Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Király György: Babits Dantéja
Péterfy Jenő híres Dante-tanulmányában arra a végső következtetésre jut, hogy a Divina Commediát tulajdonképpen lehetetlen modern nyelvre átültetni. Lehetetlen a mai nyelv megmerevedett fráziskészletével, elhasznált képeivel és viseltes hasonlataival azt az üde bájt visszaadni, melyet a fiatalos erőtől duzzadó olasz nyelvből Dante művészete elő tudott varázsolni. Ami nála egyszerű és természetes, az lefordítva keresettnek és mesterkéltnek látszik, az ő friss veretű metaforái, mely szinte érzéki gyönyört keltenek a fülben, mai szavakra átváltva kopottas visszhangot adnak, az édes új stílus zamata fanyar utóízt hagy az idegen nyelven és talán csak a filológus unt idegeit tudja ingerelni. [* ] Mindebben igaza van Péterfynek, csak arra nem gondolt, hogy a nyelvek nem csak öregednek, hanem képesek újra meg is fiatalodni. A nyelv fejlődése nem egyenes vonalú, hanem mint minden szellemi fejlődés, periodikus, hegyekre völgyek következnek, amelyekből ismét meg lehet találni az utat eddig elérhetetlen és elképzelhetetlen magasságokba. A nyelvnek megvan az a mágikus ereje, hogy főnix-madárként a saját hamvaiból új életre bír kelni. Ami lehetetlen volt a XIX. század magyar nyelvén, az lehetségessé vált a XX. század új költői fellendülésében. Talán merészség tőlem azt állítani, hogy ami Vörösmarty és Arany nyelvén nem sikerült, az Ady és Babits költészetében valósággá válhatott. Pedig így van, a XIX. században a fiatal Csokonai szinte gyermeki bájától az öreg Arany ősz hajú fenségéig a magyar nyelv olyan óriási fejlődést tett, amilyet ezer év alatt nem ért meg, s mégis ez a nyelv a század végén az epigonok kezén hirtelen lehanyatlott, a fejlődés zsákutcába jutott. A Szász Károly elaggult nyelvén, minden ereje és kiművelt hajlékonysága ellenére nem lehetett Dantét fordítani, ez Péterfy fejtegetései után kétségtelen. Talán maga Arany sikerrel vállalkozhatott volna a feladatra, de nem az Őszikék, hanem a fiatal Toldi költője. Kár valóban, hogy nem próbálta meg, mert egy nyelv teherbírását az eredetinél sokkal jobban elárulja a fordítás. A nagy fordítások mindig korszakjelzők egy nyelv életében, mert csak bennük lehet észrevehetően összemérni az egyik nyelv képességeit a másikkal. A nyelvek bonyolult struktúrájuknál fogva egyenlőtlen fejlődést mutatnak, az egyik ilyen, a másik olyan irányban tesz nagyobb haladást előre, a fordításban két nyelvet összehasonlítva egymással, kitűnik, hogy melyik mire használható és milyen irányban kell még továbbfejleszteni, hogy a másik nyelv mellé tudjon emelkedni. Egy nagy költői zseni, mint Arany meg tudta volna tenni, hogy a saját vállával végezze a szörnyű súlyemelést, de az epigon dereka kettétört bele. Szász Károly ahelyett, hogy Dante nyelvének igaz természetét felismerve, új irányban igyekezett volna a magyar nyelv kincses ereit kibányászni, egy olyan tárnában erőlködött tovább, ahol a várt arany helyett csak szürke port kavart fel a csákánya.
Egy példa ezt is meg fogja kellően világítani. A Purgatórium XXVII. énekének egy kedves allegóriáját (97-108. sor) idézem, szembeállítva Szász Károly és Babits Mihály fordítását. Ne felejtsük, hogy a kettő között alig van 30 esztendő különbség, Szász Purgatórium-fordítása 1891-ben fejeződött be.
Álmomba' szépen, ifjan tűnt nekem föl
Egy hölgy, a völgyi síkon járdalóba',
Virágot szedve s ajkin dala zendül:
«Ki nevemet megtudni vágy' valóba',
Lea vagyok, s járomba' szép kezemmel
Virágokat szedek s kötök csomóba:
Hogy percre tükröm szépnek tüntessen fel,
De húgom Rákhel soha az övétől
Nem mozdul és föl naphosszanta sem kel.
Megválni nem tud szép szeme fényétül,
Mint attul én, hogy ékítsem magam'.
Munkában én, ő szemléletben épül.»
