Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kuncz Aladár: Romain Rolland
Képzeljük Romain Rolland-t vissza a korba, melyben életfelfogása kialakult, vegyük szemügyre a hatásokat, melyek az ő nemzedékének képzeletére szinte hipnotikus erőt gyakorolnak, mint például Stendhal és az egyéniségek dicsőítése, Tolstoj és a testvériség evangéliuma, Wagner és a hősi szenvedélyek, Nietzsche és az imperialisztikus ideál - akkor előttünk áll a feladat, minek megoldására kora szelleme őt megkeresi.
Egy kis vidéki városból, Clamecyből kerül Párizsba. Mult-patinás városka nemcsak öreg házain, kőhídjain és St. Martin gótikus templomán, de emberi lelkén, gondolkodásmódján is. Gimnáziumában egy idegen nyelvet se tanítanak, annyira feleslegesnek látszik az itteni emberek szemében az utazgatás, idegen népekkel és kultúrákkal való érintkezés. Ebben az iskolában kezdi meg tanulmányait Romain Rolland, ki élete egyik legnemesebb céljául fogja kitűzni a német és francia szellem kiengesztelődését egy közös, európai kultúra megteremtésében. Családjától se igen kaphatott ösztönzést arra, hogy ily magasrendű ideálokat tűzzön maga elé. Szülei konzervatív gondolkodású kispolgárok. Apja, ki városi jegyző volt, ha meg is fordult Párizsban, személyi érdekein kívül nem látott egyebet a nagyváros útvesztőjében. Ami a fiút a szűk körből Párizs felé csalogathatta, a zene iránt való nagy érzéke lehetett. A zene vágyakat ébreszt és megmozgatja a képzeletet. A zongora hangjaiból csalogató álomképek bontakoznak ki és sóvárgást ébresztenek a lélekben nagy tettek, dicsőség és idegen világok után. A párizsi Louis le Grand-ban, ahol Romain Rolland a gimnázium felső osztályait végezte, éppen ez a zenei rajongás hozza össze Paul Claudel-lel. Wagner-imádók mind a ketten egy olyan korban, mikor még a párizsi hivatalos világ kifütyülte Wagnert. Képzeletüknek Wagner zenéje olyan nemes lendületet ad, melyről leszokni többé életük későbbi folyamán se tudnak. Claudel minden drámai alkotása a nagy emberi ideálok ábrázolása és Romain Rolland egész élete a világzseniknek való hódolás. Gyerekkoruk benyomásai örökre elszerződtetik őket a heroizmus szolgálatába.
1886-ban, mikor Romain Rolland az École Normale-ba kerül, karakterének két legjellemzőbb vonása: az emberben rejtőző istenségnek, a zsenialitásnak keresése és a zene formáin át a természetfölöttiség iránt való érzék, már kikristályosodott benne. Ez lényének már most megadja azt a komoly, zárkózott jelleget, amelyet aztán egész pályáján át megőriz. Az École Normale légköre érdeklődését határozottan az irodalom és a filozófia felé irányítja. A tudományos élet előterében olyan egyéniségek állnak, mint tanára Brunetiere, mint Renan és az École Normale Taine által bevezetett kedvenc bölcselője: Spinoza. Az irodalmi életben Stendhal újraértékelése és a Vogüé által népszerűsített orosz regény, különösen pedig Tolstoj foglalkoztatja leginkább a fiatal írók képzeletét. A naturalizmus végérvényesen megbukott. Szigorú elméletének nyűge alól az új nemzedék szívesen szabadítja fel magát, s ki-ki hajlama, vagy érdeke szerint engedi magára az új áramlatokat hatni, melyek az egész embert, az ösztön felülkerekedését az ész felé, új miszticizmust és új vallásokat hoznak. Huysmans elfelejtett vallásos misztikusok írásaiban és félreeső kolostorok életében keres ihlettségre anyagot, Barrčs az egyéniség keresett fokozása által akar eredeti lenni és Paul Adam az erő tartaléktalan dicséretét zengi. Romain Rolland egyelőre minden alkotási vágy nélkül mélyül el a kulturális élet ez új forrásaiban. Erősen erkölcsi tendenciájánál fogva képtelen arra, hogy jelszókká hígítsa azt, amit életfelfogása szerves részévé tehet. Amíg fiatal, az eszmék teljesen lebilincselik, s anélkül, hogy a megvalósulással foglalkoznék, megalkotja mintegy egész életére előre gondolkodásmódja szerkezetét, tisztán spekulatív alapon. Filozófiai elmélkedéseinek eredményét egy kis értekezésben örökíti meg, melyet 1888-ban ezzel a címmel írt: Credo quia verum. Ennek a műnek alapgondolata: érzem, tehát van (ti. az Isten) alapjában ugyanaz a tétel, hová regényében Jean Christophe jut. A kettő között mégis milyen nagy a távolság! Itt egy elméleti formulát kapunk, ott maga az élet nyilatkozik meg szimbolikus jelentőségében. Credo, quia verum Romain Rolland kiindulása, egy elméleti készültség, melyre érezte, hogy szüksége van, ha az élet mélységes élésébe beleveti magát.
