Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám
Rákosi Jenő, fején hetvennyolc év terhével, írói munkássága félszázados fordulóját üli. Rátekintünk erre a főre, melyben mint hóval koronázott kráterben még ma is el-nem-pihenő tűz lobog, indulatok, szenvedélyek, élcek szikráznak. A «Nyugat», melynek megindulása óta szívós és nem baráti ellenfele volt, szót kér ez alkalommal, mert a folyóiratnak, mely az irodalom hitével indult, s az értékek tiszteletét hirdette, kötelessége és jussa megállapodni előtte. Úgy vagyunk, mint a fegyverkovácsok. Nézzük őt, ki ura vitázó prózánknak, mestere a vívásnak, - melyben a szúrás is meg van engedve - csodáljuk, milyen élesre köszörülte a kardot, mellyel hadakozott, mennyire megedzette, kifente fegyvereit, s egy életmunka láttán elfog minket, az írás munkásait, a szakmabéli bámulat, a céhbeli lelkesedés és a szerszámok tökéletességét figyelve egy pillanatra arról is megfeledkezünk, hogy társaink közül éppen a legnagyobbak és legtisztábbak felé suhintott velük a viadal során.
Mi ennek az írónak fő jellemvonása? Ezt felelhetnénk: a harc. Rákosi Jenő sokak szemében az öreg, a «konzervatív», aki ellensége újabb irodalmi irányoknak, a haragos apa, kinek örökös perpatvara van a zajongó gyerekszobával, az aggályos «klasszikus», aki az egyéniség szabad kitörését szigorú szemölddel szemléli. Milyen hamis ez a beállítás. Igaz, hogy az újabb költői nemzedéket végzetesen félreértette, nem ott, ahol a maga politikáját szögezte az ő politikájuk ellen, amihez kétségtelen joga volt, de ott, hol politikát keresett abban is, amiben nem volt más, mint a szavak önmagáért való költészete és nem értette meg a régi formák szétrobbantását, mellyel irodalmi pályafutását kezdte. Aki visszalapoz irodalomtörténetünkben, az látja, hogy annak idején őt is, mint békétlent és garaboncásat könyvelték el, mint irodalmi rendetlenkedőt, aki nem ismeri a hűvös ész szabályát. Mert értsük meg az izmus-ok mai sokaságában, a futurizmus, expresszionizmus, szimultanizmus és dadaizmus korában, hogy az irodalom minden időben két végpont között mozog, a klasszicizmus és romanticizmus között. Harmadik irány nincs, csak átmenet a kettő között, ezzel, vagy azzal az árnyalattal. Olyan két határvonal ez az irodalomban, mint politikában a zsarnokság és forradalom. Aki klasszikus, az irodalmi zsarnok. Az tiszteli a hagyományt, az elődök kőbe vésett parancsait, az egyéniséget csak éppen átcsillantja zárt formákon át, nem érzékletes, hanem pontos, nem barátja a helyváltozásnak, ragaszkodik ahhoz, amit lát és nagyon szívén fekszik, hogy kifejezésben se vétsen a hűség ellen. Aki pedig romantikus, az irodalmi forradalmár. Az piros, frígiai sapkát csap a maga nyelvtanára, azért Victor Hugo, tágítja a formákat, hogy az egyéniség minden szeszélye beleférjen, a friss észrevevések rabja, érzékekkel élő és érzékekre ható, s nem ahhoz a valósághoz húz, melyet maga előtt lát, de melyet magában érez, tehát szertelen, bátor és kósza is, mert idegen országokban is egyformán otthonos.
Ezek az irányok, mióta emberek alkotnak, végzetes rendben követik egymást. Mozgás van, hullámzás is van, de fejlődés nincs. Bizonyos időközökben az irodalmi kifejezőeszközök hatástalanná válnak és változatosságra vágyakozunk. Recehártyánk, mely kifáradt a fény túlságától, már észre sem veszi a színeket és a klasszicizmus pihentető vonalaira van szükségünk, hogy újra képessé tegyük a befogadásra. Majd ebbe is belefáradunk. Fülünk nem hallja többé a klasszikus mértékbe börtönzött ütemeket, a dobhártya disszonanciát, új, fűszeres ingereket, romantikus lármát akar. Amint a politikában a forradalmi cselekedetet, az akciót pontosan követi a természetes visszahatás, a re-akció, úgy jönnek a klasszikus irodalmak után, melyeket néha a változó idők realizmusnak, naturalizmusnak, verizmusnak is neveznek, a romantikus irodalmak, melyek a korok igényeihez alkalmazkodva felveszik az impresszionizmus, szimbolizmus, sőt dadaizmus nevét. Racine épp annyira klasszikus, mint Rovetta, a realista. És Byron épp annyira romantikus, mint August Stramm, az expresszionista. Már említettem egy ízben, irodalmi és politikai irány gyakran összeesik, például Shelley esetében, de még gyakrabban nem. Dosztojevszkij irodalmi forradalmár (romantikus) és politikai konzervatív (nacionalista-militarista), Zola ellenben politikai forradalmár (liberális-szocialista) és irodalmi konzervatív (klasszikus-naturalista).
