Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a kisdiák, zúgó fejjel néz a jövőbe, s valami ismeretlen erő hajtja olyan utakra, amerre különben soha el nem indult volna.
Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred, s nem alszik tovább, hanem szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen dolgot.
Hogy ismerkedett meg János úr Bellával?
Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: hogy sehogyse szívesen. Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele, s mégis, olyan vidáman és fesztelenül beszélgetnek együtt, s álldogálnak a kirakatok előtt. Szerette volna úgy gondolni, hogy János úr erőszakkal belopózkodott Dorogiékhoz, s hamissággal rábeszélte, hogy valami gonoszságot elhigyjen... Miért volt Bella tegnap olyan szelíd és szomorú... Holnap el kell menni Törökékhez, megmondani a néninek, hogy János úr,... Ilonka kisasszonynak kell megmondani, hogy János úr valami gonoszságot akar, mert az gazember úr...
Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, ahogy beárulja János urat, s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony magából kikelve sír, s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, felhúzza szürke, vastag szemöldökeit magasra, s azt mondja: «Megtiltom neked, hogy ártatlan leányokat veszélybe sodorj!»
Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és fájdalmas volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, valami rettenetes, valami elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de már fél...
Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen, s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen, Sanyika ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhincs ellen, a szobafőnök ellen, aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium ellen, a tanárok ellen.
Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen, hogy ő neki még most is ilyen kicsinek, s gyengének kell lennie, ha ő olyan erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a Török Jánost, azt a borbélylegényes kinyalt ficsúrt, s úgy odamázolná a palánkokhoz, az orrával dörzsölné le a kerítés deszkájáról a krétafelírásokat, hogy: «Nátha van eladó!»
Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni, mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna, hogy a falakon át tudna repülni, akkor most azonnal elrepülne a kollégiumból (de így paplanostól, mert odakint rettenetes hideg lehet, szinte érzi, ahogy az ablakon át beszivárog a fagy láthatatlan lehelete), szóval látja, ahogy átsuhan a cétusokon, s az ágyakban feküsznek a fiúk, aki lerúgta a takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi, hogy átrepül a hátsó falon, a konviktus tetőzete felett, át a hátsó udvar fölött, a kis csöndes cívisházak cseréptetei alatta maradnak el, míg csak meg nem találja a Dorogiék házát, s ott besuhan a sötét szobába... megborzong, s nevetve didereg a gyönyörűségtől, (de azt úgy kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak olyan világosság, hogy csak ő lásson, s őt senki se lássa) s akkor látná, hogy szegény bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában és talán sír... S erre mindjárt könny buggyan ki az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész ábránd, s megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna ott teremni a János úr szobájában, s ököllel beleverni az arcába, az orrát verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem múlik, Bellának feléje se... De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen fel, mert nagyon erős, csak érezze a verést és tudja, hogy ki veri őt, s hogy mindig féljen, ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve, úgy hogy ne merjen többet a lány után menni, s őt elbolondítani... Hej, hogy tudná sarokkal taposni, a hasára felállani, s rajta táncolni, s azt kiáltani: kell neked lány? te gazember!
Megrúgta a vaságy pálcáját, úgy, hogy megfájdult tőle a lába, de még nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy, s fel talál ébredni valaki.
Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna istenem hirtelen jól meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor minden embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe.
Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének a bankók, mint a pillangók, s beszállnának az ő kebelébe. Vagy az ő kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy kísértetes csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal szórta ki a békát. Istenem... ha annyi pénze volna... adna mindenkinek... mindenkinek... Akkor elszégyelli magát, hogy ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az tolvajság: és a postamesternek meg kellene fizetni és... De úgy lehetne, hogy az olyan aranyakon volna hatalma, ami senkié, az elveszett pénz gurulna ő hozzá, ami úgyis elvész, volna egy szél, ami éppen ő hozzá sodorná, csak fel kellene venni, vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá... vagy a földben még kibányászatlan arany lenne az övé, s az ő parancsára mind körmöci aranyakká verve volna egy barlangban elhelyezve, s az ő szavára: Szézám nyílj ki - kinyílna és akkor ő táskával hordaná ki onnan az aranyat, vagy pedig itt a kollégiumban volna egy szoba, amelyiknek a padlója alatt volna a kincses kamra, s ő egy dobbantással fel tudná nyitni, de úgy, hogy csak ő látná addig, amíg nem akarja, hogy más is lássa: akkor a kollégiumnak adna százezer aranyat stipendiumra, hogy minden diák ingyen tandíjas legyen, ingyen könyvet kapjon, de csak a parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is persze, hogy kedvük legyen tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják kollégiumba adni, ha ott vannak is, egy-két év múlva hazaviszik... S otthon, a szülőfaluját, a szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész világon, ott mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a Tiszát is töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van a faluhoz, s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára emlékszik, hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor ők gyerekek voltak, már ti. az édesapja, s kint csikót őriztek a Tiszaparton, egyszer találtak a partban egy sírt, s abban cserépfazekakat, s mikor egyik beledugta az öklét, koromfekete lett az egész keze, úgy nevettek rajta, s most látta az édesapját, ahogyan édesen elmosolyodott, ott ülve, ahogy szokott a forróra befűtött szobában az ágyon. Ott szokott mesélni szegény, mikor jó kedve volt, ha hazajött valahonnan, s egy kicsit ittak, vagy vasárnap reggel, mikor nem volt munka, ott maradt az ágyban, s ők, gyerekek, mindnyájan felmásztak rá, s a hátán és a kinyújtott karján táncoltak. Érezte az édesapja karjának kőkeménységét: egyszer az édesanyja azt mondta: «apátoknál nincs szebb ember a világon, mikor fiatal volt, olyan volt a teste, mint az üveg, s fehér, mint a márványkő» s istenem, be jó volt ott hemperegni mellette, bebújni a lába mellé a melegbe, s egyre közelebb lenni hozzá... és ő mint egy nagy komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s feljebb ült és az arca ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a Papréttyéről, az éjszakai legeltetésekről, mikor virtuskodásban valamelyik nagygazdának minden éjszaka lelegeltették valamelyik darab vetését, hiába őrködött villával, fejszével, egész éjszaka hol egyik földjét őrizte, hol a másikat, míg itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a búzájába... És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról s jöttek a fináncok és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a faluban, egész évben nem lehetett inni a kútból, mert elolvadt a sok só aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: «hő, hát mikor Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű atyaisten, de sok alma vót! Eladtuk, hoztam anyádnak három ruhára valót, meg egy kosár pénzt, úgy öntöttem az ölébe... hej, teremtő isten, de sokat is csináltam életembe... mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat se merik kidugni a faluból...» Óh szegény édesapám, hát még mikor jött haza, s elmondta a virtust, hogy itt, vagy ott evvel-avval összeakadt, mert azt hitték, ilyen kis emberrel el lehet bánni: olyan pofonokat kaptak a nagy mahoda élhetetlenek, hogy repültek. «Az igaz, szokta mondani az édesanyjuk, apátoknak rettenetes keze van, olyan, mint a vas.» És nevetett, nevetett rá nagyot az édesapa...
Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis tagjait ezekre az álomemlékekre, beljebb bújt a saját paplanába, s annak egy meleg csücskét az arcához szorította, hogy az édesapja drágaságos jó meleg testét öleli, s elszunnyadt végre, mindenről, rosszról, bajról megfeledetten.
Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat, aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavór. Tele volt vízzel az egész szoba, s ő rajta csodálkoztak, hogy annyi zsinyegésre fel se ébredt. Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a lábát is a tálban.
El is mentek hazulról, mire ő készen lett.
Harangoztak, s az oratóriumba kellett menni, templomba, istentiszteletre.
Mikor öltözött, a kotró port vert a szemébe s sürgette, hogy menjen már a csudába, ne legyen itt láb alatt.
- Hagyjál békén - mondta vissza durván. - Akkor megyek, ha készen leszek.
- De neked is megyek ezzel a seprűvel.
- Na lássuk, na lássuk!
Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá, s odadobta a seprűt.
- Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad. Nem fogok itt ácsorogni, s mindenkire várni!
- Jól van!
Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a kalapját, s elment.
Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.
Most aztán lassan, s kényelmesen öltözött.
Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstellte kopott kis barna ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid. Ha neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, térdig érő, s térdnél gombos. Vagy még jobban szeretett volna még hosszú nadrágot, amilyen Pálfinak van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy is irigyelte, egyszer panaszkodott neki, hogy kérte a szüleit, hogy engedjék meg, hogy ő már hosszú nadrágba járjon, s azt mondták, csak majd ötödikben. Akkor ő még nem értette az ilyet, azt is mesélte egyszer az őszön Orczy, hogy Gyéres tanárral ment az utcán, s egy kirakatban felöltők s férfiruhák voltak, s megállottak a kirakat előtt, s egy szép vadgalambszürke tavaszi felöltőt nézett Gyéres tanár úr, s azt mondta:
- Felférne már egy új überciher.
És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta barna gigerlis übercihere már kopott, - ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres tanár urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor mondja Orczy: azt mondja Gyéres:
- No sebaj, uri ember überciherje, nem is szabad, hogy új legyen.
Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha egy foltos nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb ember volt az egész faluban, olyan helyesen állott meg, oly bátran, keményen, nyílt és tiszta arccal, hogy azok a nagy, sötét, csontos, sovány fekete parasztok ha felvették a turi vásárt, akkor is csak sült parasztok maradtak mellette.
De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre:
- Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a másikhoz vered, te csámpás.
Azóta úgy igyekezett szépen, s jól járni, s mindenkinek figyelte a lépését, hogy is kell lépni.
Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj de szeretné, de láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyay úrnak: ő úgy viselné az órát, mint Nagy úr, lánc nélkül, s minden percben megnézné.
Egyszóval nagy ember szeretne lenni: unja már ezt a hosszú gyerekeskedést, aminek úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a második öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy: Édesanyám, hány éves vagyok én? - Hét éves vagy fiam, mondták neki vagy egy hétig, míg kifakadt: Hát én már mindig csak hét éves leszek?... Ő is unja már, hogy mindig csak kisdiák, kisdiák, s körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele tudnak nyugodni, hogy ők algimnazisták, s ahhoz valóan viselik magukat, tudják mikor lesznek harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek, nyolcadikosok: ő kész ember szeretne lenni, és nem iskolába járni, ő már tudni szeretne mindent, s érteni és végezni valamit, de nem latin sintaxisra, meg geometriai példákra gondolni... hogy tudnak ezek kacagni, felhallatszik az udvarról a gyerekzsibongás, milyen vidámak és nevetősek, csak úgy csillog az arcuk, csupa öröm az egész élet, mindenen mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van, s pihennek és mulatnak, még a templom is olyan rendes dolog nekik...
Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a roncsos ruhákba, amikbe tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta, s kikefélködött, akkor már sajnálta, hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek már mind lent vannak az osztályokban, s osztályonként fognak felmenni az oratóriumba: ő majd egyedül megy oda, s igyekszik beosonni az osztály közé, s még külön meg kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók közül.
Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, az oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott neki: oratórium... s a rendkívüli magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben minden önérzete mellett is elveszett, mint egy kesztyű, s eszébe jutott, hogy ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a függetlenséget, s ott ült fent Kossuth Lajos és onnan szónokolt bűvös hangon: ha ő azt a szónoklatot hallotta volna...
Most a vallástanár predikált. Előbb a kórus énekelt, s ez is oly különös és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az emelvényen, a karban, ahogy négyszólamra énekeltek, s csak úgy dobták ki a hangot, mintha valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen úgy beszélt, mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal lassabban mondta a hangokat, s mintha nem a száján eresztette volna ki, hanem az orrán öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint rendesen beszél valaki.
Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére, e mellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét, s mindig igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, amellyel el tudta varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér disznóvá, s mikor a paraszt megvette a debreceni piacon, s hazahajtotta Sámsonba, akkor otthon a portája udvarán négy szalmacsutakká változott... S mikor a debreceni főbíró utolérte négylovas hintóval, s azt mondta neki: No professzor uram üjjék fel, ő azt felelte rá, hogy nem lehet, sietek: avval a botjával a porba hintót rajzolt hat lóval, beleült, s egy pillanat múlva elrobogott a főbíró mellett, szemével látta, s megismerte a parádés kocsiban, s csakugyan, mikor beért Debrecenbe, akkor a professzor már kikönyökölt az ablakon, s csibukozott.
Megcirógatta a kemény, össze-vissza töredezett s ragasztott sírkövet, mintha a híres professzor palástját érintené, s aztán ugrálva ment le a hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt.
Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már féltizenkettő volt, s mindjárt ebéd, s nem is illik ebéd előtt valakihez elmenni, kivált, hogy a múlt vasárnap volt ott, s mindjárt kitalálnák, hogy valami baj van.
De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Kistanács utca felé, akkor is meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt, hogy csodálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt van, mikor pedig hónapokig se ment azelőtt... Négy órakor már Orczyéknál kell lenni; elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint Orczy, aki tegnap délelőtt mindenkivel beszélt... ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy...
Míg lassan csámborgott, s balkezével a kerítések deszkáit meg-megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:
- Ni kisdiák, kisnevelő, hogy s mint!
Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.
Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment. Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi nem szólt hozzá egy szót se tovább, hátra feszítette vastag derekát, s halkan dúdolt:
Kis kutya nagy kutya... Ne ugasshi..... ába...
Vannekem szeretőm.....
A többit fütyülte, de egész hangosan, aztán újra dalolni kezdte, néhány perc múlva, hogy:
Téglás híres város... trallala határos...
Ott lakik a babám....
És újra fütty... A bácsi mindig dúdolgatni szokott az utcán, de most olyan erősen dalolt, s különösen olyan hangosan fütyült, hogy ő nem mert rápillantani, hogy a bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő...
Így értek a kapuhoz.
Elöl ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kiskutya, s egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt valami bosszúálló, s rendcsináló férfiú jelent meg a színen.
Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az udvarba, s hátulról jött fel néhány perc múlva a folyosón végig, nagyon beijedt a bátorságtól és sokért nem adta volna, hogyha most egyáltalán nem volna itt... Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, hogy legjobb volna megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta mondta, hogy ő itt van és várják és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett magának, s bement.
A konyhában, szokás ellenére senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás.
A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt.
Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel, és dallal, s az imént is az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város....
Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót, s a néni mondta utána:
- De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani!
És a néni is sírt, s Ilonka kisasszony is sírt...
- Nem, - kiáltotta Szikszay bácsi, - nekem más választásom nincs... ezt elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!...
- Lajos bácsi, - kiáltotta Ilonka kisasszony is, - meg kell kérni azt a gazembert!
- Soha - üvöltötte Szikszay bácsi. - Soha!... s egyre dalolóbban ismételte: Soha... Inkább százszor a halál...
Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván:
- Kérésről szó sincs... Nincs is értelme... De azért ennyire kétségbeesni nem szabad... nincs is értelme...
- De ki vagyok én? Szikszay Lajos! - kiáltotta mennydörgő hangon Szikszay bácsi, s a mellére ütött, hogy csak úgy kongott bele, - hogy én velem így merjenek elbánni!... Azért küzdöttem, dolgoztam huszonöt esztendeje a nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek...
Aztán elmondta a dolgot, s csak úgy ömlött belőle a szó: a polgármester az ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából, de a régi főispánnál nem tudott elérni semmit, mert az tudja, ki volt Szikszay Lajos!... Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál sikerült a vén gazembernek befeketíteni... s most megkapta a fegyelmit, a felfüggesztést, az elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták s százhetvenkilenc forint miatt...
- Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit... Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét elseperték...
- És miért, kérdem tőled Török Pál?... Azért, mert ebben az országban becsületnek, önérzetnek helye nincs: itt csak talpnyaló szolgákra van szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, lefelé kímélet nélkül árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is... Miért van mindez Török Pál?... azért, mert én nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok belehelyezkedni azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg ezt a tolvaj napvilágot... D. V.: én nem vagyok Debrecen városi... D. V. én nekem nem az a hitvallásom, ami a Debreceni Vasfejűeknek... D. V. az én miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára... Én nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a debreceni vallást, hogy D. V.... Nem én, Török Pál: mert mindenki tudja, mit jelent az a D. V.: Dugdel: Viddel... Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay Lajos nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit.
