Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Kosztolányi Dezső: A magyar próza atyja
Lehetetlen nem éreznem, hogy Pázmány magyar. Nemcsak nyelvénél és szavainál fogva, melyekre mindörökre rásütötte fémjelzését, de gondolkozása és lelkialkata jogán is, mely - túl minden nyelven - azt tanúsítja, hogy rokon az itt élőkkel, vérét, agysejtjeit ugyanazok a táplálékok fűtötték, melyek mieinket, kik hasonló területen és égalji viszonyokon nőttünk fel.
A magyar bíbornokot a francia egyházi ékesszólás két mesterével szokás összehasonlítani: Bossuet-vel és Bourdaloue-val.
Mind a kettő kortársa Pázmánynak, alig félszázaddal később született, mint ő. Olvasmányaik ugyanazok. A latin egyház vette őket körül, egységesítő műveltségével és a latin nyelv a maga pogány klasszikus emlékeivel. Bossuet épp úgy viaskodott és vitatkozott élete során jansenistákkal, quietistákkal, molinistákkal, mint Esztergom érseke a protestánsokkal. Elég azonban csak egy pillantást vetni a pompás francia hitszónokra, a Napkirály prédikátorára, elég pár oldalt olvasni az orleánsi hercegnő koporsójánál tartott beszédéből, ahol arányos rendben állnak a szavak, kecses fogalmak játszadoznak egymással és fenn a ritka levegőben gondolatok szárnyai csattognak, nyomban érezzük, hogy a francia meg a magyar prédikátor közt semmi atyafiság nincsen. Bourdaloue rendtársa is Pázmánynak, jezsuita. Szigorú érvelését, szántszándékos szárazságát szívesen egybevetik az övével. Ő is haragos, ijesztő és mennydörgő, mint Pázmány. Sevigné asszony írja egyik levelében, hogy mikor Bourdaloue páter, Maintenon asszony gyóntatója prédikál, féltükben a feslett szeretők is megremegnek. Még sincs köztük semmi rokonság. Ha Bourdaloue valamelyik ismeretlen beszédét áttennék magyarra és Pázmány szónoklatát franciául tolmácsolnák, akkor is felismerném, melyik a magyar és melyik a francia. Más az ütemük, képzeletük, világszemléletük. Bossuet tele van fordulattal, finom és lenge képekkel, melyek az ég ábráinak, a képzelet délibábjainak rémlenek. Bourdaloue józanabb nála. Pázmány hasonlít hozzá e tekintetben, bár ő képekben is dúsabb, mint Bossuet. Alig észrevehetően szórja kincseit, egy-egy mellékmondatba dug valami újszerű megfigyelést, vagy észrevételt, melyet Bossuet körmondataiban bontana ki és arányosan használna fel. Pázmány képzelete mérkőzik mind a kettőével. Csakhogy ő lázában is józan, földönjáró realista. Stílusa nem színes, hanem ízes.
Van-e magyar próza, mely tulajdon hagyományaival és törvényei szerint mozog, oly szigorúan, hogy minden más írástól különbözik? Egyet-mást tudunk erről. Ha a magyar prózát ír, nem szerkeszt, mint a latin-francia, ősi szabályok alapján, de nem is épít csúcsíves székesegyházakat, mint a germán-német, hanem a nyers észre hallgatva egymás mellé rakja gondolatait. Nem kedveli az alárendelő mondatokat, inkább a mellérendelő szerkezeteket, kerül minden visszautalást és rámutatást, melyet jelzés nélkül is érez. Meglehetősen laza e próza szerkezete, hasonlít a verséhez (minden verséhez), mely ide-oda villan, szabadon, a felfokozott éberség tüzében kötőszavakat hagy el, s titkos és fontos kapcsolatokat gyakran csak egy raggal, vagy igekötővel érzékeltet. Hogy mi prózánk igazi mivolta - merthogy van különvaló magyar próza, azt Pázmány, Mikes olvasásakor érzékletesen érezzük - arra még nem kaptunk szabadatos választ, valamint arra sem, hogy mi a magyar szellem és a világ hangversenyében milyen szerepet töltenek be olyan íróink, mint például Arany vagy Jókai. Nem érhetjük be azzal a magyarázattal, hogy a miénk a pusztai népek nyugodt távolbatekintése, a józan szemlélődés, s hivatásunk kelet és nyugat összekötése, az ősi ösztönélet és műveltség, a termékeny barbarizmus és elfinomult tudás egybefűzése. Az se elégíthet ki, hogy a magyar próza fő tulajdonsága a világosság. Ez minden jó prózára áll. Más módon, pontosabban kellene meghatározni a magyarság világküldetését, a magyar szellem igazi mivoltát, tisztázni a kérdést, hogy alkotóink zöme miben különbözik a többiektől, például a franciáktól, kik az élet kecses és formás művészei, vagy a németektől, a titkos mélységek búvárlóitól, vagy az oroszoktól, kik mindinkább egy vallásos áhítat révületében nézik a világot.
