Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kuncz Aladár: Romain Rolland
Ha velencei alkonyulatban a gondola tovasiklik a hullámokon és a szabad tenger felől jövet a parton feltűnik a Doge-palota és a Szent Márk tér, különös, fennkölt érzés fogja el az embert. A csónakos evezője megtelik árnyékkal, olyan lesz, mint valami fekete varázslóbot, melyet, ha a víz ragyogó, zengő folyamába márt, finoman csengő, apró arpeggiok hullnak le róla. A világi zaj elült, s a csendben megkezdődik a természet nagy hangversenye. Minden benyomásunk melódiává eszményül. A tenger ringása olyan, mint valami általános, nagy kórus, mely a hullámzás szerint hol közeledik, hol egészen elhal. A messzi épületek megfagyott konstrukciója az alkony színes fényében szabad ritmussá olvad fel és együtt énekel az éggel, a bíborszegélyű fellegekkel. Egy-egy hajókürt, vagy elmosódott harangszó messzi üzenetnek tetszik egy világból, melyből úgy érezzük, hogy örökre elváltunk. Nincs más, csak ének, ritmus és zene. Mintha oly mértékben, ahogy a leszálló este árnyékában elvesznek a szem gyönyörűségei: a színek és formák, minden élvező vágyunk a hallásban összpontosulna, s a látott világ helyét elfoglalná egy egészen más, boldogabb világ: a halott világ.
Így érzékeli át az életet zenei formákká a vérbeli zenész. De sok írónál és költőnél is megfigyelhető, hogy alkotó extázisukban éberebbek és benyomásra készebbek a halló, mint látó érzékei. Ilyen költő Viktor Hugó, vagy nálunk Vörösmarty, s ez a vonás a legjellemzőbb Romain Rolland művészi képzeletére is. «Minden muzsika az igazi zenésznek - írja Romain Rolland. Minden rezeg, lendül, előretör és hullámzik: a napfényes napok, az éjjelek, mikor a szél fütyül, az elömlő fény, a csillagok szikrázása, viharok és madárének, rovarok zsongása, fák megremegése, a tűzhely barátságos duruzsolása és kapuk nyikorgása, s a vér, mely az éj csöndjének ereiben folydogál. Minden, ami van, muzsika. Csak hallani kell tudni.» (L'Aube 173.1.) Romain Rolland e szavakkal a maga művészi szemléletét jellemzi. Megfigyelhetjük leírásain és stílusán általában, mennyire tisztán zenei az érzékelése. Nincs regényében kép, mely csupán vízió lenne, a legtöbb azonban teljesen hallószervének szenzációja. Ő neki a napfény csörgedez, az este lecsurog, fény és árnyék ritmikusan váltakoznak, a mosoly az arcon végigpereg, mint levélen az esőcsepp. Mind csupa hallott dolog, s míg az egyszerű idillikus nappali képeknél is alig akad egy, hol ne csengne harangszó, ne szólna valami hangszer, ne dalolna madár. Zenei képzeletéből természetesen következik, hogy művészete az éjszakai leírásokban a legkifejezőbb, mikor az árnyékba borult föld és a ragyogó ég érintkezésénél a hegyvonalak szabadon követik ritmikus lendületüket és a nagy csendben hallható lesz a természet minden hangja. A Rajna hullámainak összeverődésében kis ezüst harangok csengését, gyermekek nevetését és szelíd asszonyhangok énekét hallja. Ilyen miliőben, vagy kertek és kis szobák intimitásában a kiejtett szó is melodikusabb lesz, mint bárhol. Romain Rolland párbeszédei csak akkor igazán művésziek, ha megrögzíti bennük a szavak zenéjét is, mihelyt csak a cselekvés továbbvitelére szolgálnak, vagy jellemfestések és vitatkozások, hiányzik belőlük a lendület. A francia stílus ismert szellemessége, mely főleg ügyes fordulatokban, apró vonások meglepő felhasználásában áll, Romain Rollandtól jórészt idegen. Az ő stílusa inkább impulzív, érzelmeinek dobbanását követő, mely sokszor igen magasra tud emelkedni, de ha ihlettsége cserbenhagyja, színtelenné, szárazzá válik. Ennek a zenei stílusnak jellemzésére csak egy példát vegyünk. Itt nincs valami természeti leírásról szó. A részlet, amit idézni fogunk, egy cselekvési folyamat legdinamikusabb betetőzése. Kristóf és Anna vad szenvedélye kitör az erkölcs korlátai közül és vakon követi az ösztön útját. Nem közönséges szerelmi kaland ez. Az akadályok, s főleg belső, morális akadályokról van szó, oly áthidalhatatlanok, hogy szenvedélyük minden döntő lendület után lesiklik róluk, mint a verembe került farkas, mely hiába méregeti szörnyű ugrásokkal a gödör peremét. De minden lezuhanás csak növeli az elszánás erejét, s új támadásra viszi az ösztönöket. Egy este megint együtt zenélnek. Felindulásuk oly erős, hogy Anna nem bírja ki, kiszalad a szobából. Kristóf visszavonul.