Csend volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján, szónokolva s keseregve dúdolta tovább:
- Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam rá a polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések, és bizonyos városi pénzek? Nagyerdei széna, meg a hortobágyi elhullott jószágok bőre?... Én tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves szerződésével: száz évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is nyögjék Debrecenben: maga a bajor társaság szemérmesebb volt, csak kilencvenkilenc évre kérte... Ötven is elég lesz, mondta Szikszay Lajos: megmondhatja Pósalaky, mit csinált abban az időben Szikszay!... Ha tudnák az emberek: még harminchat évig mindennap áldaniuk kellene a nevemet: és uramisten, most ki vagyok dobva, hat gyerekemmel semmitlenül, állásból elmozdítva, egy falat kenyér nélkül, megbecstelenítve, koldusbotra juttatva, nevemtől megfosztva: százhetvenkilenc forint miatt...
Leborult az asztalra, s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele.
- De hát ez lehetetlen Lajos, ez lehetetlen kedves jó Lajosom! - kiáltotta a néni.
- Lehetetlen!... Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a szemembe, hogyha nem ő volna a polgármester: most engem tömlöcbe csuknának, vizsgálati fogságba, amíg ki nem derül minden igazság!
- Csukasson le uram, - mondtam neki, - csukasson le, de olyan tömlöcbe, ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!... Hallatlan! velencei dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki hozzá ólomkamarája is!
Így feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó nevet letörölni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, ahol azt a sok tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind rám fogják kenni, s a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutatni, hogy: ott megy a Város tolvaja...
Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát ütött rá, aztán hirtelen a csöndben rákezdte:
Kiskutya nagykutya... ne ugass hiába...
Van nekem szeretőm...
És rendesen végigfütyülte a nótát...
De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó sikoltása lett volna.
Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a borzasztó katasztrófáját.
- Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy felhasítom magam, de itt kiút nincs.
- Lajos! - kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is.
Akkor Török bácsi szólalt meg:
- Ne rémüldözzetek: ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert először is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá néznek... mert ő könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni... nincs annál jobb: a halottnak nincs baja... De ő ezt nem teszi meg: miért, azért, mert ő egészséges ember: egészséges lelke van, tele van vérrel és erővel, és becsületes munkaképességgel... Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön, ha még százszor olyan nyomorban is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa száraz kenyéren is, ha favágással is: ő kibírja, mert benne elpusztíthatatlan életerő van... Én más: én nem bírnám ki... én nem... Ha én rám szakadna valami ilyen baj: én igen... bennem már nincs erő, hogy elviseljek egy hasonló szerencsétlenséget... én már nem bírok harcolni, én már nem bírok verekedni...
Elfojtotta a hangját a könny...
Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:
- Nézd csak, én még ezekkel sem bírok már küszködni... Jól tudod, ezt a mi rossz fiunkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves kora óta megutáltam, s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem törődtem vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, már úgy ahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle: majd lassan az idő meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majdcsak rendbe szedi, de elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok: miért vigyek sírba haragot, akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is... És most a feleségem kezdi... ez nem tudja szívlelni... Itt tíz éven át harcolt velem, s ellenem: és most ő nem veszi fel... Én ezt a kis harcot sem bírom...
Szikszay bácsi elkezdte fütyülni, hogy:
Téglás híres város...
Akkor azt mondta:
- Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban, hogy béküljenek össze a családok...
- Istenem, egy anyát kell békíteni a gyermekével, - mondta sírva a néni, - de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy:... nem tiszta... Az én gyerekem: hát honnan örökölte? se az uram, se én... és ez olyan piszkos...
- Inkább nagyon is keni-feni magát, - morogta Szikszay bácsi.
- A szíve nem tiszta.... valamit, mindig valamit takar.
- Kiküldetése van, odautazik, - szólt az apa.
- Csak higgye apa, apámmal mindent elhitet.
Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt, hogy rajtakapják a hallgatózáson: már régen meg kellett volna mutatnia magát.
De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha János úr elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki.
Lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott, kinyitotta, s kilopakodott rajta.
Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót, s akkor futva, mint a tolvaj, ki az udvarból.
Azonban alig tett néhány lépést az utcán, legnagyobb megdöbbenésére János úr jött vele szembe. Szívesen lett volna láthatatlanná, s egész elfeledkezett a múlt éjszakai viharos képzelődéseiről, mikor néminemű pofonok is jártak az eszében, melyekkel János urat felruházni kész lett volna, megfelelő testi erő varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta azonban egyelőre gyáván, s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni, s köszönni, hogy:
- Jónapot kívánok!
- Hopp öcskös, - szólt János úr szokott lármás hetykeségével, - gyere csak ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni.
Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.
Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem a földre ejtette.
- De vigyázz rá, azt a bürkit!... El ne lopják tülled: pénz van benne!...
Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult:
- Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki!
Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán és szórakozottan falnak támaszkodva, bámult a porba.
Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt lakott, esténként csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész szélességében úgy elterült az út közepén a teméntelen marha, mint kint a pusztán. Két csordás terelte nagy karikásokkal, amott szemben van egy bolt, a csordás mindig annak a boltnak az ajtajában állott, s réztrombitáját neki szegezte az ő ablakuknak, s hajnalban rázendített a gyülekezőre. A bácsi egyszer kinyitotta az ablakot, s azt mondja a legénynek: Gyere csak ide fiam. Odahíjta, s egy pohár snapszot adott neki. Ez azért van, mondta, mert olyan szépen trombitálsz. A katonaságnál tanultad? Igen, felelte a csordás. No csak mindig fújjad, mindig kapsz egy pohárral. Másnap reggel már aztán igazán nem lehetett aludni, úgy szólt a trombita, még Árpád paizsra emeltetése is táncolt tőle a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy ingben, mezítláb újra kihajlott az ablakon, s újra adott neki egy pohár pálinkát. Harmadnap reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi nagylelkűségén, hiszen azelőtt eleget panaszkodott e miatt a trombitás miatt. De negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap sem. És a hatodik napon nem szólt a trombita, hanem a bejáró asszony meghozta a hírt, hogy haragszik a csordás, aszonta, hogy többet a vén kupciher nem hajja ingyen az ő trombitálását... Lement a Parragh-malomhoz, s ott fújta ezentúl, jó messze, úgy hogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnali álmot megérintse.