Elkerülve minden irodalmi értékelést, melyet majd nálam avatottabbak végeznek el, messzebb korban, Rákosi Jenő alakját pusztán e művészetbölcseleti szemszög alatt óhajtom nézni. Akkor jelentkezett irodalmunkban, mikor már lezáródott a magyar dráma Kisfaludy Károlytól Szigligeti Edéig tartó romantikus korszaka és a forradalom után Dobsa Lajos, Szigeti József és Kövér Lajos uralkodott, s jórészt földhöz ragadt, fakó szobadarabok, valóságot mímelő, szűk keretekbe zsugorodott, szó-szegény népszínművek uralkodtak. Az irodalom klasszikus (naturalista) korszaka volt ez, a «klasszikus» szót sem a közkeletű, értékelő, de a fenti, meghatározó értelemben véve. Ezeket a merev formákat 1866-ban Rákosi Jenő, a huszonnégy éves romantikus nemcsak széttörte, de egyenesen dinamitot vetett beléjük, mikor előállott ifjúkori és legjellegzetesebb játékával, az «Aesopus»-szal, mely a shakespearei szótárt és a vörömarty-i szivárványt hozta és a jelzők, az ékes-élces igék duzzatagon hömpölygő áradatát zúgatta végig a színpadon. Aesopus, a csúf rabszolga épp oly romantikus alak, mint Quasimodo, ki ég és pokol közt hánykolódik. Hangsúlyoznunk kell, hogy Rákosi Jenő az itthoni szűk hangnyolcaddal szemben éppen európai skálájával ért el hatást, s mint a Népszínház igazgatója, ő kötött először szerződést a franciákkal. Nyugati értékeket mentett át földünkre az, ki később a «Nyugat» legerősebb bírólája lett.
Ő alkotta meg ezt a szót is: «nyugatos», melyet felruházott bizonyos értelemmel, de mi - őszintén bevalljuk - sohase értettük, mert a «Nyugat» nem jelentett határozott irodalmi irányt, csak az irodalomnak önmagáért való szeretetét és nagy követelményeket, melyeket elsősorban magunkkal szemben támasztottunk. Ezeken a lapokon kezdettől fogva egy gyékényen árult meg a tősgyökeresen magyar, népies próza, mely céljában tagadása az adomának, ennek az irodalmi cigányzenének és a keserű magjából kifakadó új magyar líra, mely légies vonalaival az örökkévalóság felé törekedett. De egymás tőszomszédságában dolgoztak itt mindig, ma is, a politika szélsőjobb és szélsőbal szárnyai. Rákosi Jenő, aki több jelentékeny tehetséget fedezett fel, de több olyan írót is, kinek nevét nem akarjuk most ideírni, nem méltatta figyelemre az újonan érkezetteket, akik - ez már vitán felül van - a magyar nyelv új lehetőségét és gazdagságát, szavainak új hajlékonyságát teremtették meg. Annak idején Gyulai Pállal viaskodott, ő, a fiatal az öreggel, később Ady Endrével, ő, az öreg a fiatallal. Gyulai Pál halhatatlant alkotott a magyar kritikában, Ady Endre pedig a magyar lírában.
Ezeket a tényeket meg kell állapítanunk, mikor egy ország ünnepli az írót, ki külsejében - töretlen testével, szépen megöregedett, magyaros arcával, meredek homlokával - rendkívüli ember benyomását teszi reánk. Ifjúkorában megbabonázta a magyar szó és azóta egy életen át harcolt érette. Azt, hogy most friss és acélos nyelven vitázhatunk vele, nem kis részben neki köszönhetjük. Egy könyvtárra rúgnak azok a művei, melyeket a halhatatlanság igényével írt, de ugyancsak könyvtárat tennének ki azok az össze nem gyűjtött cikkei, karcolatai, vitái, melyeket halandóknak szánt, de halhatatlanok, mert bennük hiánytalanul nyilatkozik meg szertelen vérmérséklete, drámai és költői ötletessége, mely egy kisebb, nem szorosan művészi cél szolgálatában is irodalmi marad. Veuillot jut eszünkbe, a francia katolicizmus kíméletlen, bajnoki harcosa, kinek napi alkalmakra szánt cikkeit és röpiratait a remekművek mellé helyezik.
Rákosi Jenő valaha közzétett egy darabot, melynek ez a címe: «Régi dal régi gyűlölségről». Nem ezt a dalt akarjuk megpendíteni. Azok, kik évek hosszú során át nyílt harcban szemben álltak vele, összeforradnak most a mesterségük szeretetében, és noha más-más utakon mennek a tökéletesedés felé, s nem változó hittel vallják céljukat, az el-nem-oszlatható ellentéteken át is érzik minden írói munka gyönyörűséges testvériségét.