«Éjfél felé az orvost, ki már lefeküdt, beteghez hívták. Kristóf hallotta, hogy lemegy a lépcsőn és elhagyja a házat. Hat óra óta esett a hó. Házak és utcák el voltak temetve. A levegő mintha ki lett volna vattázva. Kívülről sem lépések, sem kocsik zaja nem hallatszott. A város meg volt halva. Kristóf nem aludt. Valami borzalom fogta őt el, mely percről-percre nőtt. Moccanni se tudott. Ágyába szegezve feküdt hátán, nyitott szemekkel. A szoba falain végigdörzsölt egy éles fény, mely a fehérbe öltözött földből és tetőkből áradt ki... Egy nem hallható zaj megremegtette őt. Csak lázas fülei lehettek képesek azt felfogni. A folyosó padlózatán egész halkan végigsuhogott valami. Kristóf felült ágyán. A halk nesz közeledett, megállt, egy deszka megreccsent. Valaki az ajtó mögött volt. Valaki várt... Egy pár pillanatig, vagy percig talán teljes volt a mozdulatlanság... Kristóf nem lélegzett többé, testét elöntötte a verejték. A hópillék végigsúroltak az ablaktáblán, mint valami madár szárnya. Egy kéz tapogatódzott az ajtón, mely megnyílt. A küszöbön megjelent egy fehérség, s lassan előrejött, az ágytól pár lépésnyire megállt. Kristóf nem látott semmit, de hallotta őt lélegezni, s hallotta saját szíve dobbanását. Közelebb jött és megint megállt. Arcuk oly közel volt, hogy lélegzetük összefolyt. Tekintetük kereste egymást a sötétben, anélkül, hogy találkozhatott volna... Az asszony ráhullt és szó nélkül, vad dühvel összeölelkeztek...» (Le Buisson Ardent 241-42.) Ebben az egész leírásban nincs más, csak a fülnek lázas érzékelése, mely még a nyilvánvalóan látható dolgokat is, mint a hó fényét, hópillék esését a maga birodalmába kaparintja.
Romain Rolland képzeletének ez a zenei vonása azonban nem csak stílusán érződik meg, hanem kissé összetettebb változatokban elágazódik egész művészi karakterén is. Jean Christophenak egész megkomponálása tisztán zenei. A főmotívum maga a hős, Kristóf, a mellékalakok mind az ő életébe folynak bele, hogy végül mintegy hatalmas kórusként vele együtt énekeljék a fő dallamot: Kristóf életét. A gyermek Kristóf élete az öntudatlanság homályából előcsillan, mint kis patak, aztán véletlen találkozásokból egyre dagad folyása. Ezeket a találkozásokat sem a cselekvés, sem az élet kényszere nem rendezi, hanem az író elképzelése csupán, mely mindig új és új motívumokkal akarja gazdagítani egyetlen dallamát. Mi indokolná Sabine szomorú szerelmét, mely úgy játszik bele Kristóf életébe, mint valami pásztorsípnak merengő hangja, mi indokolná Ada érzéki megjelenését, mely a Sabine epizód után oly vidáman csendül fel, mint scherzo az andantera, s mi indokolná az összes többi alakok szereplését a bájos Antoinette-ét, az elfinomult Jacqueline-ét és a szenvedélytől izzó Annáét, ha nem mind a Kristóf életében tükröződnének, s folyásának különböző színt adnának, mint a folyó medre a víznek? E csodálatos elevenséggel megalkotott női alakok, s a többiek is, mind, a szülők, a nagybátya, Olivier és a többi, nem önmagukért vannak, ábrázolásuk nem plasztikai, hanem csupán Kristóf élete által nyernek értelmet. Kristóf a szemafor, mely egy percre rájuk veti fényét, hogy aztán ismét a sötétségbe merüljenek. A regény tehát, ami a cselekvését illeti, csupa epizód, melyeket a Kristóf iránt érzett érdek fűz csupán össze. Szerkezetileg egy ember