Tavaly egész télen mulattak ezen, s most egyszerre kínjában felújult benne az emlék, s mosoly támadt az arcán.
Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést, s újra elfanyalodott tőle.
Vajon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a lumpnak - gondolta aztán magában, s égette a kezét, mintha lopott pénz volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával és még hogy megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, hogy ő ilyen haszontalan kisfiú, ha most ő bika volna, nagy fekete kormos nyakú bika, amilyen otthon a falu utcáján szokott sétálni, s mindenki befut előle a házba, gyerek a világért sem marad kint, de nagy ember sem, s a szarván gyerekököl nagyságú gomb van... de jól felöklelné, mikor kijön, azt a betyár embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki verte, úgy felszúrt, hogy a béle mind kifolyt: most szinte érezte, ahogy az utcán rohan ő s a szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy húzza a földön, mint a kutya a mészárszéknél a büdös combót.
János úr kijött, s egy másik táskát hozott magával, s neki egy szót sem szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele.
Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő megfogadott hordárja volna neki, s gyorsan ment, úgy hogy ő neki folyton félfutva kellett mellette menni.
Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet János úrnak, mert nagyon sötét az arca, s gondolkozik, ami pedig nem igen volt szokása.
De Misi elhatározta, hogy bármiképpen is, de meg fog válni ettől a megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a kollégiumhoz értek, azt mondta:
- Kérem szépen János úr, nekem be kell menni.
János úr megállt, ránézett.
- No fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de ha tíz pengőt adok, elveszed?
- Köszönöm szépen, nem kérek - mondta ijedten Misi, s úgy meghátrált, mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is szinte az arca elé kapta.
János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte mérgesen:
- No pukkadj meg... pukkancs!
Azzal felvette a kistáskát a földről, s elment a Nagytemplom felé. Többet nem nézett vissza.
Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel volt lázadva, minden tagja remegett.
Kielégítetlennek érezte magát: csak legalább egy szót mondott volna neki. Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan gyáva volt, mint egy nyúl...
Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a cétusba felmenni nem akart, még a fiúkkal szólani kellene, körülvágtatott a folyosókon, s egyszercsak ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden percben el szokott futni, s a rácsra kiakasztott cédulát betűzte: az érkezett leveleket.
És ott volt a neve, mégpedig a pénzes utalványok között.
Újabb reszketés fogta el örömében.
Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más pedellusok kártyáztak kutyát, s nagyokat kacagtak, ő darabig csak ácsorgott, s nem akart szólani, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar.
- A levelemet... ki van írva, kérem.
Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik, s nagy kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot.
Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását, s erre a kis szíve elkezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az erélyes hirteleni nagyszerű betűk mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás, mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a szeme köztük turkálhat, s már látta az édesapja arcát, nevetését, kedves bajuszát, s nyájas kék szemét, ha az édesapja levelét látta, minden betűtől külön kacagott, ha az édesanyjáé, a szíve elszorult, s bűntudatában remegett.
- Még három óráig kiveheti a pénzt, - mondta a pedellus, s eltette az ő öt krajcárját.
- Hol?
- Hát a postán.
Kiment, s a szélfújta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi volt:
- Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra. Anyád pakkot küld Karácsonyra. Csókol szerető Apád.
- Fiam, vegyél magadnak valamit, - ismételte magában, s a szeme tele volt könnyel, s elfutott, ki a kollégiumból. - Kedves fiam, kedves fiam! s hallotta az édesapja bátor, édes hangját. - No fiam, vegyél magadnak valamit... De hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit vegyen rajta, van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon nincs semmi és ő vegyen magának valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit hazaküldjön, de mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek valamit, mert itt semmi se kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak édes nagyanyámnak, meg cukrot...
Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egy kettőre a postán volt.
Bement a kapu alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan pihentek, egy postás jött ki pipával a szájában, megkérdezte, hol lehet felvenni a pénzt: megmutatta, s hozzá tette:
- De siessen, mindjárt három óra.
Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni Karácsonyra, - mert ha az édesanyja pakkot küld, - akkor biztosan nem lehet hazamenni, s biztosan azért nem lehet, mert nincsen pénzük utiköltségre: négy forint és otthon is nagy lehet a szegénység, hogyha nem híjják haza... ő visszaküldi a forintot...
Bement a postazárkába s a léckerítésen át megkereste az egyetlen hivatalnokot, aki ott ült, s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni:
- Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?
A hivatalnok egy darabig ránézett, s azt mondta:
- Talán felvenni?
- Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom küldeni - s odaadta az utalványt.
A hivatalnok forgatta a lapot.
- Szóval nem fogadja el. Írja rá, hogy nem fogadja el.
Ő átvette a lapot, s ceruzát, hogy ráírja.
De hirtelen megijedt, hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja el. Mit fog mondani édesapja rá? «a fene a taknyos kölykit, mér nem fogadja ez el az apjától» s nevetett sírása közben, ahogy az édesapja káromkodó hangját hallotta.
- Nem kérem szépen, - mondta zavarban, - én ezt el akarom fogadni, de én két forintot akarok visszaküldeni.
