Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat van, ezután a nehéz hét után úgy érzi, ma be fog valami fejeződni: hétvégére kell, hogy a bajoknak is vége legyen.
- Még mindig nem tudod ki lopta el? - kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel az osztályba bejött.
- Nem.
- Nem is gondoltál rá?
- Hát...
- Én már tudom.
Misi szégyellte a tegnapi dolgot, ahogy elnököt választottak, ha valaki megtudná, föld alá süllyedne, de most egyszerre meglepte az elnök! Azt nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.
- Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.
- Ja?
- Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.
- Igen, - dünnyögte Misi.
- Írd le mindjárt légy szíves, a nevüket egy papirosra.
Misi papírt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapírt:
- Erre.
Nagyon finom sárgás fehér papír volt. Misi nagyon szerette a szép papírt, maga elé vette, s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét, gyönyörködött benne.
Mikor kész volt, odatolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.
De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt, s visszaült mellé.
- Hanyadikos ez a Lisznyay?
- VIII.
- És Nagy József?
- VIII.
- És Andrási, ez az Á-ista?
- Igen. Andrási, Böszörményi Á-ista, Sándor, Csicsó meg én, Bé-ista.
- Sándor? - mondta Orczy.
Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel, csak ácsorgott, s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.
Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.
- Ti egymás mellett ültök az asztalnál, ugye?
- Hol? A cétusba?
- Ott igen.
- Mondjad, milyen rendbe van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan rendetlen fiú ugye?
Sándor nevetett.
- Nem igen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.
Orczy kicsit hallgatott.
- Milyen reskontót?
S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.
- Azt mondta a múlt szombaton, egy forinttal megtett öt számot, s most nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.
- Hallatlan, - mondta Orczy. - Biztosan elhányta.
- Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi, akkor se találja meg.
Gimesi most jött be az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt állott és beült a helyére. Nagyon friss volt, s nevetett a szeme.
- Majd én kikutatom az ő zsebét, - mondta.
Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:
- Te kérlek, a számtan példád megvan?
- Meg.
- Ugyan mutasd meg.
Sándor elszaladt a füzetért.
Akkor Orczy odahajlott a másik kettőhöz egészen közel, s azt mondta:
- Ha vallotok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról beszél, s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök dolgozik.
Gimesi megértően, s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva suttogta Orczynak:
- Sohase tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.
Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája, végignézte, s azt mondta: rossz az eredmény.
Sándor nagyon meghökkent.
- Hol rossz?
- Szorozd újra, ez a szorzás rossz.
És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba. Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a szobatársak nevét, s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.
- Ez a Nagyur az a kis púpos?
- Igen. Nagyon derék, jó ember, - tette hozzá gyorsan Misi, hogy valamiképp gyanúba ne vegye Orczy.
Orczy azt mondta:
- Majd meglátjuk a végén.
Óraközben Orczy ugrált és hancúrozott, s Misi csodálkozva látta, hogy egyszercsak Csicsóval beszélget.
Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is visszakerült hozzá, s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt, s mindenkihez szólt valamit.
Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt kérdezte tőle:
- Mit mond Csicsó?
Orczy nevetett:
- Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni semmit... Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanúsak, ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óraközben elő fogom venni.
Egyebet nem mondott semmit, de óra alatt azt mondta:
- Mi volt köztetek?
- Köztünk? - mondta lángvörösen Misi.
- Igen, - valami volt.
- Semmi, - mondta Misi, s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne szólítsa suttogásért.
Aztán eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit, s azon mohón odabújt Orczyhoz, s a fülébe súgta:
- Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.
- Ja, - mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.
Óraközben tízkor «kicsiny a rakás, nagyobbat kíván» volt az udvaron. Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek az A osztályosok is és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban, ami abból áll, hogy egy fiút letepernek, s rá birkózás közben a másik, harmadik, akkor elkiáltják, hogy: «kicsiny a rakás, nagyobbat kíván», s akkor mint a méhek futnak elő a körüllevő fiúk, rá a csomóra, s egyre nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak, aki lent van, jajgatni nem kezd, akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész.
Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstellt leskelődni, lassan őt is elkapta a hőség, s rávetette magát egy csoportra.
Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz akácfákon milliószámra nyüzsgő verebeket, s úgy belehevült, s kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt, hogy senki nincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gomolyagba, s valaki azt kiáltja:
- Még mindig nem állasz fel, te haszontalan! - s egy jó botütés a hátán.
- Mék szemtelen ez? - sikítja torka szakadtából, s hátranéz: hát a szúrós bajszú latintanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával, s nagy görbe botját ütésre emelve fenyegeti.
De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt, s alig tudott lábra állani.
Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.
Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verekedni kezdett. Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében, s fel tudta volna hányni az egész osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:
- Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide, megverekedni, - de ő ettől a fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a kúton túl, s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal. Ezektől mégjobban megijedt, s gyors futásba, mintha valaki hátulról űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta, s be az osztályba a második kapun.
Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonfi Pisti éppen mesélte tele szájjal, hogy Nyilas hasbarúgta az ötödikesek osztályfőnökét, Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.
Ez már egész legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan, s úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt mondta:
- Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?
Misi nevetve nézett hátra. Barta Imre, az osztály Herkulese most ült le a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:
- Jó van cimbora.
Ez a vállveregetés jól esett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár hasát és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha megrúgta volna.
- A legjobb az volt, - mondta Orczy, aki most jött be, s már látta a Barta Imre vállveregetését, - az volt a legjobb, hogy Jármit biztattam fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást és van neki egy aranyórája és legalólra került az aranyóra, s rá az egész iskola! - és hangosan kacagott, s vele mind, aki a környéken volt.
Misinek azonban az tűnt fel, s elkomolyodott, hogy Orczy biztatta fel az egész heccet, s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton túl. Böszörményi az nagyon vad fiú, mindig verekedik és az ilyen komédiákba szeret benne lenni, már egész biztos volt benne, hogy Orczy azért rendezte a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba, s Böszörményi is kijöjjön az Á-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele. Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna hallani szóról-szóra, hogy beszélt, mit kérdezett s az mit mondott, kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni...
Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyellte, hogy ő úgy elhagyta magát bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.
Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s ő boldog volt, hogy adhatott neki és hogy elsőrendű finom oroszlán gumija volt, amit most vett a héten, s kicsit jól esett, hogy olyan sok pénze van még, egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig már harmincat elköltött elseje óta.
Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is kint a folyosón vette magára, ő utána sietett, de elkésett, mert nem rakta el idejében a füzeteit, s ha úgy hagyná az ember az asztalon a holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.
Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.
Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste; Orczynak úgy jár az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar Orczy.
Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte mindjárt:
- Hol van Orczy?
- Én nem tudom.
- Nem együtt vagytok?
Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb viszonyban, s vele titkolózik ő előtte.
- Hát hisz tik suttogtatok az elébb, - mondta.
- Én nem suttogtam, - szólt Gimesi őszintén. - Csak Orczy mondta, hogy híjjam ki az osztályból Bayt.
- Az Á-ból?
- Igen.
- Bayt?
- Igen.
- Mit akart ő Bayval?
- Tudom én?
Összenéztek s elkezdtek nevetni.
- Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, 'sz unokatestvérem. Hát akkor híjd ki. Kihíjtam, s azzal elbújtak ketten, otthagytak és el kezdtek suttogni.
- De mit?
- Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor elkezdték Jármyval, csak kicsiny a rakás, nagyobbat kíván és én is benne voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, aki az a pecsenyeképű, tudod mék.
- Andrási? - kiáltott Misi, - már avval is beszélt?
- Hát még kivel?
Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent elmondani.
Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele, - mondta hazugul s elfordította a szemét.
Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután senkinek, amit tud.
A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a ketten megérezték, hogy csengetni megy.
Utánanéztek, s Gimesi azt mondta:
- Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.
- Mikor?
- Érettségikor! Aj de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel, hogy a nyolcadik osztály virágokkal, meg mindennel felcifrázta a csengőt az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg narancs.
