Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről

Samuel Taylor Coleridge: Ének a vén tengerészről
Harmadik rész

Kábult nyugalom... Szem és torok
égett lázas-betegen.
Óh vak idő! kábult idő!
A szem fénylett betegen.
Nyugat felé néztem: valami
imbolygott az egen.

Ott messzi... Mi volt? - Kis, fekete folt,
vagy köd tán, az kanyarog;
mozgott, mozgott, s én néztem, ahogy
öltött bizarr alakot.

Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe került
s mintha sellőnek térne ki,
forgott, lebegett s lemerült.

A Vén Tengerész jelet vesz észre a távoli elemben.

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs;
nincs sirni-kacagni szó:
az iszonyu szomj némán gyötört;
karomba haraptam: a vérre kitört
sikolyom: Hajó! hajó!

Torkunk csupa láz, ajakunk parázs,
így nézték: ki kiált.
Kegyes ég! - hogy vigyorogtak, amíg
hallottak! Majd, mint ha ki iszik,
lélekzetük is elállt.

Mikor közelebb ér, észreveszi, hogy az hajó, és drága áron felszabadítja nyelvét a szomorúság kötelékeiből.

Nézd, nézd: ide tart! hoz üdvöt, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de éle felénk mutat! -

Nyugati habokra folyó aranyat
arany alkony öntözött;
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett a váz
köztünk s a Nap között.

Örömvillanás, melyre borzalom következik. Mert milyen hajó lehet az, amely szél és áram nélkül előre képes mozogni? Egy hajóvázat lát maga előtt.

Egyszerre rudak, kötelek - sürű rács -
fogták be (Urunk, könyörűlj!)
s a Nap így kukucskált ki a
kusza korlátok mögűl.

Óh hogy suhan közelebb, közelebb!
(szóltam s szívem dobogott -)
ökörnyálhálóként az ő
kötélzete csillog ott?

És annak bordái és kötélzete rácsként rajzolódnak a lenyugvó Nap arcára.

Az ő bordái sötétlenek,
mint rács, a Nap előtt?
Ki e Nő, ki a fedélzeten áll?
S ki e másik? Vajjon ő a Halál?
A Halál kíséri e Nőt?

A Kísértet asszony és Halál társa és senki más nincs a vázhajó fedélzetén.

Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér:
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
neve is szomorú: Eleven Halál,
s szavára megfagy a vér.

Amilyen a hajó, olyan a legénység.

Mellénk suhantak, a nő szavát
hallottam - (a kocka röpűlt) -:
,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!'
szólt s háromszor fütyűlt.

Halál és Eleven-halál kockáztak a hajó legénységéért, és ő (az utóbbi) megnyeri a Vén Tengerészt.

Lebukott a vörös Nap; éjszaka lett,
s kigyúltak az égi tüzek;
a vázhajó tovaszállt, vadúl
zurbolva a vizet.

Nincs félhomály a Nap udvarain belül.

Figyelve néztünk fölfelé;
szívem vad borzalom telé
s a vér erembe fagyott!
Harmat csepegett; lámpása megett
az őr fehér arca remegett;
sürű éj, bús csillagok, -
míg végre a Hold sarlója kelt
keleten s alvó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.

És a Hold felkelésekor

Felém fordúltak a csillag-ebes
kétszarvú Hold alatt
az arcok, és kisértetes
szemük átka rám tapadt.

egymásután

Négyszer ötven szép legény
(nincs hörgés, semmi hang!)
élettelen, súlyos mereven
egymásután lezuhant.

halottan összeesnek a matrózok.

Lelkük kiröpűlt, - eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! -
Úgy surrant mind el előttem, mint
ijjamról surran a nyíl!

De Eleven-halál megkezdi működését a Vén Tengerészen.