A postás sovány, szőke, olyan postásember volt, kicsit érdeklődni kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta:
- Akkor ezt vegye fel és címezzen egy másik utalványt.
- Igenis.
Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól, s egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban található, vastag tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta a nevét az utalvány hátlapján.
A postás levágta a szelvényt, s odaadta neki, erre olyan boldog lett, hogy hiszen éppen az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja látni, legalább az üzenete megmarad.
Kapott egy másik tiszta utalványt, s arra ráírta keservesen a címet, olyan csúnyán írta a rossz tollal, hogy nagyon szégyellte és ő is írt a szelvényre, de csak annyit, hogy:
Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de nekem van pénzem, csak tessék busulni rajtam. Kezét csókolom szerető hálás fia Misi.
Mikor elolvasta ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, hogy «ne» ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással, s a postás akármennyire erőt vett is rajta az emberi érzés a kisfiúval szemben, mégis konstatálta babhéj zörgő hangon, hogy:
- Siessünk, három óra.
Odaadta a lapot és hozzáfogott a kabátja bélésébe letörülgetni a tintás ujjait.
A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.
Kiguberálta a kis bugyellárisából, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét...
Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó nagy ugráló betűkkel, hogy Nyilas Miháj...
Kacagott tőle, mert csak j-vel volt írva, pedig az édesapja nem is szokott helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem becsüli külön semmire.
Ilyen büszke és boldog még sose volt életében, s elszaladt egészen a Piac utcán végig.
Mikor a Vas utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy órakor kell Orczyéknál lenni, s még csak három óra.
Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé.
Itt az utca szűk volt s a végén nagy tér közepén állott az alacsony egyemeletes sárga épület.
A kisgőzös pöfögve ment ki mellette s megállott jobbra az állomás előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétakert, ahova néha ki szoktak jönni a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy olajfák állottak ott bent, s annak hamvas lisztes bogyóit szerették rágcsálni, ő valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa illatától, éppen oly édes volt, s kellemes az neki, amennyire iszonyodott az akácfa fürtös virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amilyet sehol sem látott idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette gondolatait más földekre s más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy jó szava: «milyen kár, hogy Árpád apánk tovább nem ment a népével, néhány napi lovaglásnyira: most Olaszországban ülnénk s nem kellene fűteni.» Ezen elmosolyodott, mert gondolatai ugyanolyan erős hatással voltak rá, mintha eleven társalgást hallana.
A kegyetlen hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb mint másfelé, hol megindult, hol megállt, s ő össze-összehúzta magát kis köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a pályaudvarra, bár szokása szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkanni: még az utcán is csak azért tudott járni, mert az a szokás volt, hogy az emberek folyton kimennek az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de nem érezte rendben magát: úgy képzelte, az embernek folyton valami munkát kell végeznie: ez a rendeltetése, s megszokta az édesapja mellett, hogy gyorsan végezz, aztán kezdj újat.
Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen ott, s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról.
Bent az előcsarnok meglehetős magas volt, s középen lehetett nagy üvegablaknál jegyet váltani. Ott ődöngött az utasok között, s furcsán hatott rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó morajlás, szünet és változatosság nélkül, s fertelmes bűz a vörös festékkel fertőtlenített mellékhelyiségek felől.
Inkább jobbra ment, a II. és I. osztályú várótermek felé. Bemenni nem lehetett, nem is akart, a kék zubbonyos portás ott állott az ajtóban, s mindenkitől jegyet kért.
De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon az üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak. Éppolyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem tudja hova szaladnak olyan fáradhatatlanul. Ezek folyton csak utaznak? Ezeknek az embereknek az a dolguk, hogy mindig utazzanak?
Egyszerre csak felsikoltott.
Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.
Kővé meredve állt a helyén, s elnyílt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett rá.
Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz, mert hirtelen nagy mozgolódás volt, s csengetni kezdtek a portások, ijedtében elszaladt egészen a jegypénztárig.
Ott megállt, s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott kis kezét.
Akármilyen ijedt volt is, kis idő múlva összeszedte magát annyira, hogy újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.
De ahogy belesett, óvatosan előre nyújtott nyakkal, hogy egy pillanat alatt elbújhasson, s még annyira vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen szembetűnő: már nem látta a lányt.
A közönség tódult kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú névsort kiabált, amerre a vonat menni fog, s meg-megrázta kis éleshangú csengőjét.
Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát, s ott állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen üres maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta, s látta a megmozduló vonatot, aztán elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint a pályaudvar, hordárok jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és hatosokat, s ő még mindig csak nézett, nézett s nem tudta mit gondoljon.
Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az állomásról, kint megint őrülten fújt s szembe vágott a szél, fejét lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bújjon, s fájt az arca a csípős éles széltől, amely szinte eldöntötte.
Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél, s ő könnyebben ment előre.
- De hát ez nem lehet igaz - mondta magában felvont szemöldökkel. - Én meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek.
Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral, s most meg elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre...
De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az Ország-Világban, egy régi-régi kötetben, s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is hitt el, azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő nem akart elhinni... De most már kezd valamit megsejteni, s egyszerre még sokkal magasabbnak s határtalanabbnak tűnik fel... Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy: szívesen sehogysem... De ki tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért mégis, hátha, ki tudja... Hiszen ha azt akarta volna mondani, hogy nem: akkor azt mondta volna, hogy nem!... és menjen a dolgára és hagyja őt békén, mit firkál neki levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg... S mit tudom én, mit szoktak mondani az emberek, ha nem akarnak valamit, de ez olyan zsiványság volt, hogy «sehogyse szívesen» s «szívesen sehogyse»... Már biztos, hogy találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást és most megszöktek...
Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella kisasszony Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben... De hát János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő azért ment ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog, s látni akarta, hogy utazik el a táska pénzzel...
Most már igazán bele lehet bolondulni és sírni szeretne és már sír is, a könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű szép lány, aki olyan jó volt tegnap és olyan szépen beszélt, s olyan szelíd és jó volt és nem volt olyan hamis vad, mint máskor, hogy ez evvel a piszok alakkal el tudott utazni... Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség...
Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak úgy van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején, s itt van a Kossuth utca, s itt be kell fordulni jobbra, mert már 3/4 4 s Orczyéknál kell lenni négy órakor.
Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint... Ő soha többet nem fog elmenni Dorogiékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő ott mindenkit utál, minek menjen oda, ha már nincs itt, akiért érdemes volt menni. Szegény... milyen kedves volt, mikor a kamarában a sötétben ott voltak együtt és mikor azt mondta, hogy: nahát én nem tanítanám ezt a szamárt... és mindig... S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a szamár buta disznó szemtelen Sanyit.
Úgy utálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy ő sírt, s ő nem akar elmondani neki semmit és biztosan mindent el fog mondani.
Kicsit várt, hogy lecsillapodjon, s kifújja magát, de mikor ütötte a négy órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor szokott bemenni az öreg úrhoz.
Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jóarcú néni, akkor egyszerre nem ismerte meg az előszobát, s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy zöld, pedig ő vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámába a fogas alatt.
Az öregasszony jól megnézte, s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy szobájába.
Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé:
- Nahát, most már mit csináljunk, - mondta izgatottan, s megfogta a kezét.
- Szervusz, - mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót a szájában.
Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt, s azt mondta:
- Szervusz.
- Mivel mit csináljunk? - kérdezte Misi.
Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:
- Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után, s képzeld, valaki tegnap délután felvette.
- Mit?! - kiáltott Misi.
- A nyereményt!
Erre hallgattak s egymásra bámultak.
- Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a nyereményért, azt mondta, csak szombaton fizeti ki. Azért mondta, hogy hátha valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig, s más nem jelentkezett, hát ő kifizette.
Misi összetette a kezét, s elbutulva bámult Orczyra.
- És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom mit csináljak. Fáni, Fáni... jöjjön csak!
Az előbbi öregasszony bejött, s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, tördelte a kezét, sápított és jajgatott, hogy: jaj istenem, istenem, jaj teremtő istenem, csak a nagyságos úr volna idehaza, jaj istenem, hogy nekem nem tudott szólani az úrfi előbb, jaj ha én tegnap mentem volna el, óh istenem ez borzasztó, nahát az a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja kinek fizette ki.
A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét, s úgy topogott le s fel, s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedtsége átragadt Misire is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda égrekiáltó szerencsétlenség történt, ha még ilyen idegen emberek is ilyen iszonyatosan meg vannak rémülve.
Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le, s ő leült és tovább hallgatta, ahogy már másodszor, vagy harmadszor elmondta szóról szóra ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott ő egy esztendőben lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a pénzét, igaz, mindig csak tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát teszi meg, vagy pedig ott van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot, hogy ő mindenféle lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak egyszer a kis unokahúgával húzatott számot, mert az ártatlan gyereknek szerencséje van, s akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a prágaira tették, s a wieni lutrin jött ki az öt szám...
Ő pedig csak hallgatott, hallgatott s Orczy sem tudott mit csinálni, csak idegességében nevetett s ugrált.
És folyton azt kiabálta, hogy:
- Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi!
Úgy elrepült egy óra, észre se vették.
Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott, hogy neki menni kell.
- Egy magas pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndör hajú úr vette fel, mondta Fáni és Misi azonnal látta, hogy János úr bement a boltba, s odatartotta a táskáját, s belerakták a sok pénzt, s ő a kezében vitte ma ezt a táskát...
Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni, s szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta felvenni a köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is tartóztatta, hogy mindjárt hazajönnek a szülei, s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő azért hívta négy órára, mert tudta, hogy négykor nem lesz itthon senki, és elnöki tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így fordul a kocka.
Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett, s befordult jobbra a színház udvarára.
Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot, s legnagyobb csodálkozására ma is a Fenegyereket adták. Aztán nem törődött többet a színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé.
Most hogy menjen az öreg úrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öreg úr azóta biztosan szintén tudja, mert tegnap nem olvasta neki a brünnit, hát kérdezősködött a brünni után, és neki is van valami öreg cselédasszonya, aki megfejtette az álmot, s az is tudja már, mert most Debrecenben az ilyen öregasszonyok mind ezt beszélik, hogy öt számból négy kijött a brünnin, s egy egész koffer pénzt fizettek érte valami tolvajnak.
Mikor a Csapó utcán balra kellett volna fordulni, hogy a piac felé menjen az öreg úrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium felé sietett tovább.
A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő a 21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá, s azt mondta az egyik 21-es, nem akar-e színházba menni?
Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem volt színházban.
- Én nem akarok, - mondta az a fiú, mert én azt hittem, a Piros bugyellárist adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban egy jegyet tíz pízir, ha kell, vedd meg, odaadom.
Hát 'sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba, s most nem bírt ellenállni, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tíz krajcárost és odaadta.
- Hanem, há, mondta a fiú,- hét órakor ott kell lenni, érted? És van kimaradásod?
Misi megijedt.
- Nincs.
- Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, láttam az elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyedet, osztán aláírja.