- Áh.
- Hát én láttam! nekem ne beszélj! majd figyeld meg júniusba, ha az osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják díszíteni, mert ez szokás. Kollégiumi szokás.
Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt volt a falba beerősítve, s a pedellust nézték, ahogy kurta karját felnyújtotta, s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s rángatni kezdte a kisded harangot.
Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.
Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta, s egy pillanatig így néztek egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak Misi nézett komolyan.
Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához, aki nyolcadikos és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is.
Orczy fesztelenül futott hozzájuk:
- Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.
Evvel ott hagyta őket, s nagy futással elment.
Egymásra néztek, s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behunyt szemmel szokott nevetni, mint a kakas a napra, hát most is elkukorékolta magát, s úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:
- Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát 'sz én meg titkár vónék, vagy mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se, - s a kisujja kiskörmét mutatta.
De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez mindent meg fog tudni, s rettegve gondolt a szemétládára, s háta mögött a halnyelű bicskára.
Utolsó óra következett, s Orczy egyszer odahajolt hozzá:
- Misi.
- No.
- Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt már visszaadtad az öreg úrnak.
Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta neki is, mikor legelőször kérdezte a számokat, hiszen ő találta ki, hogy nem fogja bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már csakugyan mindent tud és lesütötte a szemét.
Később Orczy még egyszer súgta:
- Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már visszaadtad.
Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.
- Igen.
De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha győzedelmesen elmosolyodott volna, s ő felsülve és pironkodva marta a száját, hogy elárulta magát: Orczy most tudta meg, őtőle, hogy nem adta vissza az öregnek a cédulát.
Dühösen összeszorította a fogát, s sötéten nézte a füzetet, nem látva a betűket, s a mondatokat benne.
Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt, s szerette volna oldalba bökni, hogy kiessen a padból.
Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis fiú, milyen csendesen ül itt mellette, s nem sejt semmit abból, ami történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi egy kis csenevész lurkó volt, aki sima kis fehér arcával ártatlanul ül ott s harmadik az osztályban.
Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár, s Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá...
Vajon óra után fog valamit mondani? Holnap, vasárnap, megbeszélésre van szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak, s már el is gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok, a viasz szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek, aztán az uzsonna hófehér abroszát és finom színes rajzú porceláncsészéit látta, aztán a szőke hajú jutott eszébe, s lángbaborult az arca, a dundi szőke hajú kis úrilány... a kunyica... az álom titkosa...
Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:
«Holnap délután pont 4. órakor nálunk.»
- Írd alá - súgta Orczy.
Nem értette, miért írja alá.
- Írd oda a nevedet.
- Minek?
Orczy türelmetlen lett:
- Írd alá. Körlevél, Gimesi is írja alá.
Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.
- Írd oda a nevedet - mondta neki.
Gimesi szó nélkül odaírta.
Erre visszaadta a cédulát.
Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakolt, s abban a pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt senkinek.
De ő Gimesivel kezet fogott.
- Szerbusz.
- Szerbusz, délután eljössz hozzánk? - szólt Gimesi.
- Hátsz nem lehet.
- Mér?
- Menni kell tanítani.
- Ja.
Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett, mindenkinek mindent megmondott, s mindenkinek csak kedvében akart járni, de most valami megindította, hogy erős legyen, s magában maradjon, s ne hagyja magát.
Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre, kifulladt, mikor felért a II. emeletre. Még senki sem volt a cétusban, ő nyitotta ki az ajtót az ajtófélre felakasztott kulccsal.
Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt, könyveit betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de feszítette valami belülről.
Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett felsőkabátot ha az osztályba ment le, jöttek az A-beliek, majd Csicsó és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.
Szégyellte magát előttük, ki tudja mégis nem vették-e észre, hogy Orczy vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba, s az öreg boltozatok alatt az ablakig futott, azon nagy fekete vasrácsok voltak, a por vastagon belepte a fekete szurokfestéket, s kinézett a nagytemplom tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte, s károgásuk behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállani, elrepülni, s úgy érezte karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába. Mint börtönbe volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában, s mégis egyedül kell élnie, társ nélkül, szívét ki nem öntheti senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja, ha ő most oly erős volna, mint Sámson, hogy megrázná, s összedőlne az épület, s a kövek mind a fejére szakadnának...