regénye, s nem egy koré. Korregény csak annyiban, amennyiben hőse foglalkozik korával, megismeri kora műveltségi és szociális áramlatait, de mindez csak az ő felfogásán keresztül tükröződik. Más, számbavehető rendeltség, más küzdelemre képes életfelfogás nincs itt, csak a Kristófé, más egész ember nincs itt, csak Kristóf, lehet-e akkor művészi szempontból cselekvésről beszélni, lehet-e akkor a Jean Christophe-ot jól megszerkesztett műnek mondani, vagy éppen oly korregénynek tartani, mint Balzac vagy Zola regényciklusait? Nem, bármennyire is nagyarányú a Jean Christophe, egy egész kor regénybeli feldolgozásának nem nevezhető olyan értelemben, mint ahogy Balzac Comédie Humaine-ja az. Romain Rolland nem tudja úgy meglátni a társasági embert, a cselekvő jellemet, mint Balzac a maga társasági vonatkozásaiban, a maga cselekvő jelmezében. Ő elveszti tájékozottságát amaz új ember előtt, amellyé lesz mindenki, mihelyst a cselekvés vágya, vagy mások érdeke kihozza belőle a társasági embert. Romain Rolland érdeklődése a belső ember felé fordul, s a lélek fejlődése fontosabb nála az érdekek küzdelménél. Ezért nem kor- és nem társasági regény a Jean Christophe, hanem csupán egy ember története, s ha irodalmi analógiákat keresünk, inkább Goethe Werther-jére, vagy Hugo Nyomorultak-ára gondolhatunk, mint Balzacra vagy Zolára. Szerkezeti szempontból tehát az lesz az egyetlen kérdés, hogy vajon eléggé mélyen és érdekkeltően van beállítva a Kristóf-probléma ahhoz, hogy tíz kötet epizódját egy egységes cselekménnyé tudja olvasztani? Azt hisszük, hogy igen. Kristóf lelki élete folytonos evolucióban van. És ennek a folytonos mozgásnak nemcsak egy rugója van, tudniillik az erkölcsi ideál keresése. Kristóf élete nemcsak egy bizonyos kor emberének élete, hanem magának az életnek a szimbóluma is. Nem egy bölcsőtől sírig tartó külső emberi életnek a szimbóluma. Kristóf élete egy élethullám, mely a káoszból indul ki, s az eleszményülés végtelen tengerében oldódik fel. A regény belső egysége addig tart, míg ez a hullám elindul, s míg fel nem oldódik. Ez annyira zenei elképzelés, hogy érthetővé csak akkor válik, ha magának a regénynek az anyagát tekintjük. Kristóf élete, s vele együtt a regény is Grazia halálával fejeződik be. És ez nem külső esemény itt. Grazia az utolsó lény, kit Kristóf szeretett, az utolsó valaki, aki az élethez, a küzdelemhez és fájdalomhoz kötötte. Most már senkije se maradt, kihez az élet fűzné - így szokták ezt mondani. Valójában ennek mélyebb jelentősége van és Romain Rolland érezteti ezt. Kristóf nem aggult el, csak az élet fölé emelkedett. Ösztönei, érzései többé nem taszítják a nagyszerű, de fájdalmas küzdelembe, hol az örökös gyötrelem szüneteiben, az erők pillanatnyi kiegyenlítődésében vagy összekapcsolódásában: a szerelemben, új életté éljük magunkat. Az Égő Bokor lábainál fekszik és ő maga már csak tiszta képzelet és tiszta gondolat. Ő maga a mennyország. A «fal» - tra Beatrice e te č questro muro - közte és Grazia közt ledőlt, éppen azért, mert Grazia - az élet utolsó kínálkozása - meghalt. De nemcsak Grazia halt meg, vele halt Kristófnak utolsó életbeakarása, vele halt maga Kristóf is az ember, s ami benne megmarad, az csak a tiszta gondolati békesség, az egyesülés alkotásaival: szeretetteivel és árnyéka volt emberi formájának.
