. «Ahol csak egyetlen alkalom kínálkozik arra, - írja Saltykov - hogy meg lehet támadni valakinek a szabadságát, becsületét, gondolatait, előlép a taskenti. Az ilyen támadások azelőtt sem voltak ismeretlenek, a reformtörekvések óta azonban az teszi különössé őket, hogy a taskentiek most egy olyan zászlót lobogtatnak, amelyre ez a jelszó van írva: «Az államélet alapjai.» «L'ordre, la patrie et notre religion orthodoxe!» - ordítja a tizenhatéves taskenti, s e jelszó alatt fogja felkavarni a rendet, eladni a hazát és megbecsteleníteni a vallást. Ahol pedig szabadon működhetnek a taskentiek, elkerülhetetlen a molcsalinek fejlődése, ezek azok az emberek, akiknek nincs meg a bátorságuk ahhoz, hogy önálló véleményük legyen. Ezek a gyávák és elnyomottak, akiket csak az az egy gondolat éltet, hogy múljon el érzékenyebb csapás nélkül minden nap - áldjuk minden ilyen napért a Mindenhatót! Ez a csoport sem áll távol attól, hogy becstelenségeket kövessen el, semmiféle emberi érték nem nőhet meg közöttük - szinte csak az alkalomra várnak, hogy taskentiekké változzanak át. Ha a taskentiek eladják a hazát, a molcsalinek mindent előkészítettek ahhoz, ami a szerződés aláírásához szükséges. Annak az elvnek a megvalósulását, hogy: vendez Russie, vendez vite, nagy mértékben segítette elő ez a passzív csoport».
Miben hitt Saltykov? Semmiben sem? Van egy elbeszélése, amelyben valaki elveszíti a lelkiismeretét. A lelkiismeret gazdátlanul kószál az utcákon, a külvárosokban, a falvak alján, hasztalan szólítgatja meg az embereket, hogy vegyék magukhoz, nem törődik vele senki. Egy uzsorás megfogja, s néhány bankjegy kíséretében beküldi egy jótékony állami intézethez. Ott kiveszik a borítékból a bankjegyeket, a lelkiismeretet hivatalosan továbbítják, - a lelkiismeret, végül is kifáradva az örökös vándorlásban, egy kispolgárhoz fohászkodik: «Keress nekem egy orosz gyermeket, nyisd meg az ő tiszta szívét, s tégy belé engem, ő meg fogja engedni, hogy vele együtt felnövekedjem, s amikor el fog velem menni az emberek közé, az ő nagy lelkiismerete előtt el fog tűnni minden igazságtalanság, önkény, korlát, akkor majd nem kell szerényen félrehúzódni a lelkiismeretnek, mert ő fog mindenütt intézkedni.» Ebben a lelkiismeretben, s ebben a megszületendő tiszta gyermekben hitt Saltykov, Oroszországban, s a «Határon túl» is, amely egyébként egy regényének a címe. Saltykov másfajta ember volt, mint Turgenyev, ő nem találta meg a határon túl mindazt, amit a hazájában is hiába keresett. Ő is elment egyszer délre és nyugatra, de amikor rácsorgott a déli nap verőfénye, kicsordult a szíve vére az éhező tömegek, az égő falvak, s a disznóólak után. Nem volt egy perce sem, amelyben nem Oroszország foglalkoztatta, - az ilyen szeretetnek megvan a maga külön logikája: minél fájdalmasabb, annál édesebb.
Tizenkét kötetet tesznek ki összegyűjtött munkái, s ez a tizenkét kötet az emberiség legértékesebb írói közé emeli. Persze, nem egyaránt becses minden írása. Egyenetlen, mint a legtöbb orosz író, s ezt az egyenetlenséget még fokozta nála az a körülmény, hogy a cenzúra miatt sokat és sokféleképp kellett írnia: sohasem tudhatta, melyik írását fogják megsemmisíteni. Legtöbb fennmaradt írását azonban nagy emberlátó erő, tiszta stílus, mély hangulat, s valami egészen páratlan, groteszk, derűsen kesernyés humor tünteti ki. «Egy derék fiú» című elbeszélése, például, amelyben egy korlátolt eszű gimnazista történetét írja meg, aki egyszer másodmagával forradalmasítani akart egy falut, s akit e sikertelen tervéért az apja oly alaposan elvert, hogy attól kezdve az engedelmes, jó ifjú örökre lemondott arról, hogy «a belpolitikába avatkozzék», - feledhetetlen. Bizonyosra vehető, hogy ennek az írónak a megbecsültsége, népszerűsége, akit a nagy orosz triász annak idején félretolt az érdeklődés köréből, az évek során egyre növekedni fog.