Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám · / · Gyergyai Albert: Flaubert

Gyergyai Albert: Flaubert
II. A benső ember

Vannak napos és keveretlen lelkek, akik minden atomjukkal a tények talajában gyökereznek, s akik készséggel vállalják a magától kínálkozó életet, mert megértik erőlködés nélkül, s mert mindenkor egyszerűnek s árnyéktalannak látják. Habozás nélkül, s mintegy ösztönösen merülnek el a teljes valóságban, mert hisz ez az életelemük, akár a friss víz a halnak. Ilyen talán a legtöbb ember. Az ő számukra nincsenek csodák, nincsenek bonyodalmak, sem problémák. A tiszta elmélkedés - ha megkísérlik - tevékeny létük fényűzése csupán, s életerejük habzó fölöslege, nem pedig az a benső törvény, amely cselekvésre kényszerít. Mert tevékenységük épp oly magától való, mint akár egyenletes lélegzésük, s az Universum, az ő szemükben, csak horizontjukig terjed. Az Etikának e tétele: «Obiectum ideae humanam Mentem constituentis est Corpus» szinte betű szerint rájuk illik, s bizonnyal így is van ez rendjén. Nincsenek homályos vágyaik: csak határozott célokat ismernek. S metafizikai mámorok helyett az érzékek életének minden gyönyörűsége az övék.

Más lelkeknek szenvedése együtt kezdődik világba-lépésükkel, ahol tulajdon létük magánya, s a másokkal való érintkezés egyiránt s örökösen sebzi őket. [*] Cselekedni nem képesek, hacsak nem bizonyos eltökéltséggel, s álombarévedni nem mernek, hacsak nem némi lelkifurdalással, s örök víziójukba zsibbadottan, a valóság és az álom egybeforrasztásán vergődnek. Minden meghökkenti őket: az élet borzalmas kataraktája, a vívódó emberek, s még a hangya is, ha rátaposnak. S minden lebéklyózza őket: korlátok és kötelesség és a mindennapi létnek ezer aljas és hasznos teendője. Beleütköznek minden kis szögletbe, borzongva és mindegyre vérzőn, menekülnének, de hova? Hogyan s mikor békítsék egybe legbensőbb érzelmi kívánalmaikat a tényekkel, amelyek kövek módjára hullanak rájuk? Valami ösztönös és fájó lendülettel egy szabadító eszmét kell keresniük, amely megvédi víziójukat, vértet ad rájuk a fájdalom ellen, és mintegy kézenfogva vezeti őket a tudatos élet nyugalma felé. A tevékenynek nevezett lelkek sose vesztik el egyensúlyukat, ez utóbbiak, bár mindig erre törnek, nem mindig érik el vágyukat.

Talán azért, mert betegek? Hiszen görcsös szerelemmel ragaszkodnak az élethez, s akár alkotók, akár műkedvelők, mindig ők érzik legjobban, s ők is fedezik föl legtöbbször ugyanennek az életnek minden belülvaló szépségét. Még kevésbé mondhatók «pesszimistáknak», a szélesre derült «optimistákkal» szemben, mert hiszen mit is jelent e két szó, amelyeknek kopottságánál csak a rugalmasságuk nagyobb? «Idealistáknak» sem nevezhetők, mert bizonyos önzetlen eszmeiség a másik tábortól sem idegen, amely, ha kell, szívesen fel is lendül a legtisztább és leglelkesebb magaslatokra. Nem is a művész és a plebejus-lélek untig hánytorgatott ellentéte ez. A művésznek egy típusba, jobban mondva egyetlen pózba való merevítése csak a romantika óta divatos, s csak egyes kávéházakban használatos. A művészlélek parttalan s ezerarcú, és bármely földi mezben földerenghet, csak a ripacsok egyformák.