Ez a ható erő, melyet Romain Rollandban zenei képzeletnek neveztünk, nem csak művészi alkotásaiban bontakozik ki szervesen, de jellegzetes nyomot hagy erkölcsi felfogásában is. Művészet és erkölcsiség Romain Rollandban egy magból felsarjadzó két ág, mely a dús lombkoronában ismét egységgé olvad. Romain Rolland megtisztulását és életigenlését a természeti erők ritmikus mozgásának felismerésében és önmagába való átérzésében találja meg. Ez pedig nem egyéb, mint a világnak zenei érzékelésen alapuló szemlélete. Megfigyelhetjük magunkon komolyzenei művek élvezésénél, hogy bármennyire csak a fájdalomnak vagy elkeseredésnek kifejezése is a zene, hatása végeredményben mindig felemelő, új életre hívó, mert a zenében teljesen elvész a pillanat és egyéniség érdeke - az adott életfelület - és csak a tiszta formák, mozdulatok, az élet belső ritmusa marad meg. És ez az életalkotó erőkkel való érintkezés a zenénél sokkal közvetlenebb, mint más művészeteknél. A zene anyaga, a hang, oly finom, szinte anyagtalan, hogy képletesen szólva, az életerek a hanghártyán át mintegy melegségüket, lüktető lendületüket is közvetíteni tudják. Ezért esik a zene hatásának majdnem egésze lényünk öntudatalatti részébe. Ami ebből öntudatunk megvilágításába kerül, az is inkább valamelyes érzelem, az ösztönöknek ellenállhatatlan kitágulása az élet felé. Abban az örökös, egymásra következő hullámzásban, ahogyan a zene az életet ábrázolja, minden egyéni fájdalom egy általános fájdalommá oldódik, mely már többé nincs a hatalmunkban, hanem beleilleszkedik az élet ritmusába, hol fájdalomra öröm következik és hol nincs megállás, megoldatlanság és következetlenség. A zene az élet titokzatos erőinek első fokú átvezetése a művészi formába egy olyan állapotban, mikor még az erők küzdelme nem számtalan egyéniségekre való bomlottságában ábrázolódik, hanem maguknak az erőknek általános, nagy mozgásaiban. Ezekkel a mozgásokkal együttérezni, ezekbe megfüröszteni egyéni formáját megunt életünket és új erőt, új hitet nyerni általa, ez Romain Rolland tanítása, ez egész egyéniségének legösszetettebb és legegységesebb kifejezése.
De nem szabad azt gondolnunk, hogy Romain Rolland művészi képzelete az élettel való e természetfölötti kapcsolatokban merülne ki. Ez csak összefoglaló szemléletét, stílusát és alkotó zsenijének útját, titkos fordulatait jellemzi. A részletekben, az egyes jelenetek szemléletében tud ő tisztán leíró maradni. Különösen asszony alakok megelevenítésében a látása gyakran egészen plasztikai. Az idea és a forma egy megnyugtató, szoborszerű egységbe olvad, s az egyéniség mint zárt, önmagában egész élet kerekedik ki. Ez a fölényes, déli látás, mely a természet dús ajándékaival elkényeztetett déli népekre olyannyira jellemző, francia vonás Romain Rollandban. Hajlama a természetfölöttiség iránt és a zenei képzelete pedig északi vonás.
Ezért nem véletlen, hogy egyforma megértéssel tudta becsülni a német kultúrát épp úgy, mint a franciát. Veleszületett kettős művészi látása ugyanoly erővel ösztökélte őt mindkét irányú alkotásra, s mint egyéni életében arra törekedett, hogy magában e két ellentétes elemet megegyeztesse, úgy élete ideáljául a német és francia szellem kiengesztelését, s egy közös kultúrában való összekapcsolódását tűzte ki. E cél felé Romain Rolland élete és működése az első lépés. Jean Christophe-ját franciák és németek hasonló szeretettel olvassák és egyaránt megtalálják benne nemzeti vágyaik és törekvéseik hű kifejezését.