A konviktusi csengő lármázott rá és ő visszafutott a szobába. Mikor az ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák, s ömlött a többi szobából is a sok bentlakós. Befutott köztük, felvette a köpenyét, s ő is rohant utánuk.
Még csak annyit se mondott neki, a sok beszélő, diskuráló, fecsegő, folyton szájat jártató diák, hogy:
- Szervusz.
Ebéd után sietett Dorogiékhoz.
Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belül sivár és üres parasztudvarokat talál az ember: kemény téli szél csapott az arcába, lélegzete is elállt, míg végigszaladt a tornácon, s bebújt a ház ajtaján.
A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából, mikor ő belépett az udvar felől. A lány örvendve kiáltott fel, s megölelte Misit.
- Isten hozta kedves.
Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a lány blúzához, s forró teste jól esett hidegtől hunyorgó szempilláinak.
- Kezit csókolom, - mondta rebegve.
A lány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak gyönyörű porcelán fogait mutatta, s édességes jóillat áradt belőle.
- Sok leckéjük van? - szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.
- Van...
- Nagyon sok?
- Elég.
A lány nevetve fordította el az arcát, s valahová messze nézett.
- Hát akkor tessék... Misi úr...
S utat mutatott az ajtóhoz, balkézzel.
Misi kinyitotta az ajtót és bement.
A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában a helyén, három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan köszönve ment el előtte, s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.
Csak Ilonka volt a szobában, s ahogy ő belépett, azonnal el kezdett pukkadozva nevetni.
Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:
- Kérem szépen nincs itt Sanyika, - mondta.
A kislány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.
- Nincs idebenn? - mondta újra.
Erre kitört a nevetés.
- Hiszen látja, hogy nincs.
Misi elpirult, s szerette volna meglökni ezt a lányt, ha most olyan erős volna, s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna nyúlni, akkor utána nyúlna, a bezárt ajtón át megfogná a haját és megcibálná alaposan.
Talán csak szól odakinn Sanyinak, gondolta magában, s leült az asztal mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.
Kivette kis ceruzáját a zsebéből, s vonalakat kezdett firkálni egy irka szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából behallatszott az óra ketyegése, s ő hirtelen ezt írta le:
Simonyi óbester
Kis gyerek korába.
Felmászott egyszer a
Veres toronyba.
Már régen motoszkált fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni, mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben, mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat, aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két hónap óta folyton ott jár az eszében, s balladát akar belőle csinálni. Olyat mint: Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak... Egy éjszaka végig elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja, s reggelre elfelejtette.
Hirtelen tovább írta:
Magos volt a torony,
Magos a teteje,
Az egész fedele
Verebekkel tele.
Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.
Kidugtak egy deszkát,
Ő kiállott rája...
A fiuk tartották
Alásszolgája...
Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, egész végig ilyen könnyen fog menni, de azt hogy: alásszolgája, csak butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi... Na most alásszolgája a versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon.
Rája: erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája... hopp.
A fiuk tartották
Mindnek járt a szája...
Egy kicsit örvendve nevetett, aztán rossznak találta.
Kidugtak egy deszkát
Ő kiállott rajta,
Tartották a fiuk
A sok csibész fajta.
Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta, s újra írta:
A sok betyár kölök,
Kidugott egy deszkát,
Annak a hegyébe
Kiállították.
Nem jó, keresztül húzta ezt is.
Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy Bella.
- Maga verset ír?
Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte, s kétségbeesetten szorította az öklébe.
De a lány elkapta a csuklóját, s kacagva ki akarta venni belőle.
A kisfiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A lány sokkal erősebb volt, de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a lány két karral szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a hirtelen birkózás és hogy egyiknek mire minden áron a vers, a másik pedig miért nem adhatja, még az élete árán sem.
Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.
- No, adja ide Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám, - esedezett a lány - meghalok, ha ide nem adja.
De a fiú győztesen nevetett, s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.
Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.
- Misike, kedves aranyos, - s a lány megcirógatta az arcát - muszáj, hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém.
- Nem lehet, - mondta a kisfiú, s a hideg borsózott a hátán a gyönyörűségtől.
- Hiszen úgyis nekem csinálta, - mondta a leány babusgató suttogósan, hiszen úgyis ideadja, s erősen és furcsán nézett a szemébe.
Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de maga sem tudta miért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy azt higgye a lány.
- Miről van benne szó Misike, rózsasziromról, violaillatról? kis poéta...? ...kicsi, pici, kis poétácska?...
Misi paffá lett: Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom? arról is lehet verset írni?... de a szívében maradt a kacagás.
- Ha nem adja ide megaprehendálok, - gügyögte a lány.
A fiú csak megrázta újra konok fejét.
- Jó: haragszom magára.
Elővette a kézimunkáját, s leült az asztalon túl az ablak elébe.
- Juszt is haragszom, - mondta még egyszer, s többet nem szólt.
Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszomorította. Már közel volt hozzá, hogy megmutassa.
Akkor bejött Sanyika.
Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával, s rögtön észrevette, hogy a füzetével baj van. Nagy szemet meresztett, s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de nem szólt semmit, csak savanyú arccal bámult. Misi röstellte megmondani mi történt, hát csak a tanulásra fordította a szót... Nehezen indult, kínosan vergődött a lecke, de Misi egyszer ránézett Bellára, a szemük találkozott, s a lány oly szelíden, biztatóan nézett rá, hogy őt valami édes melegség futotta át, s mintha szárnyra kapott volna, kitisztult előtte minden gondolat, s helyesen és találóan állapította meg a hármasszabály alapelvét. S ahányszor valami szépet, s jót mondott, félszemmel mindig odapillantott Bellára, s mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő pillantását, s ez kimondhatatlanul jól esett neki.
Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba belefogott, s már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb cél volt előtte, egészen magasztosan akarta magát kifejezni, s olyan szavakat használt, amiket soha máskor nem mert volna kimondani: mint «költőiesen», «szellem», «illatos virág» és efféléket. Mikor Bella lámpát gyújtott, kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa fellobbanását, s mellette a leány ábrándos, szelíd arcát, ez a lány mindig olyan eleven, kacagós volt, inkább kötekedő és csúfondáros, de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd: most igazán jó testvér volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához senkit az édesanyján kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára el kell menni, s maga sem tudta miért rettegett ma különösebben az öreg úrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó dolga fenyegeti...
De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél, beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot fordítottak, hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást gyakorol.
Erre így szólt:
- A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a magyar honpolgárok szívére.
Bella csodálkozva nézett fel.
- Mért nem?
- Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit se tudnak az eredetükről, s nem is törődnek vele.
- Mért ne törődnének Misike?
- Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert nem valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, csikósoktól, gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem, mert megmaradtak szegényeknek és parasztoknak ma is.
- Milyen rokonok Misike?
- A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az angolok tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok, vagy a törökök, vagy a bolgárok, vagy kik.
- Ők se tudják mirólunk.
- Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. Pedig nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is, csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni.
- Honnan tud maga a magyarok rokonairól?
- Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg a nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagy úrtól tegnap, meg a tanár úrtól a földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, Atillának a birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak, s ők többet sose hívták meg őket, hogy jöjjenek utánuk.
- Mért jöttek volna utánuk?
- Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a többi magyarok is mind eljöttek volna, de a gazdag rokonok a szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka van, hiába nagy neki, nem híja meg a szegényt rokont.
Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme, s haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha legtitkosabb gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon.
- Az igaz - szólt halkan, s elkomolyodva a lány - a gazdag rokon nem ismeri többet a szegény rokont.