Erre átabotában válaszolni hebehurgyaság lenne. Az óriás kérdést, melynek vizsgálása, tudományos, művészi keresése hosszú évtizedek munkája lehet, nem is bolygatom tovább, csak annyiban, amennyiben tárgyamhoz tartozik. Úgy érzem, hogy a magyar szellemet bölcseleti és költői formában még mindig nem fejezték ki teljesen, csak nagyszerű útmutatásokat kaptunk néhány művészünktől, mert irodalmunk - akár az orosz - még nem alakított ki egységes szellemet, irodalomtörténetünk alig van, csak lángelméink, kik szerves fejlődés híján korszakokat hidalnak át. Legtöbbet ebből a szellemből, melyet én csak a miénknek érzek - úgy sejtem - Arany és Jókai fejezte ki. Ahogy Arany öregkori lírai verseiben kesernyésen-mosolyogva évődik magával, ahogy Jókai szerencsés pillanataiban regényeinek halhatatlan lapjain, szinte magára feledkezve, andalogva és terjengősen, nem nyugat-európai módon, hanem egyenesen keleti mesebőséggel le-leír egy csézát, mely megfeneklik a sárban, az kiáltóan és jellegzetesen magyar. Valami sajátos humor nyilatkozik itt meg, mely hasonlatos a szlávokéhoz, de mégse azonos vele, nem hangulat és nem érzelmesség, de alázat minden dologgal szemben, mélységes tartalom. Aki ismeri népünket, az tudja, hogy az is ilyen. Magyar paraszttal öt percig sem lehet beszélni anélkül, hogy ne hallatna valami csúfondáros, vagy fanyar megjegyzést, mellyel magát, vagy a világot seprűzi. Csúfolja a sötétet, hogy olyan sötét, a világosságot, hogy olyan világos és az esőt, hogy olyan nedves. Ami nagyon kicsiny, azt nagynak nevezi, ami nagyon nagy, azt kicsinynek. Nincsen benne semmi korlátoltság. Még az ősszemlélet frissességével lát mindent és a tárgyakat elmozdítja megrögzött helyükről, összeméri egymással. Ha elalszik a gyertya, azt mondja, hogy világos van. Ezzel pedig korántsem akar elméskedni, csak a dolgok viszonylatosságát hangsúlyozza, mely minden humor alapja. Mosolygó nihilizmus lakozik benne, humoros közöny a biztos halállal és az élet gyógyíthatatlan céltalanságával szemben, melynek tudatát még messze Keletről hozta magával végzetes örökségül a fakírok nirvánájából. Épp ezért néha lázas ugrással cselekszik, nehogy végiggondolja, mit művel. Képzelete nagy kilengéseket tesz, de a földön marad, érzéki, ábrándja kézzelfogható, földízű.