A következő évtizede életének anyaggyűjtés. Az École Normale után a római École Francaise-ba kerül. Itt teljesen a művészetek tanulmányozásába merül. Az örök városnak nem csak emlékei, levegője, de emberei is a múltra utalják őt. Az emberek mozdulataiban, arckifejezésében felfedezi őseiknek nemes hagyatékát, s ami az utódokon nem egyéb, mint az öröklöttség puszta dekoratívuma, azok mögé látja a lelket, az akaratot, melyek egykor oly erővel fejeződtek ki, hogy fiziológiai megjelenésük késői leszármazottjaik szürke életében sem tudott egészen eltűnni. A modern Róma felé építi képzelete a reneszánsz Rómáját. Erkölcsi nyugtalansága és szomja az emberi kiválóság után türelmetlenül kutat a múlt emlékei között az egész emberért, az ideák teljes kifejezéséért. Stendhal és Gobineau kísértik őt, a kiválasztottak keresésének e két fanatikusa. De egy előkelő ismeretség révén más nagy szellemek közvetlen közelségébe is jut. Gabriel Monod bevezeti őt Malwida von Meysenbughoz, ehhez a történelmi jelentőségű idealista nőhöz, ki a negyvennyolcas évek forradalmáraitól, Kossuthtól, Mazzinitől, Louis Blanc és Herzentől kezdve Wagneren, Ibsenen keresztül egészen Nietzschéig a nemzetközi világban korának majd minden kiválóságával személyes érintkezésben volt. Az ő visszaemlékezései, levelezése és egész egyénisége, melyen frissen tükröződtek vissza nagy egyéniségek és nagy gondolatok, csak fokozzák Romain Rolland érdeklődését az emberi zsenialitás iránt. Párizsba visszatérve, szinte természetszerűleg bontakozik ki előtte a feladat: megteremteni a modern nagy drámát, a nép széles rétegeinek szánt igazi színművészetet. Így egyezteti magában össze az individualisták és Tolstoj hatását. A párizsi színházak üzérkedése a kisszámú és fogékonyság nélküli élvező közönség lealacsonyító befolyása az írók műveire, elsőrendű szükséggé teszi a színház felszabadítását. Nagy ideák megérzékeltetésére, a hit és forradalmak hőseinek nagyvonalú ábrázolására gondol. St. Louis-ban és Aërt-ben a hit mártírjait és négy forradalmi darabjában, 14 Juillet-től a Triomphe de la Raison-ig, a francia forradalmi eszmék megvalósulási útjának négy fázisát mutatja be, de kevés sikerrel, legtöbb darabjával még a színpadig sem jutva. A nép nagy színházának eszméjét lassan el kell ejtenie. Franciaországban, hol a történelmi fejlődés oly áthidalhatatlan szakadékokat vájt az egyes osztályok közé, hol az arisztokratizmus színházi hagyománya már századok óta nemzeti hagyomány lett, egy, az egész országnak szóló és a tradíciókkal mereven ellentétes színházi reform a legképtelenebb álmok közé tatozott. Romain Rolland elkönyveli ezt a csalódást, mint a másikat is, mely a színházi újításokkal párhuzamosan a Dreyfus-ügyben való közéleti szereplésével érte. Be kellett látnia, hogy a színház, mint a közélet is, már sokkal inkább hagyományosan iskolázott érdekkörök megszokott harctere, semhogy ott jóhiszemű idealizmussal sikert lehetne elérni. A mozgalmakból nyereségként maradt egy maroknyi harcostárs, kikkel az aktivitások tüzében közelről megismerkedett. Mindegyikük egyforma lendülettel, őszinteséggel adta át magát a korszellem inspirációinak és mindegyikük vereséggel vonult vissza, mert meggyőződése integritását és nem érvényesülését kereste.
