Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kuncz Aladár: Romain Rolland

Kuncz Aladár: Romain Rolland
1.

Ha Romain Rollandot kivesszük a korból, melyben él, mely őt is nemcsak meghatározza bizonyos mértékben, de predestinálja is, ha elválasszuk a nagy szellemek hipnózisa alól, melyek egész működésében irányítják, úgy a ránézve legmélyebben és legáltalánosabban jellemző életformulát a következőképp állíthatjuk fel: művészi látás küzdelme a morális látással. Tehát nem egyéni élet és érvényesülés, nem élvkeresés kel benne harcra a tiszta művészi vágyakkal, hanem az erkölcsi problémák folyton kísértő szövedéke hálózza be alkotó erejét. Az erkölcsi szempont benne a tudatos a priori, mely művészi látásának forrásánál gátat vet a szabad kibuggyanás elé és az íróra a legnehezebb kettős cél elérését erőszakolja: egy legfelsőbb morál megkeresését a művészi alkotásokon keresztül. Ahol egyik vagy másik rendeltség, erkölcsi vagy művészi egyaránt, jelentékenyen kisebb, mint a másik, ott küzdelem nincs, de nincs lehetőség sem, mert az erősebb hamar eltünteti a gyengébb imperatívuszt. Romain Rollandban azonban művészi és erkölcsi törekvések egyaránt erősek. Művészi látása veleszületett, az öröklöttség titkos csatornáin belészüremlett életajándék, a vágy pedig, hogy megkeresse a maga erkölcsét, korának megfellebbezhetetlen ujjmutatása. Egy olyan intenzív élés, mint amilyen a Romain Rollandé, csak egyforma erősen tudja élni önnön művészi életét éppúgy, mint kora azaz erkölcsi életét, s innen az engesztelhetetlen küzdelem, melynek látszólagos kitisztulása csak pihenés és erőgyűjtés az újabb összecsapásra. Az ilyen kettős összetételű egyéniség éppen a kettősség szükséges küzdelménél fogva, rendszerint nem nyereség sem a tiszta művészet, sem a tiszta morál számára, hacsak nem a zsenialitás méreteiben folyik le a mérkőzés. Ez pedig éppúgy csak öröklött, vagyis a leszármazás rendjén támadt titokzatos elváltozás, mint a művészi látás, tehát az ösztönösség megszámlálhatatlan eszközeivel veszi fel a küzdelmet a kor hipnózisa az erkölcsiség ellen, s megjelenési formájának, a művészi látásnak, a moralitás legerősebb szuggesztiójával szemben is érvényt tud szerezni. Ezért nem ejtődött el Romain Rollandban a művész, bármennyire előtérben áll műveiben az erkölcsiség, a boldogság keresése, a szociális nehézségek megoldása, melyek akaró és gondolkodó lényének kizárólagos érdekeltségei alkotó lényének művészi aspirációival szemben.

A művésznek rendeltetése az életábrázolás, vagy inkább életalkotás az életbe szerelmes képzeletének megtermékenyülése útján. Mennél erősebb fokú és közvetlenebb képzeletének érintkezése az élettel, annál inkább lesz a megtermékenyülés eredménye elővalami, szuggesztív. A moralista azonban a boldogságot keresi az emberiség számára. Egyetlen gondolata valamely általános jólét, akár társadalmi, akár lelki jólét elérése, s ebben lehetnek eszközei gondolatiak, vagy érzelmiek, törekvéseinek lehet forrása érzelmi, vagy elméleti, de minden körülmények között az élettel és főleg természettel elégedetlen, ezek fölé akarja emelni az emberiséget, e kettőnek: emberi és természeti, a merev elkülönítésével. A művész tehát tárgyilagos szemlélő és organikus alkotó, míg a moralista szubjektív forradalmár és logikus szervező. Két, egymással szöges ellentétben álló lélekösszetétel. És mégis változó időkben, erkölcsi felfogások megrendülésekor kevés művészlélek tud megszabadulni kora irányításától, s átengedi magát a két ellentétes világnézet küzdelmi színteréül. Ott, ahol az erkölcsi eszme főleg gondolati, mint Rousseau óta a legtöbb esetben, ott a két felfogás lényegében nem küzdhet egymással és nem olvadhat egymásba. Ha a lélek művészi jellemű, a morális célzatosság mindig felszínen úszik, mint vízen az olaj, s ha pedig az erkölcsiség benne a túltengő, akkor a művészi elemet példázattá értékteleníti le. Nem ily erős az ellentét, ha az erkölcsi eszme érzelmi és képzeleti, azaz vallásos, mert az erkölcs vallásos formája nem téveszti szem elől az emberinek és természetinek kapcsolatát. A művész a nagy természeti erők örök lüktetését ábrázolja és örökíti meg múló, egyéni alakulatokban, a moralista a tiszta emberit választja ki a természet egyetemességéből, míg a hívő misztikus kapcsolatot keres a kettő között. Világos tehát, hogy a művész közel a hívőhöz addig, míg a hit nem lesz dogma, amíg tehát állandóan merít az érzelem és képzelet újító forrásaiból. Romain Rolland boldogságelmélete vallásos természetű, nem egy meglévő vallás szolgálatában és nem is egy eljövendőjében, hanem a tiszta, meg nem kötött vallásos lélek szolgálatában. Látni fogjuk, hogy még ez az erkölcsi lekötöttség is sokban differenciálja művészetét, de nem egyszer, a két szemlélet érintkező pontjain különös lendületet is kölcsönöz neki.