Ezen a szemléleten át érthetem meg a magyar prózát, melynek fő tulajdonsága a humor, az a tragikus vidámság, melyet Aranynál és Jókainál jeleztem, az az éleslátás, mely apró dolgokra is kiterjed, az az összevetés, mely a nagyot a kicsiny, a kicsinyt a nagy által érti meg. Következőkben talán sikerül bebizonyítanom, - ami, elismerem, különösnek tetszik első hallomásra - hogy Pázmány prózája is humoros. Amint a «bíboros Cicero» megszólal, az ég közeledik a földhöz és minden megmarkolhatóvá válik. Noha folyton fogalmakkal, elvont eszmékkel bíbelődik, az, amit mond, csupa test. Nincs görögtűz, minden valóság. Egyik szentbeszédében leírja például, a keresztrefeszített istenember szenvedését és halálát, így: «Sok óráig tartott a kereszt kínnya: melyben az inak megvonódtak; egy íz helyén nem maradott, a csontok forgói egymásból kiestek; minden tagok csigára vonattak... Fejét a töviskoszorúnak hegyessége általszaggalta, orcáját a sok arculverések megkékítették, haját és szakállát kitépték, hátát keserves ostorozásokkal megnyúzták, szent vállát a nehéz kereszt viselésével sebbé tették.» A testi halál klinikai leírása ez, mely épp valószerűsége által gyengéd. Vagy az utolsó ítéletről való képe: «Az anya leányát; leánya annyát; az ura feleségét; felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja: hogy oka és eszköze volt kárhozatjának.» Akármit mond, érzékletesen fejezi ki: «Az ördög viszketteti az ember gyomrát». 1626-ban írott levelében a magyarság tragikus sorsáról: «Mert úgy látszik, hogy mint a küszöb és ajtó között levő újj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között». Egyebütt pedig: «A királyi korona nem veszi el a főfájást.» Vitairatából: «Nem kártya az szentírás, nem jácczótársaid a szentek, a lelki dolgok közt ne makktromfoskodjál...». Nem csodálom, hogyha egyesek Rabelais-t emlegetik. Bellarmin Róbertnek, a finom római jezsuitának magyar tanítványa, Szyl Miklós és Lethenye István a vére minden indulatával fordul «a cégéres cigányság és orcapirító hazugság»-gal szemben. «Hátatokhoz asz a hazugság» kiáltja ellenfeleinek, kik «egymás szakállába okádkoznak». Akkor azonban csak így lehetett hatni ellenfelekre és hívekre egyaránt, padban ülő, írni-olvasni alig tudó keresztényekre, kik majd egy félszázaddal közelebb voltak még a pogánysághoz, a dölyfös jobbágyra, ki félig állat volt és a gőgös, bővérű eszem-iszom úrra, ki vértódulásos arccal figyelt fel a szószékre. Ebben a templomban árnyas boltívek és homályos pillérek mentén ott leskelt a középkor sivalkodó ördöge. Fel kellett idézni a pokol minden fogcsikorgatását, hogy a hallgatók visszadöbbenjenek. Innen van, hogy Pázmány a legszigorúbb egyházatyák és szentek kitételeit is aláhúzza, mint itt is, e hatalmas sorokban: «Ha fát gyümölcséről ismerünk: nézzed mennyi rútság származik orrodból, szájadból, egyéb részeidből. Aranyszájú Sz. János a mi testünket szarsáknak és büdös kamaraszéknek nevezi; és mikor igen jóllakunk, abban fáradunk úgymond, hogy több ganéjt csináljunk. Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizellet takaroszik testünkből! mennyi szenny, serke, tetű származik ebből... Mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belül büdös rútsággal teljes... Semmi gonosz hóhérok úgy nem vallatnak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái. Az orvos-doktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben...». Minden hallgatóját mintegy testileg is összerázza, hogy ocsúdjon magára.
Itt Shakespeare-re gondolok, aki kortársa volt panaszi Pázmány Péternek, az angol drámaíró hat évvel előbb született, mint ő. Hamlet első folio-kiadása pont akkor jelent meg, mikor a 32 éves magyar jezsuita első munkája, Magyari István sárvári prédikátornak szóló felelet. Csodálkozom, hogy e találkozást még nem vették észre, és hogy a Shakespeare-fordítók még nem hasznosították. A magyar Shakespeare-nek pázmányian bátor nyelven kell megszólalnia, a nyelvújítás finomkodó, selypegő betoldásai nélkül.