Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Figyelő
Honnan vetődött művészetünkbe ez a fiatal festő? Micsoda lelki összefüggések közül? Kik a művészrokonai, kiktől tanult, kiknek törekvéseit folytatja és fejleszti? Nem könnyű dolog fejlődésének útján a kívülről való ráhatások nyomait követni. Körösfői Kriesch Aladár közeléből indult el. Szerencsés közelség volt ez számára, azoknak a ritka eseteknek egyike, melyekben a fiatal tehetség tanítója törekvéseiben önmagának művészi álmait látja kiteljesülten. De Kriesch Aladár művészete szelíd ritmus és harmónia volt, holott az ifjú Remseyben diszharmóniás érzések kavarogtak, kiengesztelhetetlen pesszimizmus, haragos fájdalom, torzító keserűség. Érzéseinek kifejezésére más formákat keresett tehát, mint aminőkre az optimista és szelíd fájdalmú Kriesch műveiben találhatott. Az embercsúfolás mesterei, Németalföld groteszk festői, az idősebbik Pieter Breughel és társai igazították útba. Ifjúságának volt egy korszaka, amelyikben flamand drimace vigyorgott minden emberi ábrázolatán, még önmaga arcképein is. Az élet kegyetlenül bánhatott vele, félelmes emlékeket hagyhatott benne, melyeken át az életöröm színei örökre megsápadtnak látszanak. De a kölcsönkért formákat hamar elvetette. Egyénisége kitakaródzott az idegen köntösből: mondanivalójához megtalálta a maga egyéni stílusát.
S ha most végignézünk képei gyűjteményén, mely a «Kéve» kiállításának kimagasló része, következetesnek látjuk fejlődésének folyamatát. Első perctől fogva az volt, aminek legutolsó alkotásai mutatják: kemény rajzoló, kinek a kontúr és a plasztikus-előadás a legfontosabb. Nem véletlen, hogy feleségének arcképe («Nő virágos ággal») olyan, mintha Botticellinek valamelyik kortársa festette volna. A kemény képletek, a csontok és az izmok hangsúlyozása határozott kontúrvonallal, s mindannak elhanyagolása, ami az emberi testben lágy hatású, a fény-árnyék-játék fölületelevenítő hatásáról való lemondás, a síkos festés és az aszkétai száraz színezés Remseynek épp olyan eredendő tulajdonsága, mint Botticellinek. De jóval férfiasabb egyéniség nála és nem harmónia-kereső, mint emez, hanem disszonanciás hangzatok ábrázolója. Tépett lelkű viaskodó.
Csak meg kell nézni, miket fest. Emberi nyomorultakat: koldusokat, félkegyelműeket, rongyos embereket, vergődő lelkeket. Egész Gorkij-galéria kitelnék festményeiből, csakhogy az ember nem Gorkijra gondol láttukra, hanem valami magasabbrendűre, a részvétnek és a szánalomnak valami olyan patetikus nagy ábrázolójára, kiben a fájdalom is mint nagyság keletkezik. Mert akármilyen köznapi és kicsiny a téma, melyre ránéz, mindjárt megnagyobbodik és hatalmassá lesz az, amint hozzányúl. S ennek az a magyarázata, hogy érzése önmagában is monumentális, tele és mély valami, s formai megjelenése azért nem is lehet más, mint nagyszabású.
Az ilyen természetű művészet nem mindenkire hat meggyőzően, legalábbis nem első rátekintésre. A természet megfigyeléséhez szokott szem sokszor megbotránkozva rebben meg önkényességeinek, szándékos félrerajzolásainak, formatorzításainak láttára. Nem lel rájuk magyarázatot. Nem érti, hogy olyan művészettel áll szemközt, amely több akar lenni a külső természet ábrázolásánál: egy küszködő nagy érzésnek mentül közvetetlenebb kifejezése. Primitív érzésnek primitív módon való ábrázolása. Ezért van az, hogyha elődei között lelke szerint való rokonait akarjuk megkeresni, messze vissza kell mennünk értük a művészet történetének múltjába, annak olyan korszakaiba, melyekben a művészek hagyományok nélkül dolgoztak és nem formai példákat törekedtek utánozni, hanem nagy érzéseiket úgy fejezték ki, ahogyan kezük és eszközeik bizonytalansága, s a megmunkált anyagnak természete engedte és parancsolta. Ezért van az, hogy Remsey némely képének - de különösen az utóbbi években festetteknek láttára - a csúcsíves kor fafaragványaira emlékezünk. Azokat juttatja eszünkbe emberalakjainak nyomatékosan plasztikus felfogása, a kompozíciójuk, sőt megábrázolásuk módja is. Fonalgombolyító párkái csoportján például mintha a szobrászi kompozíció törte volna a maga igényeihez a mozdulatokat. A guzsalyos Clotho kicsavart lábafeje csak olyanféle önkényesség, mint amilyenre anyagának - a kőnek, a fának - könyörtelenül kiszabott mérete kényszeríti olykor a szobrászt. Alakjain a drapéria alakítását pedig mintha gótikus fafaragványokról leste volna le. Nem egy képén (például a «Nagybányai aranyásón») szinte a vésőszerszám önkényességét, a puha fába szaladt éles acélnak véletlen irányította vájó munkáját érezzük. «Erdélyi menekültjei» mintha fává merevedett emberalakok volnának. Fává meredt a féllábú öreg paraszt fejtől elálló hajzata, s még az ingeujja is. Mint egy középkori Kálvária-csoporton fagyott meg a világgá űzött szerencsétlen családon a fájdalom kifejezése. Szokatlan, különös, torz alakok. De aki egyszer meglátta, nem egyhamar felejti el a szegény bábuvarró asszony kiegyensúlyozatlan faszobor-szerű alakját, ballábának furcsa kifordult mozdulatát, mélyen bevágott ráncú ruháját. Kék ég alatt, kék szoknyában ül a szegény öregasszony, aszkétai fejének formáit, köztük a homorúságokat, mintha a fafaragó kés szeszélyes lendülete véste volna olyan mélyre.
Mi az, ami ezeken a képeken megragadja az embert? Nem csak a tárgyuk, nem is kialakításuknak furcsa torz módja, hanem az érzésnek ereje, amelyből támadtak. Minden furcsasága mellett nagyon őszinte művészet ez. Az egyetlen lehetséges kifejezésmódja egy művészi léleknek, kinek érző szánalmában groteszkké torzulnak el az élet jelenségei. Ha az «expressionismus» szónak van valami értelme, akkor Remsey Jenő művészete expressionista művészet. Önkéntelen művészet és nem erőszakos elméletek után indult hóbort, nem kiakaródzás a művészet és a maga adott tehetségének határai közül, érzékekkel meg nem közelíthető régiókba.
Ilyen a ma Remseyje. Hogy milyen lesz a holnapé, megválik. A lehetőségek világa nem zárult el előtte. Külön világ a színek birodalma. Abban még sok olyant találhat, amit eddig nem ismert: a színörömet és a színek harmóniáját. S a végtelenség lehetőségei várnak reá a falon, ha egyszer szétterül majd előtte. Eredendő architektonikus érzéke, teret tagoló, komponáló módja és vízióinak nagyszabású volta, mind arra felé irányítja. Az embertáncoltató Halálnak micsoda megrázó látomásaival tudná e szerencsétlen ország majdani nagy Camposantójának falait beborítani!