Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Figyelő
A nagy vagyonok eredete régóta izgatja a képzeletet. Majdnem olyan mértékben, mint ahogy az ember származása nem enged neki nyugtot. Hogy van az, hogy ennek töméntelen pénze, földje, marhája, gyára van, míg a legtöbbnek alig hogy betevő falatra jut? A válasz jobbára úgy hangzik, hogy a rengeteg vagyonok apránként állottak össze körülbelül úgy, mint ahogy part keletkezik, amelyhez a folyóvíz állandóan hordja a homokot és iszapot. Volt egy derék, szorgalmas, becsületes ős, aki kora reggeltől késő estig dolgozott és ernyedetlen munkájával szerzett magának valamicskét, mondjuk ezer koronát. Ezt az összeget ráhagyta fiára, aki apjához méltóan szintén két kézzel fogta meg az eke szarvát, úgy, hogy mire szemét behunyta, az ezer koronából tízezer lett. Az unoka az elődök nyomdokába lépett, szorgalmas, takarékos munkás volt, megtízszerezte az apai örökséget. A dédunoka szintén nagy szerzőnek bizonyult, a fia sem maradt mögötte, úgy, hogy egy-két szerencsés véletlent még hozzácsapva, előttünk van a nagy földbirtok, vagy másfajta vagyon eredete, ami félénken kibuggyan a földből és azután generációról-generációra nő-nő, dagad, míg végül olyan halommá nő, amit a kortársak nagy vagyonnak vagy temérdek gazdagságnak neveznek.
Ez a magyarázat nem mindenkit elégített ki. Akadtak például közgazdászok, akik az angol nagybirtok keletkezését kezdték firtatni. Egykorú okmányokat, szerződéseket, adományleveleket és feljegyzéseket vetettek össze és ezekből azt a következtetést kellett levonniuk, hogy az az erőenergia, mely az angol nagybirtokokat összeforrasztotta, nem a szorgalom és ernyedetlen munka volt. De még a csatákban mutatott vitézség sem, amelyet pedig gyakran szoktak úgy odaállítani, mint amiért az uralkodók falvakkal, jobbágyokkal és földekkel ajándékozták meg jó hívüket. A ma élő híres angol grófok és hercegek ősei közül a legtöbb olyan módokat fogott meg a birtokszerzéshez, amelyeket nem csak ma, de az akkori erkölcs mértékével is inkorrekteknek kell mondani. Csalás, rablás, erőszak, hitszegés, gyilkosság, hamisítás, százezrek könnye és vére, - ezek voltak azok az eszközök, amelyekkel az apró földcsíkokról a művelőket a gyárakba terelték és a csíkokból hatalmas vármegyéket beborító uradalmakat faragtak. Az angol közgazdák e megállapításaiból még Lloyd George is merített, amikor pénzügyminiszter korában a nagy vagyonok ellen irányuló adójavaslatainak ütött propagandát.
De azért nem kell hinni, hogy a közgazdák bizonyítékai végképpen széttépték a vagyonképződés színes - szorgalomból és becsületes munkából - összeszőtt legendáját. Az emberek annyira hajlamosak ily bájos mesék elhivésére, hogy nem csupán a századok előtt összecementeződött pénzoszlopokra hajlandók azokat ráborítani, hanem az úgyszólván orrunk előtt feldagadt vagyonokra is. Nem írtak-e már kis könyvtárakat össze arról, hogy az amerikai milliárdok kovásza és összefogó anyaga kitartás, buzgalom, emberfölötti erő és ritka talentum volt? Nem forog-e közszájon, hogy egy Gould, vagy Rockfeller voltaképpen csak olyan munkásember, akinek páratlan zsenialitása csodákat művelt?! Mint ahogy például csudákat művelt Tolsztoj, vagy Anatole France egy vidéki költőcskével szemben? Braun Róbert «Régi és új milliomosok Amerikában» című most megjelent könyvében szembeszáll ezzel a legendával és a magyar olvasóközönség számára körülbelül ugyanazt a munkát végzi az amerikai milliárdosok homlokára fűzött koszorúkkal, mint amit a közgazdák a Marlborough, Warwick, Sussex és a többi herceg meg gróf családi hőskölteményeiben végeztek.