E lelkeket - bár ismerjük hálátlan voltát az ily egyszóval való meghatározásnak, amely mindennek, amely eleven s ellentmondással telt, csak megszűkítését jelentheti - e lelkeket a kifelétáruló és egyben magába hulló szemlélet jellemzi. Eredendő állapotuk valami süket és fatális révedezés, valami szüntelen álomerjedés, valami apatikus szunnyadozás, amelynek sose vesztik el tudatát. Minden erre csábítja őket: egy sudár fa, vagy egy hulló levél, egy gyermekarc, vagy egy verstöredék, s ez az egész emberi hangyaboly, amelyet, mint bármi mást, valósággal elnyelnek mámoros és tágranyílt tekintetükkel. Az Universum látomása vonzza s mintegy maga alá temeti őket, révületüknek mi sem szab határt, és ha van még valami, aminek révén e földhöz kapcsolódnak, az csak az űrtől való irtózás, az én félelme a megsemmisüléstől, s «az a nyugtalan fájdalom, amelyre oly büszkék, mint a lángelmére, és amelyet úgy rejtenek, mint egy titkolt szerelmet.» [*] A valóság csak akkor vonzza őket, ha keretes képet nyújt, átlényegülten s ábrándra hívón. S a szenvedés csak akkor tépi őket, ha plasztikus és ritmusraringó, ha nemcsak való, hanem valószínű, ha nemcsak szomorú, hanem tragikus is. Ezért könnyeznek képzelt fájdalmakon, s ezért nem látják, igen gyakran, tulajdon testvéreik gyötrelmét. Érzelmeiket addig elemzik, míg hidegen s érzéketlenül nem állanak velük szemben, s gondolataikat addig melengetik, míg testi gyönyörűséget nem keltnek bennük: filozófusok, érzéki szenvedéllyel. Korlátnak éreznek minden célt, s borzadnak minden határozott cselekvéstől. Viszont, a mindennapi életben fogadásból s bizonyságképpen akárhányszor lázasan tevékenykednek, minden arány és mérték megvetésével. Olyankor, mintegy önmaguk megkettőzésével kívülről nézik tulajdon tetteiket, s kutatón és magukra hajolva álomba szédülten maradnak mégis, hiába iparkodnak felébredni. Gondoljunk a dán királyfira, aki filozófus és komédiás egyszemélyben, de oly furcsa filozófus, aki híján van egy szemernyi bölcsességnek, s olyan heves komédiás, hogy felolvad s megsemmisül egyetlenegy szerepében, amelyet pedig eleinte csak a játék kedvéért játszik.

Forrongó fiatalságának reggelén, tele zabolátlan vággyal, alaktalan rajongással és ragyogó melankóliával, Hamlet hirtelen megtorpan, mert «tengernyi zavart» lel útjában. Szerelemről, barátságról, glóriáról álmodik, s ég és föld között lebegve, sehol sem oly szabad és egész, mint a színházban, a fictiónak e független birodalmában, s a tragikus tirádák ragyogványa végtelen horizontot tár eléje. Ámde kötelességet vállalt, meg kell ölnie apja gyilkosát, s görcsösen és fiatal énjének minden kikezdetlen erejével kapaszkodik ez egyetlen nagy célba. Mindaddig, míg a bűnösben kétkedik, szenvedéllyel űzi játékát, találékony lesz, vakmerő és tettrekész; mihelyt kétségei eloszlottak, célja tisztán mutatkozik, közeli s kivihető feladat, robot, amelytől szabadulni kell, vulgáris cselekedet, s már irtózik tőle. Csakhogy vissza nincsen út; s akkor szembenéz e kötelességével, ernyedten és kandin hajol lelke fölé, s meglátja egész kitérült életösvényét. S míg tudatosan vagy tudatlanul továbbra is játssza fárasztó szerepét, a magafajta lelkek utolsó menedékeképpen beletörődik betellő sorsába, s fatalista lesz, mint a hulló veréb...

Milyen e lelkeknek fejlődése? Akár az eredendő hajlamok, akár az első benyomások ereje révén, úgy látszik, hogy már így is születtek, és hogy belső topográfiájuk mindvégig s változatlanul ugyanaz marad. A magány s az elmélkedés mintha függetlenítenék őket az évektől és egész koruktól. Lelkendező mohóságukban előre kitalálnak mindent, amikor még semmit sem tudnak; s az évek rombolása ellenére örökké magukkal hordják első fiatalságuk illúzióit. Mindamellett, bár mélyük mozdulatlan, a felszín örökösen imbolyog. Az első fiatalság szinte nem egyéb, mint csupa türelmetlen tapogatózás. Határozatlannak, puhának, nagyon is hajlékonynak érzik magukat, s minden vágyuk abban merül ki, hogy keretet s karaktert merevítsenek maguk köré. - «Óh, mennyi pénzt adnék én azért, ha ostobább, vagy eszesebb lehetnék, akár misztikus, akár ateista, de legalább valami teljes és egész, egység, valami, akármi is!» [*] - Meghalnak a vágytól, hogy sajátos, külön karakterük legyen, vagy legalább is ahhoz hasonló. Határtalanul szeretik a szépséges pózokat, s nincs érdekes, vagy tragikus helyzet, amit magukon ki ne próbálnának; egyszer aztán meg kell állapodniuk, az utolsónál? az igazinál? a többé immár föl nem válthatónál. Hevesen s türelmetlenül igazodnak a kész keretekhez, irigykedve csodálják az erejükben biztos, érett férfiakat, s szenvedéllyel utánozzák a színpadi héroszokat. Ez egyenetlen és formátlan állapotban nincsen még semmi valóság, minden csak képesség és lehetőség. Káosz ez, ha jobban tetszik, de ebben a káoszban ezer termő hajlam szunnyad, amelyek forrongó zavarukban nem tudják, mit kezdjenek önmagukkal, lázasan keresik formájukat, s várják, hogy kristállyá teljesüljenek. [*]

