Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Haraszti Zoltán: Rozványi versei
Talán több még a verseiben a rajongás, mint az erő. De: erő kellett ehhez az úthoz, - s ahol már ma áll, művésznek is kemény. Ha a képei zsúfolásában, a szavai kovácsolásában volt is azelőtt erőltetettség, a legutolsó verseiben már tiszta és egyszerű. Nem «költői», mint a vegykonyhán adagolt fájdalmak óvatos, édeskés fuvolásai. Ökölharcot vív most is sokszor a soraiért, de sokszor megállít már a kifejezés könnyed, formai szépségével is. «Marziász zsoltárá»-nak önkéntelenül is stanzába kívánkozó utolsó sorai, s a «Tűzvész után» versei mutatják, mint jut egyre jobban szóhoz a művész, aki - már első verseiben is benne volt.
Így együtt különben - könyvben és a mai csúcsáról nézve - éles átlátszóságot kap egész költészete, világosan kibontakoznak a természetes fejlődés vonalai.
Hová mutatnak ezek a vonalak? Mik a Rozványi további lehetőségei? S egyáltalán, elég bizonyíték-e, olyan dokumentum-e már a könyve, hogy határozott, végleges szavakban szabad róla beszélni?... Nem érezni még a szerves, központi erő megnyugtató teljességét - azt, ami az igazán nagyoknál nem-lehet-másképp. Inkább a heves, vallomásos őszinteségével hat még, az igazságnak azzal a szomjazásával, mely - a fullasztó idők mázsás nyomásában - túlfeszültségbe csap át. A mámor magában egyhangú volna, ismétlésekbe vinne. Újabb verseiben azonban már valósággá érik, ami eddig csak vágy, tapogatózó érzés, képzelet volt. Az «Egyszerű tanítás» némely verse - frissességével s azzal a biztossággal, mellyel már látni tudja mostani és régebbi én-jét - gazdag további termést ígér.