A két fiú nevetett, de ő komolyan vette és mindjárt megfordult, hogy a Bikába menjen aláíratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a bátorsága. Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött, s látta, hogy Gyéres tanár úr csakugyan ott ül, s újságot olvas és szivaroz, s többen is vannak együtt, s nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa mind ég s a gázlámpáknak nem csak úgy libegnek a lángjaik, mint a kollégiumban, mint valami lepkék, hanem rendes lámpaüvegjük van, s fényesen égnek.
Erre elfordult, s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell Dorogiékhoz, s meg sem állott, míg csak oda nem ért.
Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze, de nem tudott benyitni: Hátha itthon van Bella, s rá fog nézni és akkor ő szégyelli magát, s mit fog mondani, mért jött.
De társaság jött a sötétes utcán végig, s nem is parasztok, hanem úri emberek, talán éppen tanárok és azok látni fogják, hogy ő fogja a kilincset, s nem megy be, s ha elszaladna, akkor mindjárt megismernék, s feljelentenék.
Iszonyú állapotban volt, s kétségbeesetten benyitott.
Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya, s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a Takácsék kis fekete kutyája, s a Droftiéké is, a posta felé, most is meglátszik a térdén.
Ijedtében visítani kezdett, s kijött Viola a házból, s rákiáltott a kutyára. Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta, s bevitte.
- Nahát, ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves, hogy eljött, igazán nagyon szép magától.
Mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor belépett a lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?
Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel, éppen indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy rágyújtson.
- No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer már nem fogtok tanulni.
Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt, hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.
Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem volt sehol.
Mintha Viola megérezte volna:
- Bella nincs itthon, - mondta.
Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.
- Látta valahol?
Misi szörnyen megijedt.
- Hol? - kérdezte erélyesen Viola.
- Az állomáson.
- Hol? - kiáltott Viola, s mindnyájan rábámultak.
Erre ő elvörösödött, s elmondta, hogy sétált, s kint volt az állomáson, s látta az első osztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a vonatra, s elutazott.
Erre borzasztó megrökönyödés lett.
Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyújtogatóra.
- El-u-ta-zott!... - tagolta Viola, s előre hajlott. - El-u-ta-zott... Hova?... Kivel?...
Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás következett most.
- Kivel volt, kivel látta? - kérdezte szakadatlanul Viola.
- Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy első osztályú váróteremben. Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat.
Viola felkapta a lámpát, s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon, széttúrt mindent, s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt rögtön széttépte, a borítékát két darabban marcangolta szét, s felolvasta:
- Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet segítek így a családnak, mintha egész nap mosogatnék Viola kisasszony elragadtatására. Kezét csókolja Bella.
Viola lecsapta a levelet:
- Piszok! - kiáltotta.
Később azt is kiáltotta:
- És első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt meggebedünk az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk, s ő első osztályon utazik! Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!... nahát én tisztába vagyok a kisasszonnyal. Fuj... fujjj...
Misi darabig némán ült s nézte a családot. Az anya néma volt, mint mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát, s egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt szeppenve, mint egy macska, az első ijedtségtől megnyúlt az arca, s sokkal csinosabb volt, mint úgy rihencsen.
Az apa pedig lassan szívogatta a szivarját, s a bajusza körül mosolygott, vagy mintha derűsebb lett volna.
Végre felállt, s azt mondta:
- No szervusztok gyerekek.
- S apa elmegy! és apa el tud menni.
Az apa csodálkozva nézett rá.
- Na? Mér?
- S minket itt hagy a feneketlen kétségbeesésben.
- De mi az isten haragjának aggódsz annyira rajta... Nem féltem én azt a lányt... Nem hallod, hogy első osztályon utazott...
Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás árkangyala ő volt ebben a feldúlt s elzüllött családban.
Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója. Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt a szétrúgó családot.
Amint a percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.
De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, hogy elvégezte-é a holnapi leckét.
Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.
Viola erre felpattant, s kegyetlenül leszidta.
- Neked, - mondta, - azért tanulni kell! ha az a semmiházi rongy megszökött is, én itt vagyok, s ha ég föld összeszakad is, de a te dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem tud tanítani, majd kapok én nagy diákot hozzád, aki két végű bottal fog tanítani.
Ilából hirtelen kirüffent a kacagás a kétvégű botra, ami valami nagy fenyegetésnek volt szánva.
Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a holnapi leckét, s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy árva krükköt sem.
Velük vacsorázott is és igen jó vacsora volt, úgyhogy Misi nem értette miért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött káposzta van vacsorára. Félhétkor ment el tőlük szorongó szívvel a színházba.
A színház az egy csodálatos este volt, olyan tündéri és varázslatos, hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalapos bolt volt, vagy micsoda, s csupa fehér cilinder és rendkívüli szép kisasszonyok, akik szintén olyan fiatal urakkal szemtelenül megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert két dolog járt az eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba nem adott volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor bezárják a kollégium kapuját, s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják, s vagy egész éjszaka az utcán fog hálni, s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az igazolójegyet elveszik, s akkor holnap az irodában kell jelentkezni, s az egyenlő a halállal.
Az első felvonás után hát megszökött, s hazaszaladt, bár még csak nyolc óra volt.
Igen, de azt meg szégyellte, hogy most a cétusban bizonyosan tudják, hogy ő színházban van, s hamarabb hazamenjen. Elbújt hát a régi kollégiumban az oratórium táján, s ott leskelődött kapucsukásig, s aztán addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a színházból jöttek.
Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopózkodott haza a szobába.
Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt, s azt kérdezte mérgesen:
- Maga hol csavarog?
- Színházban voltam szobafőnök úr kérem.
- Gyújtsa meg a lámpát.
De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, inkább engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.
Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott:
- Vajon istenem, most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?
(Folyt. köv.)