Talán ez az örök romantika, a fiatalság erjesztő kovásza. Szüntelen két véglet közt ingadoznak; az öngyilkosság ott leselkedik az örökkévalóságba vetülő lendületek mögött. Egyfelől az Absolutumnak csillapíthatatlan szomja, teljes és töretlen magabízással párosultan; másfelől valami bőven buzgó melankólia, koravén búsongás a dolgok tünékenységén, és távoli összeomlásoknak előrevetett árnyéka. A valóságot és az álmot egyforma lelkesedéssel ölelnék egybe. Gigászi terveket szőnek, de hamari megvalósításuknak nem igen érzik szükségét; minek? hiszen élnek máris, megfogamzásuk ereje révén. Ott haladnak, fáradatlanul, a nagy fölfedezések útján, s kínos, de ki nem józanuló meglepetéssel látják, hogy több a kelepce, mint a gazdag lelet. Ámde az álom meg nem csalhat. Beletörődjenek békén? Inkább fellázadnak minden ellen. Mert «ez a követelőző ifjúság semmit sem akar csak úgy félig.» [*] Irtózva, s megvetőleg kerülik az egy helyhez, s egy célhoz való kötöttséget; korláttalan mohóságuk mindent akar, vagy semmit, erős a hitük, hogy megbírnak mindent, s lábuk alá szegnék az egész Universumot. Ugyanekkor odaadnák magukat bármelyik percben, egészen, tétovázás nélkül, egy eszmének, vagy egy embernek, akármilyen erőnek, amely az övékét felülmúlja. Mint gazdálkodjanak azzal a tűzzel, amely belülről égeti őket? Engedjék, hogy ellobogjon mind a négy tája felé a világnak? Magukba szívjanak minden harmóniát? s fölperzseljék egész létüket? Vagy hogy gyűjtsék egyetlen gyújtópontba minden sugárzó képességüket? - A végletes központosítás előbb-utóbb robbanást okoz, s a végletes szétszóródásnak előbb-utóbb meddőség a vége. A fiatal Flaubert-t és az ifjú Taine-t - bár ekkor még, kamaszkorukban névről sem ismerik egymást, - ugyanaz a kór emészti, s míg Flaubert a baj gyökerét képességeinek szétszóródásában látja, Taine ugyane képességek központosítása miatt szenved. Vádolhatjuk, ha kedvünk tartja, akár az egyik végletes logikáját, akár a másik végletes érzelmességét, akár a merevségig feszült célirányosságot, akár minden vezetővonal hiányát - a baj oka s eredménye csaknem mindig ugyanaz. [*]

Addig is a gomolygó álmok lassanként alakot öltenek, a fiatal életnedv forrni kezd, kijárást keres és medert, s csoda-e, ha mindenekelőtt az érzelmek világában véli mindezt megtalálni? - «Vágyódjatok, vetekedjetek s ábrándozzatok csak, húszéves szívek! tágítsátok ki látóhatárotokat; táguljatok ki magatok is; szítsátok harci tüzeteket; telítsétek meg szemeteket; minden vágyatok határa, nekilendüléseitek célja s pálmája mindenkor s mindenütt a szerelem!» [*] - Csak az a kérdés, hogy e lelkek, s épp e korban, beérik-e a földi szerelemmel, amely híján van a pátosznak, s minden elemző hajlandóságnak? Múzsájából, akit szeret, Flaubert «valami egészen sajátos lényt akar teremteni, se barátnőt, se szeretőt, mert ez nagyon is szűkös és kizárólagos; barátnőnket sose szeretjük eléggé, szeretőnkkel szemben pedig együgyűek vagyunk; a közbülső fogalom kéne ennek a kétféle s egybefolyó érzelemnek essentiája...» - Tulajdonképp mire is vágyódik? Abstractióra, fogalmi ábrándra, egy homályos érzésnek valósággá teljesülésére, arra, ami ott ködlik valahol az örökké szomjas vágy, s a soha nem csillapuló bánkódás között. - Ugyanígy a naplózó «Bolond» is csak akkor kezd rajongani Máriáért, amikor, két évi távollét után egyedül tér vissza arra a helyre, ahol először s utolszor találkoztak: - - - «Csak most szerettem és csak most kívántam.... Ez emlékek szenvedéllyé nőttek...» [*] - A Rochouk-Hanem híres epizódjában, ez egyiptomi courtisane-éban, akivel a Níluson felfelé hajóztában valami ösztönös, mély vágytól és érzéki férfi-kíváncsiságtól is űzve, együtt töltött egy éjszakát, s akit visszafelé jövet is meglátogatott, hogy fenékig élvezhesse e hirtelen szőtt és széttépett kaland egész fanyar melankóliáját - a Rochouk-Hanem epizódjában is szerepe van minden érzelemárnyalatnak, kivéve tán annak az egynek, amelyet szerelemnek nevez a köznyelv. Nem egyéb ez, kezdettől-végig, mint a saját élvezetének szinte tudományos elemzése, tudatos és eszmebeli kéjérzet, önmagának állandó megkettőzöttsége, valami «végtelen s álmatag bensőség», a testi és vásári gyönyörűség szintén, csakhogy legmélyebb általánosságában, már-már sub specie aeternitatis, «valami se nem víg, se nem szomorú érzés, amely magábafoglalja a végtelent.» [*] - Ámde sem ő, sem mások nem maradhatnak örökkön e nagyon is logikus extázisok rabjai. A szegény «Múzsa» temperamentuma sehogyan sem akar hozzászelídülni kedvese analitikus szeszélyeihez; és aztán sokkal is elevenebb, semhogy csak úgy időelőtt szomorú silhouette-é párologjon. S bár jól esik neki, jobb vigasz híján, hogy «élete legtisztább és legbüszkébb idején egyetlen bizalmasa lehetett e lángelmének», Flaubert e furcsa hűvössége évekkel később is fellázítja. - «Minden második hónapban - így panaszkodik egy«regényében» - amikor munkájának egy részét befejezte, újra s megint én lettem az ő imádott és várt jutalma, káprázatos öröme, s tünékeny őrülete szívének, amelyet, különösképpen, akarata szerint tárt ki, vagy zárt el e hatalmas erejű érzelmeknek...» [*] - De csakugyan olyan «különös»-e az eset? Ismerte-e vajon, s valaha is Flaubert a szerelemnek nevezett szenvedélyt? Fiatalos kicsapongásai s pár szórványos viszonya ellenére, bizonyos kétkedő idegenkedéssel halljuk nagyhangú s untig ismételt bizalmasságait. Hiába írja Mademoiselle Bosquetnek: «Fiatalkoromban mértéktelenül szerettem - viszonzás nélkül - mélységesen...» Hiába mesélgeti érzelmi emlékeit híveinek s főképp az asszonyoknak: e meséknek tiltakozó, védőbeszédes, sőt bocsánatkérő ízük van. Élete során bizonnyal sokat és sokszor szerethetett; de igazán, s egészen talán csak a művészetét.

