Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám
Svájci barátaimnak
E tanulmány egyetlen célja: az igazi Flaubert megismerése. Különös kegyelméből a sorsnak, évekig foglalkozhattunk ez íróval, s az a szinte végzetes varázs, amely egyéniségéből ránksugárzott, s még inkább az a gazdag káosz, amelyet a Flaubert-irodalomban leltünk, azt a tán kissé merész szándékot érlelte bennünk, hogy, egyrészt, e varázsnak nyitját megkeressük, másrészt, hogy e dús káoszban némi rendet teremtsünk. Nem tudjuk, sikerül-e vajon ez az utóbbi törekvésünk: az olvastuk Flaubert-tanulmányok áldatlanul nagy tömege metsző és mindeddig nem érzett kételyeket lopott belénk. Láttunk ragyogó elméleteket és tátongó ellentmondásokat, skalpellel dolgozó lélekelemzéseket, s kínosan pontos részletkutatásokat. Kaptunk ezer adatot Flaubert őseiről és környezetéről, iskolai gyakorlatairól, s apjának telekkönyvi kivonatairól. Ismerjük barátnőinek teljes jegyzékét, a normandiai kisleánynak bizonytalan árnyától fogva egészen a nagyon is híres Louise Coletig. S szívből együtt búsultunk egy fáradatlan Flaubert-kutatóval, aki semmiképp sem tudta kinyomozni, melyik is volt Flaubert-nek az a kedves könyve, amelyet egyszer, a rouen-i collégiumban elkoboztak tőle óraközben, s aki bánatosan jegyzi meg (a filológia ismeri a melankóliát): «Nem tudom, miféle könyv volt az». Láttunk tudományos, sőt természettudományos apparátusokat, légió-számra sarjadzó «problémákat», kegyetlenül biztos szillogizmusokat, amelyek valóságos kelepcék és ezernyi színes és kábító «kis tényt»: a filológia ismeri a mámort. Sose volt részünk annyi bizalmasságban, mint e minden bizalmasságtól irtózó művészet körül; soha annyi kiadatlan, s felelőtlen irományban, mint e kétely gyötörte művésznél, aki csak teljes vértben mutatkozott. Legelső, bántón kamaszos írásait már-már összetévesztik legérettebb alkotásaival, mint hogyha a nemes bornak sose lett volna seprője!
Mindez, a meggyőződés biztossága helyett, új meg új kérdéseket keltett bennünk: vajon mit is nevezünk mi irodalomtudománynak? s ha csakugyan tudomány, van-e szilárd alapja, s van-e önálló dominiuma? Vagy nem volna semmi egyéb, mint finom és szórakoztató időtöltés? pepecselő széplelkeknek semmittevést leplező ürügye? avagy szorgalmas és becsvágyó szakemberek kissé nehézkes mestersége? - És aztán, ha valahogy kilábalunk e bénító kérdések dágványából, újabb meggondolás tart fogva: lehet-e idegennek, magyarnak, egy távoli francia lélekbe látni, s szabad-e fölötte ítélkezni még akkor is, ha ez ítéletével kissé magára marad? A művészetnek, mondják, nincs hazája, s főképpen a francia művészetnek nincsen, amelynek lényege és ereje éppen univerzalitásában rejlik. Viszont kit nem kísértett már ez univerzalitás fényének titka, amely oly megnyugtatónak tetszik messziről, s amely, hogyha megközelítjük, kápráztat és elvakít? Mindenki megérti Racine verseit, de vajon hány idegen érzi e versek árnyalatos pompáját és szinte mennyei harmóniáját? - És, végül, hogyan üzenjünk harcot egy sereg tisztes előítéletnek, s egy regimentre-tellő öröklött eszmének? Nem fogunk-e beleveszni, kandiságból, s felfedező lázban, az érdekes részleteknek, s a még nem ismert adatoknak özönébe? Lesz-e erőnk ellenállni a formulák csábításának és főképpen annak a vágynak, hogy mindenképp többet és jobbat adjunk, mint mások? Mint leszünk képesek arra, hogy ne okoskodjunk lelkesedés nélkül, s hogy ne lelkesedjünk minden ok nélkül? S lesz-e bátorságunk elejteni a csalhatatlannak hitt módszereket? A történetét, amely elértnek véli célját, ha pontosan megjelöli az alkotó környezetét, származását és helyét a tömegben, egy tünékeny hullámot az örökös ár-apályban? A filológiait, amely, bölcs óvatossággal, a tisztán könyvbeli adatokra szorítkozik, a könyveknek egymásra hatására, s azoknak az állandó elemeknek változataira, amelyek minden szellemi mű alkotórészei? És még az esztétikai módszert is, amely végre szabaddá teszi a művet, de egy kissé a művész rovására?... Érezzük kísérletünk egész súlyát; s kegyes szenteket hívnánk segédül...