- Meg is érdemlik - kiáltott Misike - hogy tönkremenjenek a végén. Nem volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországban csak magyarok laknának mindenfelé, s nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen ezek sohase fognak segíteni a magyarságon, de ha magyar volna mindenfelé, akkor mégis csak együtt tartanának. De ők nem akarták idehíjni az otthoniakat, mert nem akartak osztozni velük. Ők mind grófok akartak lenni itthon, s jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint a testvéreken.
- A testvéren is csak uralkodni akar a testvér - mondta Bella titkos értelemmel.
- Az igaz, azt én is tudom - mondta Misi - mert mi tönkrement emberek vagyunk, s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba, ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant, elárverezték hatszáz forint adósságba minden fődünket, két házunkat, s akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és sógorai vannak és azok azt mondták: «gyeride sógor, olyan életed lesz, mint a paradicsomba». És mikor eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni édesapámat és súrolóasszonynak édesanyámat és még fizetni se akartak nekik. Mert édesanyám, ha valakinek varrt egy reklit, akkor akármelyik parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném egy csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja, hogy: «milyen ügyes vagy te Borcsa». És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig az édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borcza, meg Borika volt. De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő feljebb van, s csak úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne menjen gazdag rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle és mosogatócselédnek használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy még gazdagabb úr, akkor megbecsülik, s kedvébe járnak!
Bella megdöbbenve nézett a kisfiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy volt és szomorú.
- Ebben teljesen igaza van Misike: szegény lány csak gazdagon mehet közéjük.
Misike kissé hallgatott.
- Ha most felfedeznének - mondta később - régi könyveket és írásokat, hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra és belőlük lett Franciaországnak a lakossága, akkor rögtön elkezdenének a magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink, a franciák, vagy angolok és hízelegnének, törlészkednének... De hogy a rokonok csak cseremiszek, meg zürjének, meg tatárok, meg tudomisénmifélék, jobb nem is beszélni róluk, minek törődjenek velük, ha semmi hasznuk sincs belőle: ezért haragszok én a magyarokra.
- Minek törődjenek velük, - ismételte Bella.
- Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint akár a franciák, akár az angolok, és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember, hogy ő tegyen valami rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy forintja sincs, harminc krajcár napszámért kell neki egész nap dolgozni, faragni a fát, pedig, ha akármelyik gazdag rokon a faluban jót állna érte, akkor ő vállalkozna, s talán egy esztendő alatt visszatudná szerezni, amit elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, inkább odajönnek a házunkhoz, fürtös gubába a nagygazda sógorok, s megisszák a pálinkát, amit az én édesapám a napszám keresetéből hozat nekik. Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamiképp hozzá ne jusson valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorsba volna, akkor már ők nem volnának olyan nagy urak mellette.
- Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt, - mondta Bella, s később hozzátette sóhajtva: - Csak egy napra volnék gazdag, hogy megjelenjek köztük, akkor már minden magától menne.
Maga elé nézett, kissé előrehajolva a kézimunkája felett, olyan volt, nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes arcával, mint egy felrepülő elszálló madár.
Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, oly furcsa és szokatlan volt neki, hogy ezt a pillanatot sohasem feledte el többet. Aztán tovább folytatta:
- A gazdag magyarok a szegény magyaroknak sohase akarnak javára lenni, csak kárára és a gazdag magyar nemzet a szegény rokonnemzetekhez sohase volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről és ezért nincs nekünk rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha, mert a magyar nem olyan, mint a latin, a latinok még kevesebben voltak, mint a magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak, s mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, akkor ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg ha lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga maradjon magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is ragaszkodik hozzájuk senki. - Csak egy ruhám volna, - mondta Bella, - hogy elmehetnék a nagynénémhez, gróf Petkynéhez, s megcsókolhatnám a kezét, s megmondhatnám neki, ki vagyok.
