Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
Meddig tart ez így? - gondolta.
Vilma nem várta meg a nyár végét.
Két hét múlva gyorsvonaton robogott vissza, végig az Alföldön, melyet annyiszor látott a vonatablakból, hogy minden jelzőoszlopot és mérföldkövet ismert rajta. Mezők suhantak el, gémeskutak, gulyák, mocsarak, szamártövisek, kék mezei virágok, pipacsok. A kövér nyár, dinnyék és tökök sárga koszorújában, aludt.
Egész úton az ablaknál állt. Haja repdesett a haladás szélrohamában. Por, füst, forró korom hullt rá.
Mikor a vonatfülke tükrébe tekintett, majdnem idegen arc meredt rá: csupa ránc volt, csúnyult és öregedett.
Budapesten esett az eső. Szomorú, hideg víz hullt a fákra, jelezve, hogy vége a nyárnak.
- Nem bírtam ki tovább - mondta Vilma Istvánnak - a vidék elviselhetetlen. Egész nap untam magam és ásítoztam, éjjel a nagy melegben nem bírtam aludni. Bálok vannak, jótékony hangversenyek, csónakkirándulások a tavon, mint régen. Irtózatos. Alig vártam, hogy lássalak, hogy beszéljek veled. Mit csináltál?
Istvánt hosszú idő múltán először tegezte, azóta. De olyan természetesen és magátólértetődően, hogy nem csodálkozott rajta. Hangjában is volt valami, ami jól esett neki.
- Hogy mit csináltam? - kérdezte István. - Semmit.
- És mit szándékozol csinálni?
- Semmit.
- Kössünk békét - szólt Vilma, bátran.
- Velem? Én régen, nagyon régen békét kötöttem már veled.
Vilma sírva fakadt. Hosszan, hangtalanul sírt, könnyeit nem törölte fel, hagyta, hadd folyjanak végig arcán, hadd húzzon rajta barázdát a sós és maró nedv. Évek óta nem sírt ily jóízűen. István nem csitította őt. Nézte és várta, hogy megpihenjen.
- Most már jó - szólt Vilma és kissé elmosolyodott. - Én sem haragszom rád, sohasem haragudtam. Bevallhatom neked, hogy te vagy minden vigasztalásom, csak azért érdemes még élnem, hogy beszélhessek veled, hogy elmondhassak mindent, ami eszembe jut. Ott, a vidéken gondoltam egyszer arra is - egy csúnya pillanatban - hogy véget vetek mindennek. Az apámnak van egy forgópisztolya. De nem érdemes. Ez sem érdemes. Ha mellettem leszel és megígéred, hogy nem nézel rám úgy - tudod úgy - akkor még érdemes élni.
- Kedves - mondta István és megsimogatta a kezét - lásd ezt akartam. Nem szebb így?
- De igen szebb, csak így szép. Most megint lélegzem. Egy hétig ismét élhetek. Isten veled.
Egyszer István nézte őt, amint fejét az asztalra hajtotta. Végtelenül meghatotta így. Mozdulatlan szenvedésében volt valami régies és nemes. Édesanyjára hasonlított.
- Ugye csúnya vagyok? - mondta az asszony.
- Dehogy, drága.
- Megöregedtem - szólt, vigasztalanul.
István rátekintett és látta, hogy egykor sima homloka már csupa ránc, orrától szája felé két keserű és mély árok szalad, a könnyek levezetőcsatornája. Haja is meggyérült. Halántéka körül ősz tincsek csillogtak hajdani pompás szőkeségében. Úgy, hogy szinte szürkés-zöldes volt, majdnem nevetséges. Leírhatatlan szánalom fogta el. Odahajolt az asztalra, föléje és megcsókolta kezét:
- Nem - mondta István csöndesen - nagyon szép vagy. Sohasem voltál ilyen szép, Vilma.
- Te olyan jó vagy.
- Lásd - tette hozzá István - most elvehetnélek. De már késő.
- Nagyon késő,
- Itt kellett volna kezdenünk. Évekkel ezelőtt ismertem egy orosz embert, valami menekült volt, aki hihetetlen nyomorúságban élt és gyakran összejöttem vele. Az egyszer elmesélte, hogy a muzsikok nem ismerik ezt a szót: szeretlek. Azt mondják a nőknek, akiket feleségül vesznek: szánlak. Azt mondják: sajnállak. És ez azt jelenti, hogy: szeretlek.
Az asszony boldogan tekintett rá:
- Sohase csaltalak meg, akkor sem, hogy jegyben jártam. Mindig becsületes maradtam.
- Igen - jegyezte meg István - szép lett volna, de - hogy is mondjam - mi elhibáztuk a sorrendet. Csak a sorrendet hibáztuk el. A házasság az, melyet valóban annak lehet nevezni, sohase kezdet, hanem vég, tragikus kényszerűség. Akkor szabad megkötni, mikor már készen van. A többi? Kaland, társasjáték. Jaj azoknak, kik «fölteszik magukba», hogy megházasodnak, megpróbálják és várnak tőle valamit.
- Ha elválnék - szólt Vilma, tűnődve.
Aztán maga legyintett:
- Nem, Gyula is annyira megszokott. És szeret. És én is szeretem őt. Nem lehet elválni. Te tudod, hogy nem lehet elválni.