Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Walt Whitman: A vihar büszke zenéje
Halld, a nagy orgona zúg!
Dübörgőn reszkető - mialatt odalenn - mint a Föld elrejtett talapzata,
Amelyen kél, nyugszik, tovaszökel, függ
A szépség, kecsesség és erő minden alakja, minden ismert színárnyalat,
A fűnek zöld szálai - madarak csattogása - hancurozó és játszó gyermekek - az ég felhői fenn,
Az erőteljes basszus zúg és morajlása nem szakad meg,
Megfürdeti, alátámasztja, elmeríti mind a többit - minden többi hang anyasága,
És vele együtt minden hangszer sokasága,
A zenészek játszanak - az egész világ zenészei,
Az ünnepi himnuszok és misék, magasztaló imák,
Minden szenvedélyes sziv-ének, bánatos könyörgés,
A korszakok mértéknélküli, édes hangászai,
És az ő feloldásukra alkotva a föld saját oktávái:
A szélé, az erdőké és a hatalmas oceán hullámaié,
Egy uj alkotásu zenekar - évek és éghajlatok összekötője - tízszeresen megujító és megujuló,
Mint régelmult napok költői mondják: az Éden zenekara,
Szétszóródtak azóta, az elszakadás hosszu volt, - de a vándorlásnak most már vége -
Az utazás véget ért, az utazó hazatért,
És Ember és Művészet a Természettel ujra egyesült.