Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám
Jaj, mért van a szeretet elhajolva
Egyszer a lélek, máskor a test felére,
Mért kell másízű csókokkal borulni
Anyánk kezére s mással a kedvesére?
S mért, hogy örökre ez a csókunk sorsa:
Míg ima itt, ott bűn, mely rombol és öl
És hol kenyerem, hol vérem szerint
Ejtem kis embertársam az ölelésből.
Egyforma bélyeg halon és halászon,
Óh Mária fia, Te taníts csókra engem;
Tebenned minden csóknak egy a színe,
Mert Isten vagy s szilaj a szeretetben.
Benned a gonosz megbékéltetik,
Ha mérges fejét szelíd öledre hajtod
S nyilad, a jóság, röpülni izgatott,
Ha szived', ez örök szent ijjat, fölajzod.
Hogy élek én? Óh micsoda szennyekben,
Ki szívedről pattant nyíllá vágyakoztam!
Bár adom magam' s minden kérőnek osztom,
De végtelenné meg nem sokszoroztam
S nem egy-, százarcú a csókom így örökre.
Óh, jaj a léleknek földi tüzek füstjén, -
Ha kiáll hitünk bús, földi pörökre,
Magunkat adtuk el Júdás vak ezüstjén.
Óh, hol vagy? A szívemtől jaj de messze
Szeretetből való egyetlen Iv!
He hagyd, hogy szomjam hasztalan keresse
Forrásodat, hűsítő, tiszta Szív!
Elfogtak engem a gondnak övei
S az éhség karma itt a féluton;
Elém tétettek a botrány kövei,
Setét van és, ha nem fénylesz, bukom.
Taníts: ne legyenek más csókjaim
Az anyámra s mások a kedvesemre,
Ne legyenek bús, külön csókjaim
Sem gyűlölőm-, sem halálig hivemre.
Legyenek egyformák a csókjaim,
Szívemet ébreszd fel a te szivedben
S hozzád hasonlítson az én hitem,
Ki Isten vagy s szilaj a szeretetben.