A teljes szerelmen kívül, vagy annak híján, vajon mi marad a barátságnak? - Hamlet szerelme kaland vagy szeszély, szívének minden javalángját barátainak tartogatja, akiknek teljes és tartós meghódításáért szívós és szomorú harcokat kell vívnia. - «A magány, írja a fiatal Taine, csak növeli a barátságot... Az eszmék mind elvontak, s csak bizonyos erőfeszítéssel férkőzhetünk hozzájuk. Bármily szépek, nem töltik meg az ember bensejét. Szerelemre, igazi szerelemre mi már nem igen gondolhatunk. Marad hát a férfinak férfival való barátsága...» - Flaubert-nál valóságos furorját látjuk a baráti érzésáradatnak: lelkes és soha ki nem apadó láva ez, amely dacol minden csalódással és ki nem ábrándíthatóan buzog tovább. E szenvedély, amely élete végéig elkíséri, nem magányosságának érzete-e vajon?

Alfred Le Poittevin volt tán az első, aki egészen le tudta kötni a fiatal Flaubert-nek ezt az indulatos szenvedelmét. Öt évvel korosabb lévén nála, és pedig épp a forrongás idején, amikor minden esztendő egy század, Le Poittevin az ő nagy barátja, aki, a saját, hevesebben égő, s hamarabb is megemésztődő létének árán, érett s immár kiteljesült élettel tölti meg ifjabb társának színtelen lelkét, a nélkülözhetetlen előd ő, aki a maga vágta út szélén esik össze. E korán kialudt, s kissé meddő élet Flaubert-t mint egy serkentő, s egyúttal intő példakép kíséri; a halállal, mint a római császároknál, apotheozis lesz a barátságból; s akivel ifjú és heroikus órákban együtt olvasgatta volt Goethet és Spinozát, annak ajánlja évtizedekkel később, goethe-i alkotását, Saint-Antoine-t. - Gyermekkori barátsága a derék és egyszerű Ernest Chevalier-vel híján van minden étheri rajongásnak, s minden érzelmi zsarnokoskodásnak. Ez az egyenes és derűs lélek végig híve marad Flaubert-nek, minden pátosz és érzelgősség nélkül, s még csak hírből sem ismeri azokat a kis idegbeli forradalmakat, amelyek híressé vált barátjánál úgyszólván állandó vendégek. Ott él a fiatal Flaubert mellett, szeretettel és segítségre készen, mindaddig, míg szükség van az ő vidám józanságára, hogy aztán követelés és zaj nélkül vonuljon félre a neves regényíró életéből - ami a maga csöndes szomorúságában még vonzóbbá teszi e tiszta barátságot. - Mi sem volt érthetőbb és közvetlenebb, mint a Bouilhet-val való szövetség; hisz Bouilhet a Flaubert hajlékony, s szelíd echója, fegyvertársa és irodalmi öccse, akinek épp elég talentuma van ahhoz, hogy baj nélkül evezhessen az unalmas bálványozás és a veszedelmes versengés szirtjei között. - De mit mondjunk Maxime Du Camp-ról, «a józanság iskolájának» ma már kissé elfeledett mesteréről? Halálos hűséget esküsznek egymásnak, a fiatal Du Camp és a fiatal Flaubert, együtt kószálnak Bretagne-ban, együtt zarándokolnak Keletre, együtt terveznek, s együtt is alkotnak, de aztán összevesznek, széjjelválnak, s már-már el is felejtenék egymást, ha az irodalom és a közszereplés néha össze nem hozná őket. És mégis, közös barátaik ritkultával, Flaubert-ben felébred a régi érzés, Du Camp-nak önti ki keservét, Du Camp a nagy gyászok őre, akit ilyenkor «szenvedéllyel ölel: solus ad solum». - Vajon őt is, mint Frédéric Moreau-t, «a végzetnek