Romain Rolland erkölcsi felfogásának egyik legválságosabb pontja az az emberszeretet és az igazságkeresés megegyeztetése. Látni a dolgokat, az embereket a «maguk valójában» (ez a naturalizmus kétesértékű megfogalmazása) és mégis szeretni őket. «Hányszor voltunk abban a helyzetben - írja egy helyen -, hogy vagy ne lássunk, vagy gyűlöljünk. És hányszor tölt el egy művészt - egy nevére méltó művészt, írót, ki ismeri az írt szó félelmetes és nagyszerű hatalmát - hányszor tölti el őt a szorongó aggodalom abban a pillanatban, mikor valamely igazságot akar leírni. Ez az egészséges és férfias igazság szükséges a modern hazugságok, a civilizáció hazugságai közepette, ez az éltető igazság olyan, mint a levegő, amit szívunk... És mégis látjuk, hány tüdő nem bírja ezt a levegőt, hány ember, kit gyöngévé tett a civilizáció, vagy szívük jósága!... A társadalom szüntelenül szembe találkozik ezzel a dilemmával: igazság vagy szeretet? És rendszerint úgy oldja meg, hogy feláldozza mind a kettőt.»...

A kérdésnek ez a beállítása teljesen erkölcsi, s tegyük hozzá, hogy a múlt század erkölcsi áramlataira jellemző beállítás. Az írópróféta szól hozzánk, kinek szemében a társadalom nem egyéb, mint nagy értékek leértéktelenítő nivellálója, s kinek egy vágya és akarata van, meggyógyítani, megboldogítani a társadalmat. Az íróművész látása nem ily egyszerű, s ha nem is erkölcstelen, de nem kizárólagosan erkölcsös. A művész számára a társadalom is érzelmi és gondolati erők szövevényes játéka, hol az egyén számtalan oldalról mutatkozhat, mint maga a társadalom is. Ebben a folytonos változásban az ideák szintén nagy szerepet játszanak, de nem élnek külön, elvonatkoztatva, hanem csakis emberi formában. A művész tehát nem foglal állást sem pro, sem kontra a társadalommal szemben, mert érzi, hogy bármely állásfoglalás elvonatkoztatás, megölése az élet sokféleségének, magának az életnek. Romain Rollandnak ez az erkölcsi felfogása természetesen érezteti hatását művészetén is. La foire sur la Place és a Dans la Maison, a kétarcú Párizs bemutatása, a csak jó és a csak rossz Párizsé. Az egyikben nincs igazság és szeretet, a másikban csak ez van. Nyilvánvaló, hogy itt egy, a művészettől teljesen idegen tendencia kedvéért az író kiszakít az életből és szeparál az az élettől egyes jeleneteket, hogy egy bizonyos erkölcsi szempontot illusztráljon. A művésznek pedig az életet kell követnie, mely a csepp víztől kezdve világvárosok, s a világegyetem életéig mindig és mindenhol a maga rejtélyes összetettségében nyilvánul meg. Csak az él, ami összetett, melyen a legkülönbözőbb hatások folyton vibrálnak, bármennyire lássék ez a vibrálás a felületes szem előtt egy egyszerű felületnek. Igazság, szeretet, s bármily más érzelmi, vagy gondolati erő, csak a legritkább esetben tud emberi formában, mint tiszta idea megjelenni, legtöbbször csak egyik eredője annak a komplikáltságnak, amit emberi életnek nevezünk. Az igazság és szeretet országa tisztán absztrakció, mely csak akkor van, ha igazak vagyunk és szeretünk, de nincs akkor, ha élünk és cselekszünk. Az életnek csak egy motívuma az igazságkeresés és szeretet, mely az élésben csodálatos utakra vezethet, s a művészt éppen ezek az utak, a megvalósulás érdekli.