Misi újra kizökkent indulatából, újra elölről kezdte:
- Pedig magyar, vagy nem magyar, német, vagy nem német, francia, vagy nem francia, angol, vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, az egész emberiség, már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma a koponyája és minden csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt: ember volt és megvan. Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz, ha négerül, néger lesz, ha iskolába járatják, egyetemi tanár lesz, ha nem, akkor falu végi csordás lesz: hát akkor mire olyan büszke egyik ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről édesanyámmal: hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három stráfot varrat a réklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot varratott. Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok, s azt mondják: Boriska néni, de nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek sincsen a faluban, de ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy olyan senkinek se legyen, amilyen nekem van. Pedig mi az a ruha, amit varrat, éppen olyan, mint a másiké, úgyhogy idegen meg se tudja különböztetni: ez is paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa van rávarrva, géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a különbség az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogyha Barta Juliskát a Göröndi portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni, mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a helyén, nem éppen úgy járna napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka mindennek, mert Göröndieknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi pénz.
- Igen, - sóhajtott Bella, - a pénz az oka mindennek.
- Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéséért már csak iskolába kell járni, mint egy diáknak, s folyton szép ruhába lehet járni, még a keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek pedig dolgozni se kell, mégis mindig gazdag, s mindene van.
Bella komolyan nézett a kisfiú szemébe:
- Most valamit kérdezek magától Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán gondolja: Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog és meg van rá a lehetőség, hogy többet sohase nyomorogjon és a leggazdagabb emberek közé kerüljön, s mindig bőségben legyen és a testvérein is segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az alkalmat?
Misike az édesanyjára gondolt, s az édesapjára és a kistestvéreire, akik most a hideg szobában a földön csúszkálnak, s maguk alá nedvesítenek és felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél, s az ajtófélfa vastagon fehér a dértől, s azt mondta:
- Nem szabad.
Bella lehajtotta a fejét.
Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is ezer forintot kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz forintért árverezték el, s most ő ezret adhatna, s akkor minden jó volna és szép lenne, s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, testvéreiből, s őbelőle magából is és elfacsarodott a szíve, hogy az a nyomorult cédula hogy tudott elveszni... Az ajka remegett, s szerette volna elmondani még ezt is Bellának, de nem merte, mert ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert nagy szamár, s nem is érti, amit eddig beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában, nem szólt, különben is mindjárt öt óra, s neki sietni kell az öreg úrhoz.
Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola, ahogy belépett, csak úgy áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet, s azt mondta:
- Na, ez is megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget adtam neki, de mennyi beszédbe került! utálatosak, hogy mi mindent kellett lenyelni: de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki?
Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott, s csak annyit mondott:
- Igen?
- Igen, igen, örülhetsz neki.
Aztán hozzájuk fordult Viola:
- Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítvány kiosztás? Mikor adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét múlva ünnep, még csak két hét és vége a diligentiának.
Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt benne biztos, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást.
- Nagyon kellene tanulni, - mondta csendesen.
- Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.
Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt, s újra csak azt mondta:
- Igen.
- Segítsen rajta és segítsen mindnyájunkon amit tud, - szólt élesen Viola, s lerakta kis fekete macskaprémjét és felső kabátját.
- Jó, - szólt Bella, alig hallhatóan, - én segíteni fogok mindnyájatokon, amennyit tudok...
Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta, hogy könny csillog a szemében.
- Jaj istenem, még ez a hét esztendő, - mondta Viola. - Ebbe mindnyájan bele fogunk gebedni, de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak a gyereknek legyen aztán jobb élete.
Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból, verejtékéből, s indulatosan gyűlölködve gondolt rá.
Felállott, mert el kellett mennie az öreg úrhoz, de nem is bírta ki, hogy még tovább itt maradjon köztük.
- Igaz, - mondta Viola, - ez a magácskáé.
S két ezüst forintost tett a kezébe.
Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja, hogy idejár.
Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát, s majdnem kezet csókolt.
Mikor kint volt, Bella utánament:
- A verset nem hagyja itt? - kérdezte igen halkan, s igen gyöngéden.
Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal, s a már elfeledett gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset, s félt, hogy nagyot csalódik és kineveti a lány, azért azt mondta:
- Ne tessék haragudni...