hatalma» hajtotta mindig Deslauriers-je felé? [*] Bár hiszen: «nagy szó a végzet», amint ezt Madame Bovary-ban állítják. - S mit szóljunk futólagos barátságairól, s mindazokról a korabeli kékharisnyákról, akiket mindig meghallgat és megvigasztal, s akiknek gyóntatója és gyónója is egyben, frissen, gálánsan, fáradatlanul, és mindenkor készen arra, hogy bókot adjon, vagy hogy bókot kapjon? Egész élete telve e kissé sietős barátkozásokkal. Különösen útközben, akár egy karavánszerájbeli nomád, a legelső jött-mentbe beleakaszkodik; elég, hogyha megkedveli «járását vagy fejalkatát», s egy félóra letelte előtt minden bizalmasságával elárasztja, hogy aztán másnap, vagy akár azon az estén végleg maga mögött hagyja, amikor is kéjjel és hosszan ízleli «a megszakadt szimpátiák keserűségét!» Keleti útján Beyrouth-ban, egy francia festőre bukkan, három nap alatt «barátok» lesznek, és amikor indulni kell, alig tud elszakadni e várostól. Az évek múlnak és otthon s Párizsban gyakran gondol arra, hogy visszatér és hogy odalenn fog eltemetkezni, él-e még a festő? eljött-e Párizsba? emlékszik-e még a hirtelen barátságra? A Levelezésben pár homályos célzás, különben semmi. Lehet, hogy kölcsönös a feledség, hogy nem mindenki bírja el Flaubert harsány barátságát. Félelmes és bús akrobata ő, aki a maga baráti világában, s tudatában talán roppant érzelemfölöslegének, valóságos érzelmi erőpróbákat végez, s egy-egy ily «mutatványa» után szédületlenül törli meg homlokát. Az ő brutális barátsága mellett minden más barátság csak langy érzelgés, vagy pállott és szánalmas érdekszövetség. Jaj annak, akit e lelkes komédiás súlyzóként kaphat a keze közé, jaj annak, akit körülkarol alázatosságban dús ragaszkodásával, hogy aztán gondtalan gőggel, végleg elhajítsa magától. Heroikus odaadásában vérét is ontaná másokért, oly bőven buzog az övé, de cserébe, s adott alkalommal, ugyanezt követeli másoktól is, s barátainak legjava többé-kevésbé vérszegény. Az impulzív lelkeknek vad és naiv mohósága ez nála, s e mohóság mindig új zsákmányra éhes. S az érzelmi életnek borzalmasan egyszerű logikátlanságával egyre csak ennen érzékenységét fájlalja, s mindig csak önmagát hiszi megcsaltnak. - Olykor kifárasztja a pátosz: «Nem áldozatra éhezik a szív, hanem csak meghitt bizalomra. Csak azt kívánom, hogy úgy szeressenek, ahogyan én szeretek, hogy úgy s azért könnyezzenek, ahogyan s amiért én könnyezek, hogy úgy érezzenek, ahogyan én érzek, és ez az egész. Semmi, de semmi sem fölöslegesebb a heroikus barátságnál, amelynek bizonyító alkalom kell. Sokkal nehezebb megtalálnunk azt, aki soha, semmi körülmények közt se borzolja fel az idegeinket.» - E hirtelen ébredés már-már kiábrándulásnak hangzik. Az ösztönös érzelmeknek véresen eleven és kínzó kuszáltságát még az ő temperamentuma se győzi örökké; tisztulásra, egyszerűsítésre, nyugalomra és tudatosságra szomjas, s életvíziója még mindegyre távol, bánatos elérhetetlenségben kezd kikristályosulni. S addig is, míg eléri, vagy hogy ily módon érje el, szüntelen új érzelmekre veti magát, ki-kitör végzetes magányából, és lelkendezve és habozón és túláradva és reménykedőn megint csak újrakezdi régi játékát...