Hová jutott el Romain Rolland erkölcsi felfogása, mely az igazságkeresésből és szeretetből indult ki, s miben találta meg azt az egyensúlyi pontot, hol nemcsak erkölcsi, de művészi vágyai is lendületet vehettek a megteljesüléshez? Romain Rolland maga felveti e kérdést, sőt főműve hősének, Jean Christophenak, kiben önélete problémáját szemlélteti, egész belső élete ezen a kérdésen sarkallik. Kristóf már kezdettől fogva úgy van beállítva a regényben, mint akivel kapcsolatban nem a vele történő események a fontosak, hanem a mód, ahogyan ő azokat látja, ahogyan azok lelki életét formálják. Az ő regénybeli befejezettsége tehát nem lehetett valami külső esemény, vagy fordulat. A naiv szerelmi vagy házassági regények az olvasó érdeklődését csakis a házassággal kapcsolatban tartják éberen, ha tehát ez megtörténik, az olvasó képzelete is megnyugvást talál. Kristófnál nem történeti, hanem lelki a probléma, mégis az írónak megoldásul itt is olyan pozitívumot kell adnia, mely lelki szempontból épp annyi befejezettséget jelent, mint a házasság vagy halál például történeti szempontból. A feladat tehát, mire Romain Rolland vállalkozik, felette nehéz. Természetesen került előtérbe a világnézeti kérdés, mert hiszen magának a regénynek csírája is egészen szubjektív valami. Érezzük, hogy az írónak fontosabb a morális kitisztultságig való emelkedés, mint hősének. Ez bizonyos mértékig zavarja az alkotás tárgyilagosságát és különösen a férfi Kristóf megmintázásánál érezhetővé teszi, hogy a művész nem tudta a szükséges távlatból nézni alakját. De minket Romain Rolland írói természetének vizsgálatánál annál inkább érdekel, mert személyes dokumentumként hat. Kristóf problémája Romain Rollandé is, anélkül azonban, hogy megszűnnék regénye természetes főmotívuma lenni. Kristóf is az igazságot keresi és szeretetével át akarja ölelni az egész emberiséget. Jóhiszeműsége és élnivágyása azonban folytonos akadályokba ütközik. Sokszor kell eljutnia a kétségbeesés örvényéig, mikor azt tapasztalja, hogy történjék bármi, a gonoszok, érdekhajhászok szövetkezése, egymás megértése változatlanul ugyanaz. De nemcsak embertársaiban, hanem önmagában is szembe találkozik az ösztönös vadállattal. Ez az utolsó nagy küzdelem, a saját szenvedélyével való birkózás, mely után a megváltódás reménye egészen messze esik tőle. Mintha szenvedélye kiperzselte volna belőle az életnedveket, nem tud más után vágyakozni, csak a teljes megsemmisülés után. És ekkor hirtelen visszatér életkedve. Érzi magában újra felbizseregni a vágy, az élet forrásait. Romain Rolland a természet egész hatalmas zenekarát felhasználja, hogy hőse lelkében ezt az újraéledést ábrázolja. Kristóf egy svájci erdőben él visszavonultan. Kora tavaszi ködök ülik meg az erdőt, mely a nedves pára szövete alatt egészen elalél. Úgy látszik, hogy itt minden élet kihalt. Elképzelhetetlen, hogy bárhonnan is támadjon valami, ami ezt a nyomasztó, kísérteties mozdulatlanságot megváltoztatná. Kristóf sivár lelke megnőtt, víziószerű kivetődését látja a halott erdőben. Szorongó félelemmel bolyong a fák közt, kiutat veszítve és mikor végre hazaér, hallja, hogy lassan megmozdul valami a levegőben. A tavaszi szél, a foehn bontogatja szárnyát és percek alatt az elzsibbadt erdőt az életlendület gigászi orkeszterévé változtatja. Kristóf együtt ujjong a feléledt erdővel, mert tudatossá válik benne az élet minden erejével való közösség. Többet tehát nincsen egyedül. Világosan érzi, hogy minden, ami mozog és él, az ő. Ő a sírás, ő a nevetés, ő a tavaszi szél és a megéledő erdő, ő minden ember és maga az Isten. Az imént a világ csak árnyékvilág volt, hol céltalanul járnak az emberek és minden hang értelmetlen zűr, s most hirtelen feltámadt érzékeinek, mintha egy száradt növények vagy feltűzdelt bogarak gyűjteménye egyszerre csak feléledne. A végső elfásultságnak és a hirtelen újraébredésnek ez a közeli egymásutánja nem véletlen, hanem egyetlenül logikus. Amint csak egy sokáig bezárt ember tudja a levegő bódító illatát és sokféleségét érezni, úgy az életösztön jelentkezése csak ott hat felfedezésként, hol valami nagy szenvedés azt már-már teljesen elnyomta. Igazi életörömökhöz csak a szenvedés vezethet. Durch Leiden Freude. Ezzel egyenlítődik ki a látszólagos életigazságtalanság, melyet moralisták annyiszor szemére vetnek a világnak. Ebben a gondolatban találja meg Romain Rolland is kettős világszemléletének egyensúlyát. Az életegység érzéki és egyben öntudatos felismerése csakis a szenvedés ajándéka. Az öntudatlan boldogság nem egyéb, mint az egyéni formákba zárkózott állati megelégedés, míg az életegység felismerése elmerülés és folytonos felfrissülés a nagy életerőkben, túl az egyéni formákon, miken a szenvedés rést ütött, hogy a világáramlat behatolhasson rajtuk. Az életegység felismerésére természetesen filozófiát nem lehet építeni. Olyan érzés ez, mint a vallás, mely nyugalmat ad a léleknek ama biztos hit által, hogy a világ összefoglaló szemlélete előtt nincs igazságtalanság és erőt kölcsönöz neki a természeti erőkkel való közvetlen együttélés folytán. A tétel első fele tehát erkölcsi, az erkölcsiség doktrínái nélkül, a másik fele pedig művészi, az organikus szemlélet minden alkotó ösztönszerűségével együtt.