Braun Róbert neve a magyar társadalomkutatók között a legjobban hangzók egyike. Lelkiismeretes, elfogulatlan, problémáiban elmélyül és jó szeme van, akár az erdélyi román, akár egy olasz mezővároska társadalmi szerkezetébe bocsátja le mérőónját - ki-ki megállapíthatja róla ezeket a tulajdonságokat hacsak egy könyvét, vagy hosszabb cikkét végigolvassa. Alkalmasint sokan vannak ilyenek, mert van úgyis neki még egy kvalitása, amely tudósnál nem elsőrendű fontosságú ugyan, de azért ebből a szempontból nem utolsó - szépen és egyszerűen ír, a legkopárabb témát is lebilincselővé képes varázsolni anélkül, hogy az tudományos értékéből veszítene valamit. Ebben az új munkájában valamennyi erénye benne van, s ezért minden bizonnyal osztályosa lesz az eddigi Braun-könyvek sorsának, elolvassák, tanulnak belőle, és megszeretik.
*
Braun huzamosabb ideig élt Amerikában, s így a maga elé tűzött feladatot, a milliárdok forrásának kimutatását a lehető legszabatosabban oldhatta meg. Egész közel ment mindegyikhez és ott pontosan leírja, hogyan került az első cseppje a felszínre és hogyan lett a cseppből tenger. Az első ilyen leírást lélegzetét visszafojtva olvassa át az ember, - képzelhető-e izgalmasabb olvasmány egy földi istenség teremtődésének oknyomozó történeténél? - a másodiknál valahogy az a benyomás kerekedik felül benne, hogy hiszen ez majdnem olyan, mint az első, a harmadiknál megerősödik ez az impresszió, a negyediknél pedig már bizonyossá válik, hogy az egyik nagyvagyon fejlődési folyamata úgy hasonlít a többihez, mint az egyik kerek dollár a másikhoz.
Igaz, - ez tűnik ki belőlük a nap világosságával - a nagygazdagok kivétel nélkül keményen dolgoztak, nem kímélték sem idegüket, sem agyukat, sem testüket, de ha csak azt tették volna, (mint ahogy a kőműves is megteszi ezt a téglarakásnál, vagy a telekkönyvvezető az íróasztalnál,) nem valószínű, hogy milliókat hagytak volna a gyermekeikre. Kemény munkájukat az írott és erkölcsi törvényeknek is nekivitték és csupán e törvények kíméletlen szétszaggatása után voltak képesek céljukat, a milliókat elérni. Alig van olyan törvény, amelyre rá ne tapostak volna. Ha csalni kellett, csaltak, ha lopni, loptak, ha rabolni, raboltak, ha gyilkolni, gyilkoltak vagy gyilkoltattak, ha vesztegetni, hát vesztegettek... Százezrek feneketlen nyomorúságát könnyen viselte el lelkiismeretük, ha e nyomor néhány dollárnyi hasznot jelentett számukra. Özvegyek és árvák könnye soha meg nem hatotta őket. A köz érdekével nem törődtek, s ha tettek valamit a köz érdekében - húztak például innen-oda egy vasútvonalat, vagy fúrtak valahol egy petróleum-kutat - e tettükben nem az emberiség javát és előrehaladását tartották szem előtt, csak a hasznot hajhászták kíméletlen módossággal. De jobbára tartózkodtak is az afajta egyéni merész kezdeményezéstől, amelynek nyomán a tömegek számára új lehetőségek és új kilátások nyíltak. A jövendő milliárdosok rendszerint megvárták, míg mások - a bátrak, az erősek, a zseniálisok, az úttörő próféták - száz csalódás árán és véres verejtékkel új csapást vágtak, és amikor észrevették, hogy ez az új csapás zsíros üzlet felé vezet, akkor minden kigondolható gonoszsággal és brutális kegyetlenséggel félreverték a kezdeményezőket és ők vetették magukat a prédára.
Amint látható, a modern pénzszerzés eszközei nem sokban különböznek a régiektől. Az angol középkor földesura a kezében lévő bíróság és törvényhozás segítségével operált, ha ezek nem forogtak elég simán, összeállított egy csapatot és ennek kardjával vívta ki célját, a nagy vagyont. Az amerikai milliárdosok körülbelül ugyanezt a sémát követték. A feltornyosított kincsek fiskálisai azt szokták ugyan védőbeszédjeikben kifejteni, hogy mégsem lehet mindezt egyszerűen rablásnak minősíteni, hiszen milliárdosok hozták létre az olcsó és gazdaságosabb termelést lehetővé tevő formákat, a bámulatos amerikai gyarapodást, azután meg elvégre ők nem eszik meg millióikat, sok közülük igen egyszerűen él, pénzüket újabb vállalatokba fektetik, amelyek a munkaalkalmakat szinte végtelenül megsokszorozzák. Ebben az érvelésben van igazság, a régi angol nagyvagyonok szószólói is szívesen nyúltak utána, hogy a hozzájuk tapadt vért és piszkot valamivel derűsebb patinával vonják be. Ezzel szemben azt hozzák fel, nem lehetett volna-e az új formákat - az egyes termelési ágaknak egyetlen egy vezetés alá való terelését - úgy összekalapálni, hogy nyomukban ne fakadjon annyi szenvedés?! S ha már a tőke felhalmozódása a haladás útja, nem lehetséges-e, hogy a felhalmozódás ne egyesek kezében történjék meg?! Mert hiszen a magánember csak haszonra törekszik, s az ilyen óriási felhalmozódott vagyonokból az emberiség számára kipattantható áldásokra egyáltalán nincsen tekintettel. Sőt példátlan brutalitással el is zárja azokat a gazdasági lehetőségeket, amelyeknek kiaknázása százezrek számára jobb létet jelentene, egyszerűen azért, minthogy az neki nem hoz elég hasznot, vagy esetleg egy másik dús jövedelmének csökkentésére vezetne.