De minden földi ragaszkodás, s főképpen minden emberhez kötött érzés szűkössé s kicsinyessé válik végtére; az emberi szeretet csaknem mindig kizárólagos, nincs híján bizonyos szegényes féltékenységnek, s csak a kizártak rovására érvényesülhet. Viszont a flaubert-i lelkek irtóznak minden megszorítástól; szívüket tágra nyitják, mint a világ, hogy magukba fogadhassák a szabad ég minden egy szelét. Távol hát mindattól, ami határolt és véges, a Végtelenbe vágynak elmerülni, mert egyedül a Végtelen méltó arra a roppant szeretetre, amely bensőjüket feszíti! De erre a magaslatra nem juthatnak el egyszerre, az érzékek ragaszkodnak a kézzelfogható formákhoz, a képzelet kiárad, nem enged még az akaratnak, s a cselekvés fiatal vágya szívesen áll a látható célok szolgálatába. Közben türelmetlenül rázzák minden közvetlen jármukat. A családot, az emberi társaságot és magát az egész emberiséget megannyi ilyen járomnak érzik, egyedül és szabadon szeretnének élni, «mint a cigány és mint a pásztor», [*] függetlenül helytől és időtől, beleáradni minden régmúlt korba, végigszáguldani a teremtett világon, hogy aztán egybeforrjanak az egész, nagy Természettel. A tevékenynek nevezett emberek termőföldnek nézik a Természetet, s e szerint használják is fel, hiányaik és vágyaik kielégítésére. Nem így a szemlélődő lelkek, akik ösztönből irtóznak e nagyon is közvetlen finalizmustól. A kizárólagos birtoklásnak heves és velükszületett követelőzése, az Absolutum örök szomja, s tán valami homályos és be sem vallott vágyódás a még nem ízlelt nyugalom után, egészen más Természet felé hajtja őket. Az ő Természetük szabad és végtelen, átölelhető és mégis határtalan, maga a teljesség és egyben az űr. Csöndes és szenvedély nélkül való, se vágyai, se hiányai: örökkön fiatal derűjében épp úgy nem ismeri tulajdon nagyságát, mint az emberi boly nyüzsgését, s diadallal árad széjjel usurpatorának, az embernek művei fölött. Nyugalma opium a megkínzott emberagynak; közelében mindenen megérződik a dolgok végzetes szükségszerűsége és rajongva hull beléje gyarló része, az ember. Korlátlan, s gőgös kitárulás ez, egyesülés az egész Universummal, mámoros és réveteg megpihenés, híjával minden formának és eszmének. Csak az a kérdés, hogy e kábulat nem megsemmisülés-e inkább, mint pompázó kivirágzása a lélek fiatal képességeinek? A szellem teljes felszabadulása s az Absolutum önzetlen szerelme megtűrheti-e büntetlenül e tanulatlan és szinte érzéki vágyat, s e jobb híján vállalt viszonylagosságot? S válhat-e cselekvésre hajtó erő e nagyon is szenvedőleges állapotból? Fejlődésüknek ez állomásán nem leselkedik-e veszély a falubert-i lelkek életformájára: a morális apathiának s az egyéni megsemmisülésnek kettős és végzetes veszélye?... Amiel híres példája minden okfejtésnél beszédesebb [*] .

Amiel-lel e lelkek glóbusának mintegy a pólusához értünk, ahol az eredendő hajlamok végletessége már-már karikatúrába fullad... Életét hévvel és hittel kezdi, s veleszületett melankóliája alig vet árnyat diákéveire. Fiatal és fogékony szíve minden benyomásra visszhangzik, kitágul minden emberi vágyra és magába fogadja a földi ismeretek egyetemét. Mint aki fél minden megkötöttségtől: a földi szerelem visszariasztja és keresi tovább és sehol se látja a teljes vagy viszonylagos tökéletességet. Borzad minden meghatárolástól, minden hasznosságtól, minden céltól; becsvágya nincs, mert végtelenül becsvágyó; mindenütt és mindenkor totalitásra törekszik. A természettel szemben megrészegül «az egyetemes életnek heves és kérlelhetetlen buzgásától». Egyetlen teljes élvezete a magába mélyedő bensőséges szemlélet, amikor egybeforr saját lényegével, beleárad az Universumba és mintegy a két kezében tartva csodálja a teremtett világot. A lélek ez állapota se nem fájdalmas, se nem vidám, távol van ez minden érzelemtől, s távol minden határozott eszmétől; ellenállhatatlan révület ez, amikor mellünkben dobog a világ, óriások vagyunk, mint az Universum és mint egy isten, olyan nyugodtak! E kozmogonikus pillanatokban névtelennek és személytelennek érzi önmagát, szellemét pedig egyetemesnek és széjjelomlónak, akár az Űrt, vagy az Absolutumot: él, de úgy, mintha már nem is élne. Az örvény mindegyre jobban vonzza, s szédülten a teremtett dolgok ki nem apadó gazdagságától, amely minden percben leteperi, most már végleg belesüpped az egyetemes életbe. Lelke már nem lélek, hanem maga a Lélek, amely minden formát betölthet, otthon van minden népnél és korban, szoborrá, állattá, növénnyé alakulhat. És ha e benső egybeáradások révén minden emberi élet magában él, be kell vallani azt is, hogy immár nem élheti tulajdon létét. Meddősége láttára mindent feloldó korát okolja, végtelen és céltalan olvasmányait, s szüntelen önelemzéseit, amelyek, érzi, megsemmisítik. Ráébred szomorú elszigeteltségére, szeretné otthagyni szűk szülőföldjét, megfullad, mennie kell, akárhova, mindentől megfosztva, de élőn, csak el - és egyhangú diákéveire odakinn, a dolgos Germániában áldó bőséggel szórja egyre az emlékek fájó és fényes aranyát... De panaszai szelídek, lemondók, fatalizmusa vagy vallásos hite mindig ott vannak, hogy lecsillapítsák, s mozgékony és finom elméje végig megőrzi gyöngéd kíváncsiságát, amely ereje és gyöngéje is egyben. Ez álmatag életben ritkák az éber pillanatok, a révület mámora nem ismeri a belső tépettséget. Él tovább és ír tovább, ámde csak intim naplójába, amelyet egy kissé későn restsége vánkosának nevez, s így siklik el, halálig a napok s a könyvek felett, mint boldogabb napjaiban Németalföldnek lomha vizein, «rázkódás nélkül és csöndben».