Jean Christophe egész terjedelmében nem e kitisztult erkölcsművészi légkörben alakult ki. Annál kevésbé, mert magának a regénynek, sokszor hosszadalmas cselekvése az a forrongó, folytonosan kialakulásra törekvő anyag, melynek mintegy átszellemülése kell, hogy nyújtsa a teljesen kitisztult erkölcsi atmoszférát. A regény cselekvésének fejlődési vonala épp azért egyenlőtlenül szökken és esik a szerint, amint csupán művészi ihlettség teremt (így a L'Aube egész kötetén végig, a Le Matin és L'Adolescent idilljeiben, Antoinette-ben, és a Les Amies egyes részeiben) vagy az ihlettséghiány és moralizáló kényszer példázatok sorát adja (La Révolte, La Foire sur la Place, Dans la Maison). A két elem, az erkölcsi és a művészi elem zavartalan együttműködésre csak a Le Buisson Ardent második felében és a La Nouvelle Journée-ban képes.

Romain Rolland életfelfogásának ilyen irányú kialakulására Tolstoj volt a legnagyobb hatással. Lehetetlen a hasonlóságot észre nem vennünk a Buisson Ardent erdőjelenete és Tolstoj vallomásainak ama része között, hol Jasnaia Poliana erdejében Istenhez való megtérését leírja: «Egy kora tavaszi napon - írja itt - egyedül voltam az erdőben és hallgattam az erdő hangját. A három utolsó év izgalmaira gondoltam, istenkeresésemre, az öröm és kétségbeesés közötti folytonos szökdeléseimre... És hirtelen láttam, hogy csak akkor éltem, mikor hittem Istenben. A rávaló-gondolás maga már az életnek örömteljes hullámait támasztotta fel bennem. Minden megélénkült körülöttem, mindennek értelme lett. De abban a pillanatban, amint nem hittem benne, az élet egyszerre csak megszűnt számomra. - Hát akkor mit keresel még? - kiáltozott bennem egy hang. Hiszen látod, hogy egyedül Ő az, aki nélkül nem lehet élni! Felismerni Istent és élni, ez egy és ugyanaz. Isten az élet!»... Tolstojt azonban Istennek felismerése az életegységben egy bizonyos puritánság felé vezette és érdeklődését tisztán erkölcsi irányba terelte. Művészi és erkölcsi fejlődésének egy olyan fokán érte el őt a reveláció, mikor alkotó élete már jórészt háta mögött volt. Romain Rolland fiatalkora válságos idejében szívta magába a tolstoji gondolatot, amikor még veleszületett alkotóvágyát nem dobhatta áldozatul semmiféle erkölcsi irányításnak. Az életegység gondolatából ő nem azt veszi ki, hogy fokozzuk le az életet, hanem ellenkezőleg, hogy gazdagítsuk. Nem morális tanulságokat épít rá, hanem belefelejti morális kételyeit és mintegy szabadon megnyitja füleit az élet nagy hangversenyének, melyben minden: szenvedés, halál, öröm és boldogulás csak egy hang, amiből összetevődik az örök melódia: az élet.