Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám
Most ébredek
S a tűzfalon
Bús fényedet
Oly elhalón
Veted, hogy ott
Alig tenyész,
Csak rárogyott,
Mint a penész,
Vagy mint hinár
Beteg tavon
Csúf, vízi sár,
Teng hallgatón,
Vágyam pedig
Létrán rohan,
Emelkedik,
Oly boldogan,
Oly reszketőn,
Mint babonás
Toronytetőn
A nyavalyás.
Mász botorul
Magasba fönt,
S eléd borul
Te csorba Gömb.
Ott csöndesen
Széjjeltekint
És nézi lenn
A földjeink,
A kincseket,
A rabon a
Bilincseket,
A gabona
Rendjét, amint
Inog tovább,
Halottjaink
Aranyfogát,
Égő-pirost,
Mi égszinü,
Hó papirost,
Mi kékszinü,
A színt alant,
Mi megfakul,
A vont aranyt,
Mi megvakul,
Lidérceket,
És üstöket,
És érceket,
Ezüstöket,
Titkos göreb
Művészetét,
Háromszögek
Bűvészetét,
Krétás-fehér
Váz-arcokat,
S ágyban ledér,
Jó harcokat.
De mér e csönd?
Ah iszonyú.
Még légy se döng,
Nem rág a szú.
Kisértetes
Körül az éj,
Nincs semmi nesz,
Az álma mély.
Hol elhajolt
Lenn a palánk,
Ugy leng a hold,
Mint lámpaláng
S oly keserű,
Fagyos-kopár,
Akár a fű
Közt a bogár.
A kert falán
Lobbadva ég,
Meghalt talán
Mindenki rég.
Nincs senki se,
Ki itten él,
A csönd szive,
Megállt a szél.
Csak én, csak én
Virrasztalak,
Te sanda fény,
Rozsdás salak,
Mint az, aki
Sirból kikél,
Bolyongani
Hant szélinél.
Bús jaj-sziget,
El-nem-fogyó,
Fanyar, hideg,
Mérges bogyó,
Te édes és
Lágy, szörnyü te,
Kétségbesés
Zöld könnyüje,
Tolvaj-hivó,
Mécs, régi pénz,
Kancsal biró,
Ki félre néz,
Megbolygató,
Aszott parázs
Tündér hajó,
Kalóz varázs,
Te holt világ,
Sirhalmi érc,
Vak holdvilág,
Mely alig égsz,
S elhiheted,
Mi nem-való,
Az életet,
Bűvös csaló,
Hogy van egy út,
Mit hinni kell,
S a bút, a bút,
Azt vinni kell,
Hogy süt a láng,
És hűt a hó,
S alvó gyanánt
Heverni jó,
Hogy fáj a kés,
Gyógyít az ajk,
S a szenvedés
Még felsohajt,
Hogy szétfolyón
Ring a kaosz
És e golyón
Hús lázadoz,
Mely porba jön
És porba tér
És hull a könny
És hull a vér.
Most zúgni kezd
Ütőerem.
S a szürnyü neszt
Alig merem
Számlálni már -
Százhúszra hág -
És a sivár,
Holt éjszakát
Bedöngi, mint
A tűzharang,
Mond tompa kint,
Vigasztalant.
Vajákosod
Hörgök feléd,
Én átkozott
Bonc és cseléd
Őrült dalom
Ordítom itt,
A fájdalom
Feléd vonyít,
A régi bú,
A régi baj,
A bús, hiú,
Emberi jaj,
S míg a romon
Tüzed ragyog,
Azt álmodom,
Hogy még vagyok.