Romain Rolland ellátta zenetörténeti katedrájával kapcsolatos teendőit, s különben teljes visszavonultságban a művészetek nagyjainak: Beethovennek, Michelangelonak és Tolstojnak tanulmányozásába mélyedt. Visszavonultságában, életére való higgadt visszatekintésében érlelődött meg benne a gondolat, hogy egy nagy művészkarakter életét megírja annak a kornak keretében, melynek küzdelmeiben maga részt vett és amely Franciaországban a nacionalizmus győzelmével le is zárult. Barátja és írótársa Charles Peguy, ki azóta a világháborúban elesett, dacolva a párizsi üzérirodalommal, alapított egy kis vállalatot, a Cahiers de la Quinzaine-t, mely összeköttetés és reklám nélkül indult útjára, tisztán a művelt olvasók támogatására számítva. Itt jelentek meg Romain Rolland életrajzai Beethovenről, Michelangelorol és Tolstojról, s itt jelent meg nagy tízkötetes regénye is füzetalakban 1904-től 1912-ig. Ez alatt a nyolc év alatt, mintegy Romain Rolland élete átfolyik teljesen regénye organikus kibontakozásába. A kor, melynek történetét megírta, mind élesebben vált el a háború felé vezető új kortól, s regénye nagy arányai egymásután vették fel magukba nemcsak volt élete élményeit, de egész jelen életét is. Az általa abban az időben tanulmányozott Beethoven, Michelangelo és Tolstoj alakjai összefolynak Jean Christophe személyében, s a regény utolsó kötetében már a közvetlen háború előtti Franciaország áll előttünk. Romain Rolland érzi, hogy a háború kikerülhetetlen, de hisz abban, hogy a műveltség magasabb szféráiban a nemzetek egysége nem bomlik meg. A németek felé nyújtja kezét: «Itt van a kezünk. Hazugságok és gyűlölet nem fognak elválasztani bennünket. Nekünk szükségünk van rátok, nektek ránk, szellemünk és fajunk nagyságáért. Mi Nyugat két szárnya vagyunk. Ha eltörik egyiket, a másiknak repülése is megtörik. Hadd jöjjön a háború! El nem szakítja szorító kezünket és el nem vágja testvéri zseninknek lendületét». A háború eljött és Romain Rolland Svájcba vonult vissza, az egyetlen helyre, hol a nemzetek nagy harcában csupán az emberiséget szolgálták. Cikkeiben, melyeket az Audessus de la męlée-ben foglalt össze, emberségességért kiáltozott az elvadulások idején. Helyzete a világháborúban meglehetősen nehéz volt. Igazságszolgáltató akart lenni a németek felé épp úgy, mint hazája felé. De míg ott túlságosan rezerváltnak találta, itt, a folyton növekvő bosszú és gyűlölet szenvedélye passzív állásfoglalását hazafiatlanságnak minősítette. Be kellett látnia, hogy nagy álmai a műveltség egységes birodalmáról, a létérdekek küzdelmében elveszítették minden jelentőségüket. Az ötéves háború oly mély szakadékot vert a háború előtti fejlődés és a háború utáni új élet közé, hogy az a generáció, mely magát akkor joggal hihette a műveltség és a szellem leghivatottabb közvetítőjének a jövővel kapcsolatban, megrendülve és elkábulva áll ma eszmék és értékek borzasztó hullahegyén és hasztalan keresi cselekvési energiáját, melynek lüktetést eszméi adtak egykor. «Megírtam egy nemzedéknek tragédiáját - mondja utolsó kötete előszavában - amely el fog tűnni. Semmit sem titkoltam el vétkeiből és erényeiből, nyomasztó szomorúságából, kaotikus büszkeségéből, hősi erőfeszítéseiből és levertségéből az emberfeletti feladat súlya alatt: egy egész világösszeget, egy morált, esztétikát, hitet és egy új emberiséget alkotni». Úgy képzelte tehát a maga és vele együtt érző írótársai hivatását, hogy ők erkölcsi predesztináltságukkal tisztán formailag és lélekben megszülik az újkor új világnézetét, s benne mintegy átdifferenciálódott életüket adják örökbe az eljövendőknek, hogy azok most már kételyektől megszabadulva induljanak előre a cselekvés gondtalan útján. A háború előtti közvetlen idők, s maga az egész háborús szellem azonban nem törődött ezzel a gondolatfolytonossággal. Egy új lélek bukkant fel, melyben Romain Rollandék generációja sehogy se tudta a maga folytatását látni. Idő előtt kellett visszavonulniuk és meg nem értve, ki nem élve magukat, hogy mekkora kárára a francia műveltségnek, melybe az írás új művészetét, egy magas morál komoly légkörét akarták bevinni - azt csak a jövő tudja majd megítélni. Romain Rolland azonban nem csak erkölcsileg foglalt állást az élettel szemben. Bármennyire is főként erkölcsi értéknek látszik írói működése - Charles Peguy őt egy irodalmi sikernél jóval többet jelentő új morál revelációjának érzi elsősorban - azért erkölcsisége még sem több benne a kor rendeltetésénél, azaz ettől függőleg alakul ki, vagy veszti el értékét. Ősibb és megtámadhatatlanabb erő benne művészi képzelete, melynek ösztönös szívóssága és vitalitása akkora, hogy még Romain Rolland tisztán erkölcsi problémáiba is befurakodott, s megmentette Romain Rolland-ban nemcsak a művészt, de az embert és - a moralistát is.