Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Király György: Babits Dantéja
Mindezek azonban csak általános feltételek és a mai költői nyelvnek Dante nyelvéhez való viszonyát illetik. Eddig csak azt iparkodtam megállapítani és talán sikerült is megállapítanom, hogy a magyar költészet fejlődésében bekövetkezett az a periódus, amire Péterfy még nem gondolhatott, hogy tudniillik egy jó Dante-fordításnak minden külső feltétele megvalósult. A kérdés másik része az, hogy Babitsban egyénileg megvannak-e azok a belső feltételek, melyek őt a Divina Commedia átültetésére alkalmassá teszik. Mert nem elég az, amit az egyik német tolmácsolója mondott, hogy a nagy mű sikeres fordításához egy szikra kellene Dante saját költői szelleméből, - a valóságban ennél sokkal több kell: tűz Dante tüzéből és szellem Dante szelleméből. Pedig a probléma feszegetése éppen ezen a ponton a legkényesebb, mert nehéz egy modern költőt a régi, szinte mitikus nagyságú klasszikussal összehasonlítani anélkül, hogy az arányok el ne torzulnának. Éppen azért itt sem akarok részletesebb fejtegetésekbe bocsátkozni, hanem csupán két sajátságot emelek ki találomra, melyeket Dante és Babits költészetében különösen rokonnak érzek (az olvasó alkalmazza rá tetszése és tanultsága szerint a maga beidegzett szemmértékét.)
Az egyik egy különös ellentét, melyet Dantéra vonatkozóan mesterien kifejtett Péterfy Jenő, s ez a fenséges lendület mellett az idillikus jelenetek kedvelése, az epikai nagyvonalúság mellett a miniatűr-szerű képeken való pepecselés. Az ellentét lélektanilag könnyen megérthető, lehet a legnagyobb erőfeszítésben sem kifáradt erők játszi pajzánsága, mint Michelangelo híres Uffizi-beli Szent Családja hátterében a dekoratív domborművek nyüzsgő alakjai, de lehet a szellemnek az a kiegyenlíthetetlen kettőssége, amely vissza tudja igézni a földi élet kicsinységeit, mikor a szárnyai már az ég felé röpítik. A példákra kíváncsi olvasó forduljon Péterfy tanulmányához, ahol a tárgy eléggé ki van merítve, viszont ami Babitsot illeti, gondoljon csak a nagy lírai hevületű költeményei mellett a szonettek filigrán művészetére, vagy az ódai emelkedésű és filozófiai elmélyedésű strófái mellett a különös, kuriózumszerű versformákkal való szerető bíbelődésre. Még jobban szembetűnik az ellentét, ha egy lírai kötet után novelláit, vagy regényeit vesszük elő, szinte hihetetlen, hogy a befeléforduló, vizionárius látáshoz szokott író milyen naturalisztikus hűséggel és elevenséggel megfigyelt jeleneteket képes rajzolni és verisztikus embertípusokat ábrázolni. Gondoljunk csak a Gólyakalifá-ban az asztalosműhely vagy a hivatalszoba leírására, vagy A literátor-ban Kazinczy anyjának pompás arcképére!
Egy másik jelenség, amelyet szintén csak amúgy nyersében állítok a két költőnél egymás mellé, az a rendkívüli mozgalmasság, az a szinte kozmikus nyugtalanság, mely mindkettőjük költészetét áthatja. Nem kell talán külön felsorolnom a pokol örvénylő, forgószeles tömegjeleneteit, ahol alig akad egyetlen csendes kép, a legkisebb arcvonás is fájdalomtól vonaglik, a legkisebb mozdulatra is a végtelen ismétlődés végzete van kimérve. A purgatóriumban kissé szűnik ez a szörnyű nyugtalanság, bár a külső sürgés-forgást annál izzóbb belső feszültség válta fel: a «daloló lángok» helyenként még ki-kitörnek, hogy aztán Beatrice megjelenésével egyetlen lángoló dallal csapjanak át a legzengőbb lírába, a szerelem örök himnuszába, amellyel az egész cantico - a csillagok felé - kilobban. A paradicsom ragyogó képei tisztára vizuálisak, de nem nyugodtak, a Saturnusban elhal ugyan az énekszó és még a mosoly is elröppen az elkomolyodó ajkról, de íme kél és száll a lángok aranyának árja és felénk özönlik a hatalmas misztikus rózsa fénye, a boldog látomásban «a rettegő örömnek elragad a kéje» és megismerjük a szerelmet, amely mozgatja a napot és a többi csillagot, l'Amor che move il Sole e l'altre stelle.
Babits költészetének is pszichológiai szempontból nézve a legjellemzőbb vonása, hogy az auditív elemek uralkodnak benne, melyek azonban mind mozgásban és ritmusban olvadnak fel. Nem mintha kevésbé élénkek volnának nála a vizuális elemek, sőt éppen az a különös, hogy nagyon is élénkek, nyugodt, mozdulatlan kép alig található nála. Még a nyugalom, a mozdulatlanság is csupa észrevétlen, apró rezgésből tevődik össze nála. Egy talán kissé rikító, de jellemző példa itt is meg fogja világítani a dolgot. A Klasszikus Álmok gyönyörű zengésű hexamaterei, melyek Pallas Athenae szobrának fenséges vonásait ölelik körül, ezzel a sorral lendülnek ki:
s meg sem rezzen a győzelem ércmezű szobra kezében.
A sor értelmileg az abszolút mozdulatlanságot, az istennőnek az emberek ügyes-bajos dolgaihoz való közönyét, a márványkő fagyos némaságát örökíti meg és mégis a szavak mélyén megzendül egy halk zizegés, mintha a fül még rezzenést érezne ott, ahol a szem már nem tud észrevenni semmit. Mintha csak Danténak egy paradoxonszerű terzinájának talányát akarta volna vele megfejteni:
Képzeld olvasó, mily csodának tetszik,
látni valakit nyugton állni s képét
változni folyton, nemnyugodni percig. (XXXI. 124.)