Bár ez még Szász Károly sikerültebb részletei közül való, s az ilyen kifejezések, mint járdalóba', ajkin, megtudni vágy' valóba' még megjárnak egyéb, fájóbb csonkításokhoz képest, - a hiányjelek száma ilyen kis területen eléggé elárulja, hogy itt túllépés történt olyan határon, amelyet büntetlenül áthágni nem szabad. A XIX. század költői nyelvének két nagy vívmánya volt: a nyelvújítás és a népnyelv kiaknázása, de ezt a két forrást a XIX. század nagy klasszikusai alaposan kimerítették. Petőfi utánzói a népköltészet kristálytiszta, de sekély vizéből már sok iszapot hoztak fel és a nyelvújítás megakadt azon, hogy alapjában véve csak a szóképzésre és összetételre terjedt ki. Az epigonok szintén csak ebben az irányban haladtak tovább és sokszor a ragozás körébe vágó csonkításokba és változtatásokba merészkedtek, pedig ezen a téren a nyelv a legérzékenyebb és a szavak, ha valahol, a csonkításban véreznek. Ezzel szemben a XX. század költészetének, Adyval és Babitssal az élén, az volt tulajdonképpen a nagy nyelvi vívmánya, hogy az újítást egy eddig ugaron maradt, bár rendkívül termékeny térre vitték át, a szintakszis terére. Új szavak helyett új fordulatokat, új szóösszeállításokat, új mondatritmusokat, a szavak elhelyezésében új valeuröket hoztak. Egy pillantás a fent idézett sorokra meggyőzheti az olvasót, hogy Babitsnál az újság ingere a különös szófűzésben és az ebből eredő, vagy ha úgy tetszik, ezt titkon igazgató ritmusban van: gyönyörű kezemnek koszorút kötni drága tudománya, vagy kezeim cicomára fürgék. Vagy vegyük azt a különös, kereszteződő gondolatritmust, mely az első terzinában található és egészen dantei elevenségű: egy ifjú szép hölgy - álmaim leánya × virágos réten - virágot szedve. Igaz, hogy a gondolatritmus a költészet legősibb elemei közé tartozik, de a régi és új magyar gondolatritmus között van egy lényeges különbség: a régi egy gondolat ismétlése más szavakkal, szinonim kifejezésekkel, az új tulajdonképpen nem is gondolatritmus, hanem hangulatritmus, egy ritmikus hangulati vagy zenei motívumnak ismétlése akár azonos szavakkal, ahogyan például Ady híres költeményében, Az utolsó mosoly-ban jelentkezik, ahol minden sor a maga teljességében megismétlődik. Babits fordításában igen gyakoriak az ilyenek:
Megyünk mindaddig, míg a nap világít,
megyünk mindaddig, míg lehet - felelte. (Purg. VI. 52-53.)
Csillag-nál jobban csillag-szeme fénylett. (Pokol, II. 55.)
Most minden fénytől néma helyhez értem,
mely mint a tenger a viharba, zúgott,
mint tenger zúgott, ellenséges szélben. (Pokol, V. 30.)
Ezek csak a legfeltűnőbb jelenségek. Ki tudna mind az elevenére tapintani annak a sok rejtett és futó szépségnek, melyet csak érezni lehet, de nem az értelem durvább eszközeivel felkutatni. Hogy azonban Babits mennyire tudatában van újításának, azt legjobban elárulja fordításához írott tanulmánya (Irodalmi problémák, 206-226. l.), ahol ismételten hangsúlyozza az ilyeneket: «Danténál minden szó elhelyezésének külön értelme, külön szépsége van», - «Danténál hangulatilag és értelmileg egyformán fontos a szók helyzete: az, hogy a sor elején vagy végén áll-e a szó.»
Egy másik újítás, amely a XX. század költészetét felfrissítette, a verselés terén történt. Nem lehet célom itt bővebben kifejteni a tárgyat, nem is áll a rendelkezésemre olyan anyag, amelynek alapján erre vállalkozhatnék, különben is történt már nem egy érdekes kísérlet, hogy csak Rozványi Vilmos értekezését említsem a Nyugat-ban (1912) és Sík Sándorét az Irodalomtörténet-ben, (1918), nem is említve Földessy Gyula és Babits Mihály még mindig eldöntetlen vitáját Ady verseléséről. Megelégszem azzal, amit bírálatom elején egy példán megjelöltem, hogy a régi elkoptatott formákba valósággal mennyire életet tudott önteni az új, szabadabb ritmus. Hogy különben a régi szabályok mennyire merevek és tulajdonképpen csak a latin epigon verselésből elvont mesterkélt, iskolás konstrukciók voltak, azt legjobban mutatja, hogy valahányszor a magyar verselés újabb, szabadabb lendületet vett, mint Zrínyinél, Csokonainál, Petőfinél, az elmélet mindig tanácstalanul és értelmetlenül állott vele szemben, míg valahogyan nem sikerült nagy nehezen a régi Prokrustes-ágyra vonni. Az új költészet kiválóbb műfordítói, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád éppen azzal érték el legnagyobb sikereiket, hogy merészen szakítottak a régi iskola elgáncsoló verstechnikai hagyományaival, s bár ezzel magukra vonták az akadémikusok haragját, mégis olyan teljesítményeket értek el, amikre a régi műfordítók legjelesebbjei sem voltak képesek. Mert ezek vagy a versformák iskolás tökélyére törekedtek, remekül kattogó ütemekre, meg csengő rímekre, és akkor a nyelvük maradt lapos és kifejezéstelen, vagy a nyelvi szépségre és erőre való igyekvésben a lábaik lettek vontatottak és a rímeik tompák. Ami hiányzott bennük, az a szabadabb szárnyalás bátorsága, a friss nyelvi és verselési alkotás szabadsága volt - ilyen megkötöttséggel nem lehetett még a legjobbnak sem Dantét fordítani, aki minden aszkétizmusa mellett mesterkéletlen és természetes.
[* ]