Érzik mindezt maguk az amerikai krőzusok is, amikor az életükben elkövetett tetteikért könyvtárak, kórházak, egyetemek és templomok alapításával kérnek az emberiségtől és az égiektől bocsánatot - éppen úgy, mint hajdanta az angol nagyurak tették.
Ahogy Braun Róbert végigkalauzol a milliárdhegyek között, megdöbbenve tódul fel a kérdés, mindig így lesz-e ez? Mindig csak az erőszaknak lesz igaza? Hiábavalók-e hát mindazok az intézmények, amelyeket az emberiség lassanként azért épített ki, hogy valamivel több igazság és méltányosság legyen a földön szétszórva. Egyelőre, úgy látszik, valóban hiábavaló. Ezek az intézmények - a legdemokratikusabbak bizonyára Amerikában vannak - papiroson gyönyörűen visszatartják a jogtalanságot, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a legáltalánosabb választói jog, a legfüggetlenebb bíróság és a legszuverénebb parlament is a nagyvagyon játékszereivé puhulnak, ha a pénz napja rájuk süt. A bíró, képviselő, rendőr, katona, elnök, tűzoltó éppen úgy a milliárdosé, mint a vasút, telek, föld, hegylánc, csatorna, tenger, hajó. Egy Johnson nevű milliárdos megundorodott ettől a gyalázatosságtól, elhatározta, hogy szembeszáll vele és győzelemre viszi az igazságot. Esztendőkön keresztül küzdött és harcolt, végül meghalt szegény anélkül, hogy a legcsekélyebbet el tudta volna érni hajdani kollégáival szemben.
Johnsonnal természetesen nem tették sírba a nagy vagyonokkal szemben álló lázadó szellemeket. Ez a szellem él, s igen reálisan dolgozik. Lassanként áthatja Amerika legjobbjait és ezek fáradhatatlanul keresik a nagyvagyonokból permetező átok kiküszöbölésének lehetőségét.
Az első pillanatban azt hinné az ember, hogy ez nem lehet olyan nehéz feladat. Hiszen az amerikai milliárdosok harácsolását, rablását, zsarolását és kalózkodását szemtől-szembe látták még ma élő emberek is. (Nem úgy, mint a középkorú ősök ügyeskedéseit, amelyeket csak archívumokból és családi levéltárakból lehetett nagynehezen összeállítani.) Könnyű tehát ellenük a közvéleményt hadirendbe állítani és a harcot sikeresen megvívni. A valóság azonban az, hogy a nagyvagyon nemcsak az államfőt, parlamentet, bírót és a templomi szószéket tartja kezében, hanem magát a közvéleményt is. Újságai, egyesületei és agitátorai útján nélkülözhetetlennek és áldásosnak mutatja be a milliárdosokat. A milliárdosok népszerű emberek, anekdotákat beszélnek róluk, szülővárosaik büszkék rájuk, asszonyaik arcképe közkézen forog, estélyeikről hasábokat írnak a lapok, egyes mondásaikat szájról-szájra adják.
A multimilliomos - vagy ha nem ő, hát az apja - még hadiszállító volt, papirostalpú bakancsot, rossz ruhát és hibás fegyvereket szállított az amerikai kormánynak, miatta csatákat vesztettek el, tízezrek pusztultak el, minderről számlák, okiratok és hiteles feljegyzések vannak - s ez előtt az ember előtt, vagy a fia előtt, aki az így szerzett vagyont élvezi, mégis kalapot emelnek, ha különvonata egy nagyobb városba érkezik, az összes hatóságok a kormányzó élén tisztelegnek előtte.
Az olyan közvéleményt, amely ily mélyen képes a bűnök szemétdombjából kinőtt vagyon előtt meghajolni, kissé bajos felrázni. De azért rázzák. Braun Róbert okos és tárgyilagos könyve tanú rá, hogy rázzák, s hogy nem hiába rázzák.
[+]