E habozó, hajlékony és szenvedélytelen természet nagyon is hamar kifárad; valami belső lendület híján nem mer, vagy talán nem is akar lelke legmélyére ereszkedni, hogy szembenézhessen végre önmagával, s hogy szabaduljon renyhe rabságából; s a metafizikai orgiák szépen-lassan felemésztik. Ámde más, hevesebb lelkek nem állnak meg a félúton. Az első kábulat szűntével unni kezdik a meddő extázist, az örökös magukbamerülést és ragyogó elszigeteltségüket, amelyben diadalról harsognak, de csak azért, hogy felverjék magányuk fojtó csöndjét. A belső űr csömörös érzetében szeretnének «szegények lenni, rongyokban járni és éhséget szenvedni, vérüket hullatni önnön sebükből, s gyűlölni, hogy bosszút álhassanak» [*] , mert már oszlóban a délibáb. Mint fogjanak a cselekvéshez? Az Absolutum sehol sincsen, szabad-e beérniük a viszonylagossal? S az émelynek s a rajongásnak sűrű és lázas váltakozása lassanként megérleli a válságot.

Akkor megkezdődik a harc a két ellenséges életelv között, szívós és fájdalmas viadal ez, telve csellel és bánkódással, s amely megőrli emberét, minden képességét, egész életét. El kéne hát altatni a gomolygó vágyakat, lemondani a végletes ambíciókról, s igába-törni, önnön-magában, a vad és szenvedélyes állatot. Szabatos munkához kell fogni, s közeledni lassan-lassan egyetlen kitűzött cél felé, szeretni kell a rendet és a módszert, és nem szabad megvetni a közvetlen kielégülést. Ámde mi történik akkor, ha a vágyak makacsul megmaradnak? s ha a lélek fellázad e horizon-híjas lét, s «az olcsó kis örömök gyalázata» ellen? Másfelől mint éljen e munkás világban, mindig egyedül és meddőn? Mint maradjon magányában, amelyből minden elszólítja, körének életzsivaja éppúgy, mint önnön zsibbadásának érzete? Fogalmi ábrándjaink mámorában, s talán valami szerves gyöngeségből, a falubert-i lelkek gőggel tagadják meg hódolatukat azelőtt, amit valóságnak hívnak; ugyanez a valóság állandóan kísérti s szinte megbabonázza őket, s szeretnének fenékig belemerülni, hogy félelem nélkül nézhessék, s hogy veszély nélkül birtokolhassák. Mint éljenek hát meg nem alkuvón? S hol találnak már megnyugvást?

A fejlődésnek ez állomásait, több-kevesebb tudatossággal, s több-kevesebb érzékenységgel, minden fiatal lélek érinti. - «Mindenkinek volt ifjúságában - így a Volupté alkotója - egy jó adag hite s szerelme, szenvedélye, s lelkesedése... Ám, hogyha ez az állapot kelleténél messzebbre leng és makacsul tart tovább, akkor az erő látszata alatt szellemi gyöngeséggel van dolgunk: a lélek nem képes megérni...» - Vajon csakugyan így van-e ez? Az igazság, ezúttal; talán mégsem oly rövides; hisz gyakran a hit hiánya ezerszer szánalmasabb és gyarlóbb, mint a legmakacsabb szenvedély. Egyébként a «normális» lelkek csak messziről ismerik e kissé elvont és étheri viadalmakat, mihelyt vérük buzgása lanyhul, békén eveznek a megalkuvás felé, s baj nélkül érnek abba a menedékbe, amelyet tipikusan testvérük, Du Camp, «az élet helyes értelmezésének» nevez. - Más, keményebb ércből gyúrt lelkek elszántan szakadnak el álmaiktól, tudatos hóhérsággal, míg nem késő. Benső békéjük kedvéért elfordulnak a chimaerától, s minden lázongó hevüket egyetlen formába mentik, amelynek magába kell zárnia egész cselekvő életüket. Ilymódon eredendő vágyaik minden homálytól megszabadulnak, s alakot, tudatot és célt nyernek: a benső harmónia teljesnek látszik. - De, akár a régi vágyak robbanékonysága, akár az új keretek szűkössége miatt, e gőgös lelkek, bár titkolják, sose élveznek teljes nyugalmat. Hiába állnak résen, s vernek vissza minden belülről zajló lázadást, hiába szorítják önmagukat a legkegyetlenebb logikára, «formuláiknak» erőszakossága sose fojtja el szenvedélyeiket, «vágyaik eleven forrása sose apad el egészen» [*] , s csak a szokás és az évek hatalma révén, s akkor is majdnem habozva, s bánkódón merevülnek meg végtére egyetlen esetleges magatartásban. - E néhány mondat csak jelzi, s nem meríti ki Taine-nek belső életét. [*]

