Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Walt Whitman: A vihar büszke zenéje
Körül hömpölyög minden meglévő ország éneke,
A barátság, bor és szerelem germán dalai,
Ir balladák, táncok, víg szökellés - angol nóta,
Francia énekek, skót duda - és a többit felülmuló
Itália páratlan alkotásai.
Sápadt arcán sötét szenvedéllyel megy Norma át a szinpadon,
Kezében a tőrt magasra tartja.
Látom, hogy lobog természetellenes fényben a szegény, az eszelős
Lucia szeme,
Kuszált haja kibontva vállára hull.
Látom Ernánit, amint a nászi kertben andalog,
Az éjszakai rózsák illatában sugárzó, kezénél fogva mátkáját,
És hallja az alvilág hivását, a kürt halálitéletét.
A kardok összecsapnak, ősz hajfürtök lobognak az ég alatt,
A világ tiszta, villamos basszusa és baritonja zeng,
A harsona kettős - a Szabadság mindörökké!
A spanyol gesztenyefák sűrü árnyat vetnek,
A százados és komor klastromfal alól panaszos ének zendül,
Az elveszett szerelem dala - az ifjuság és élet fáklyája kétségbeesésbe huny,
A haldoklo hattyu dala - Fernando szive megszakad.
És végül is keservéből ébredve az ujra önmagára lelt Amina énekel,
Oly gazdagon, mint a csillagok, vidáman, mint a reggeli fény ömlik kedve zuhataga,
(Az áldott asszony közelg!
A fénylő kör - Venusz contralto - a virágzó anya,
Fenséges istenek testvére, - magát Albonit hallom.)