Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Haraszti Zoltán: Rozványi versei
Már első veseiben a legnagyobb feladatra készült. Természetesen, csak készült.
«Rozványi a Tompa-utcában
Nem fog butykoson tönkre menni
Rozványi a Tompa-utcában
Szentírás-patak akar lenni»
tette le a fogadalmat, de a zászlóbontások után zökkenő következett mindig. A szociális nyomor, s a saját nyomora hajtja leginkább ebben az időben, a lélek-keresés idején. Hiányzik azonban még a valódi élmények tartalmi gazdagsága. Mikor aztán egy esztendei katonáskodás után elkínzottan a frontról hazajött, érezni lehetett, hogy a fiatalos fogadkozásból most már vérszerződéssel lett életreszóló kötelezettség.
Ady egyre fellegesebb komorsága mellett, Rozványi háborús versei - ha nem is a legművészibb - a legvonaglóbb válaszok a háború szörnyűségeire. Ezek a versei is még küszködők, a lendület íve olykor megtörik, - de a «Szent János prédikációi», «Élet szíve», «Hajnali szerenád», s végül a «Testvéreim, szent fiatalok!» egész ciklusának minden sora az átélt szenvedéstől forró. Szociális, faji, s mindenekfölött emberi gyökerei egyre mélyebben ágaznak el a Ma vérrel és szennyel trágyázott televényébe. Az Emberért folyik ez a harc:
«Az Emberért! A véres, szent ideálért!
Jaj bukott állat s rongyszám a mai mércén;
De dögcsendbe fullatnám lelkemet szaváért,
Ha untalan sirásom mély hittel be nem érném,
Ha szivem cégérét sutára fordítottan
Csörgő sipkában futnám a fórum tapsát
S ha a véremmel teleszítt lélekcafatokban
Nem látnám lelkezni az Ember véres arcát.»
Az öntépő kínban aztán kirajzolódik lassan a horizontja.
«Magamnak nem lehetek, más csak én;
De az életnek nem vagyok több csak egy»
ebbe a két sorba szorítja hitvallását, amely a legszélsőbb individualizmust és a galileai halászok legszociálisabb alázatát olvasztja össze. Individualizmusa ilyen mindent átfogó szárnyalásba lendül:
«Magamnak: vagyok a végtelen valóság
S a mindenség szemében ott ragyog
Millió formám, ami mind vagyok,
Isten szeméből sugárzuhatag,
Vig lázadás, tavaszi áradat,
Amint elindul városokat ölni
És csalárd templomokat fojtogatni,
Az Én, az Én megy hidakat letörni,
Temetőben koporsót bontogatni, -
Bölcsőben gyermekeket simogatni:
Multat s jövőt egymásnak odaadni»
...s így tovább, - hatalmasan lobog az Én, hogy eljusson végül is a végső konklúzióhoz:
«De ott legyünk, vérző szív, ahol seb van,
A testedben, óh Élet, Élet, Élet,
S hol a minden ember oltártüze lobban
Oda testvérednek a tarka én-ek.»
Néha tisztán az Assisi édes és derült krisztiánizmusához tér meg. Az állandó, fájó zaklatottságból - a mindenségbe beleolvadó, ájult megnyugváshoz: a föld, a kenyér, a bor békült szavaihoz. Ez azonban csak pihenő. Nem ez az, amit ő keres. S a Withman kozmikus, de anarchikus individualizmusa sem az, nem a Verhaeren napfényes, érett harmóniája, nem a Dehmel misztikumon is átütő materializmusa, s nem a Rilke szerzetesien elvonult dithirambusa sem. Új nevek fogják jelezni világszerte ezt a nemzetek szerint más és más, de egy-ugyanazon gyökérre visszavezethető szemléletet.
S ez lesz majd a Háború igazi költészete.