Bella megsimogatta az arcát, s ő sietve kilépett az ajtón a holdvilágra.
Egész úton futott, úgyhogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az életet, rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, mi hiányzik belőle, nem értette, miért van ilyen összevisszaság. Hiszen utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg tudnak érteni, magyarázni: miért kell ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a Dorogiéké.
Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége, hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már sajnálta, hogy nem adta oda, szégyellte, mert ennyi jóságot még senkitől sem tapasztalt. Ha a fiúk megtalálnák a versét, biztos, hogy kinevetnék, kicsúfolnák, s Bella, egész nagylány létére, milyen kedves volt hozzá egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az uraságot, még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész vonatot bérelt ki egy útra a Dorogiék nagyapja, azt biz ők nem tehették volna... Ha neki most pénze volna, annyi pénze, hogy például egy egész véka, vagy egy szobával, akkor minden régi birtokukat visszaváltaná, s odaajándékozná nekik. De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s gazdagon még jobban követelőzhessen és parancsolgasson. Se nem az apjuknak, hogy eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést érdemel a haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa ki ő: hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy legyenek szép ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében járjon, s királynő legyen ebben a városban:... hanem a verset, azt akkor sem fogja odaadni neki...
Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.
Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely mindig visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész város minden boltját, selymeket küldene a lakására, de az lassan megy, jobb volna pl. ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne tele ezresekkel, s azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna amihez hozzányúl, de nem minden, mint Midás királynak, csak az, amit ő arannyá akar változtatni, akkor arany virágokkal kedveskedne, vagy ha tudná, hogy hol van elásva a régi arany kincs, a földben, ahogy otthon a parasztok beszélik, hogy felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná, vagy ha a tündér megjelenne, s azt mondaná, hogy három kívánságod teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik kívánság mindig az volna, hogy: még három kívánságom teljesüljön...
Csakúgy repült a fantáziája, s ezer módját képzelte el a kincsszerzésnek, s minden kincset a Bella személyéhez köt, s minddel őt akarja elhalmozni fáradhatatlanul...
Az öreg úrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a végén megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.
Annyira megrettent, hogy az öreg úr észrevette:
- No mi a, mia?
- Semmi... A kislutri számok, - mondta.
- No csak, kijöttek?
- Nem.
- Neem? Hinnye kánya.
Misi felolvasta:
- Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Praga: 71, 7, 46, 83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.
Az öreg úr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem volt itt, isten tudja miért.
- Hát osztán mékre vót a miénk tíve? - kérdezte az öreg úr.
- Hát Budapest, - mondta Misi.
- Osztán mi gyütt ki Budapesten?
- 5, 95, 4 , 11, 92.
- No, ebbűl egy se jaó szám.. - mondta az öreg úr mérgesen, nem is beszélt róla többet, azt mondta: - Mi van még abba az újságba?
Misi sietve olvasott tovább.
A hazugságától egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen simán sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öreg úr nagyon kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?
Többet nem is hozta szóba az öreg úr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy hideg volt, összehúzta magán a kis köpönyeget és sietve ment haza a kollégiumba.
Megelégedett volt és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap, annál jobb volt a mai.
Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a hölgyeket meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy női alakra.
Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt, s egy fiatalember, meg egy kisasszony állottak ott, s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a ketten a kirakatot nézték.
Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.
És a leány: Bella kisasszony.
Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját és előtte földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává gyökereztette.
Rémület és iszonyat fogta el, s nem bírt álló helyéből megmozdulni.
Azok ott állottak tőle alig öt lépésre, s hallotta felcsendülni a Bella jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman azt mondta:
- Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.
- Isten bizony, - esküdözött dörmögve a fiatalember, s meghajlott a lány felé.
Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna, s arrafelé indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak, hogy mint egy megijesztett kis kutya, elkezdett iszonyúan futni, s csak akkor nézett vissza, mikor már az Emlékkert sötét kerítése alatt volt.
Onnan már nem látta őket, s ettől még jobban fájt a szíve.
(Folyt. köv.)