Nem minden léleknek adatott meg, hogy igazi hajlamainak végére járjon, s velük és bennük egészen fejlődjön: csak ők lesznek részesei a teljes benső békének. Hogy magukat megismerhessék, kiszakadnak külső létükből, s velükszületett víziójukat az intellectus fényénél veszik szemügyre. Vágyaik mind leülepednek, mederbe terelődnek és egybeömlenek. Az ellenséges elvek egymásba-békülnek; a szenvedély cselekvéssé tisztul; s megteremtődik az egyetlen princípium, amely magában s magának elegendő...

Spinoza egész élete mintha csak eleven példája volna e sose lankadt eszmei emelkedésnek. E rajongva öntüzében égő bús zsidó már kora fiatalságában ráveti magát a valóságos javak keresésére, amelynek kedvéért a lélek elvet minden egyéb javat. Csak így csillapíthatja egyszerre az Absolutumért érzett szomját, s égő és sose alvó vágyát a teljes és transcendens birtoklásért. A világi tisztesség, a vagyon, az érzékek tánca, s más, vulgáris földi javak hamar, s már gondolatban is kifárasztják. Fiatal, s rakoncátlan képzeletét, «ezt a meghatározatlan valamit, ami miatt a lélek szenved», mert a külső dolgok igájába hajtja, csak szívós harc árán tudja legyűrni. És szeretnióhajtása, e mellet feszítő s fájó hajlam, félénken, s tétovázva áll meg egy pillanatra tanítója, Van den Ende leányánál [*] , hogy aztán egyre feljebb szálljon ahhoz, ami örök és véghetetlen, s hogy azzá a harmóniává teljesüljön, amelyet egy fájdalom foganta szóval, amor Dei intellectualisnak nevez. Misztikus révületein át, akár csak felhőkön keresztül, már látja nőni és tisztulni eredendő vízióját. Mit bánja pókhálós kamráját, sípoló mellét, s hamvukba hervadott érzékeit; mit neki a magány és kicsinyes köre, a zsinagóga átkozódása, s a hollandi secták gáncsvetései: ő az Universummal társalog! Már kilépett századából, s fel nem tarthatóan halad a tudatos és teljes tökéletesség felé, amely az eszmélő lelkek ölelkezése az egyetemes Természettel. Útján a tökéletes Lény eszméje vezérli, aki születésétől fogva vele van, s aki minden dolognak forrása és kútfeje. Kételyeit, s tévedéseit egymásután hagyja el útközben, s így, ebben a megkönnyebbült és tevékeny tisztulásban, elméje objektív módon tükrözi mindazt, ami formális módon van a Természetben. Intellectusának hála, amely magában hordja bizonyosságát, ezentúl abszolút módon formálhat pár tényleges és biztos eszmét, s felépítheti «szívtelen» filozófiáját. Ugyancsak intellectusának hála, ez eszméket az öröklétnek s a végtelenségnek bizonyos formájában képes magába fogadni. S még mindig intellectusának hála, ez eszmék az ő saját természetének szükséges kényszerűségéből következnek, s így egyedül önnön hatalmától függnek. - Most már minden vágya betelt; most már minden vágya: ismeret. S az igaz eszmék ordo debitus-a, s világot átfogó láncsora révén Spinoza immár egy a Természettel, ura, s egyben urának vallja... [*]

 

[*] Mémoires d'un Fou.

[*] Novembre.

[*] Correspondance I. 32.

[*] Novembre.

[*] Volupté.

[*] Taine: Autobiographie morale <<1848>.

[*] Volupté.

[*] Mémoires d'un Fou.

[*] Corr. I. és Bouilhet: Festons et Astragales.

[*] Lui.

[*] L'Éducation Sentimentale.

[*] La Premiére Education Sentimentale.

[*] Amiel: Journal Intime <.

[*] Novembre.

[*] Th. Graindorge.

[*] Corr. de Taine <.

[*] Colerus: Vie de B. Spinoza.

[*] E gondolatsor forrása elsősorban: «Tractatus de intellectus emendatione».