Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
István mindig abban a reményben bontotta fel postáját, hogy levelet kap tőle. De nem jött se levél, se kártya.
Ekkor kezdte érezni, mennyire szüksége van rá. Ha őszintén számot vetett magával, be kellett vallania, minden reménysége csak az volt, hogy hazajön és újra beszélhetnek egymással. Lehet, hogy ő ott a távolban talán már másképpen látja az egészet, rájött valamire, ami megváltoztatja a helyzetet.
Fülledt, budapesti nyár volt. István szállodai szobájában lakott, fenn a negyedik emeleten, melyet átfűtöttek a napsugarak, kis kalickájában, mely olyan forró és levegőtlen volt, mint a velencei ólomzárkák. Nappal leeresztette a függönyöket, bezárta az ablaktáblákat, aludt. Csak estefelé kelt fel, mikor csökkenni kezdett a pállott, sárga meleg. Szél futott végig a körúton, megmozgatta az aszfaltban lévő akácfák lombjait, kavarta az utca szemetét, a rozsdás leveleket, a reklámcédulákat, melyeket napközben dobáltak szét ácsorgó emberek. Kigyulladtak a tüzek, egy-egy villamos csillag, egy-egy vörös reklámkígyó tündöklött fel a szürkeségben. Nézte ezt az esti életet a nyitott ablakából.
Nem tudta, mit csináljon. Végigment a Rákóczi úton, Budapestnek ezen a szörnyű, baljós és jellegzetes útján, mely az egész várost jellemzi. Gyorstalpalók, gyorsfoltozók és gyorsenyveshátasok üzletét látta itten egymás után. De az út stílusa minden ötméterre változott. Melegből hidegbe ért, borzongva. Voltak olyan részei, melyek a nápolyi zugutcácskákra emlékeztették, más részek Párizs külvárosait hozták eszébe, ismét mások a bécsi kabarék negyedét, vagy az orosz csapszékek szurdékját.
- Szörnyű... szörnyű - mondogatta.
Pesti emberek ténferegtek itten és úgy látszott, ők se tudják mihez kezdjenek. Hát ők is? Nem álltak és nem ültek, valami közönyös helyzetet foglaltak el az éjszakában. Botorkáltak homályos köveken, négyen-öten kis csapatba álltak, csöndes várakozók, nem tudtak hazamenni a hőségben. Azért vesztegeltek itt, lógó karral. Nem beszéltek. Arra is lusták voltak. Csak néha nevettek, de nem a szívükből, hanem a torkukból. Egy közismert pesti elmebeteg lyukas keménykalapjával mindenkinek köszöntgetett, ez okozta a derültséget.
- Szörnyű... szörnyű...
Távol, a gázcsőből láng bugyborékolt, nyitott lepkeláng, egy kofa gyümölcsös szekerére világított, melyet ponyva takart el. Az utcapadon deres hajú nő ült, rongyos ruhában, hajadonfőtt, levetette a cipőjét és a hűlni kezdő éjszakában légfürdőt vett a lába. Az utcai nők is cirkálni kezdtek, magas sarkú lakkcipőben, sárga hajjal, vastag, poros parókában, mely alatt gyöngyözött homlokuk a verejtéktől. Rájuk nézett végtelen szánalommal és nem tudta elképzelni, mi lehet a céljuk. Ha az a céljuk, hogy megijesszék a járókelőket, akkor elérik. Úgy kifestették arcukat, mint a bohócok. Mintegy álarcot viseltek. Az álarc alatt két szem nézett rá, egy ember szegény két szeme. A reménytelen kavargásban azonban akadtak sokan, akik megálltak, szenvedő szívek nem ijedtek meg tőlük, felfedezték bennük a testvért.
- Szörnyű... szörnyű...
Hová menjen? A barátai a családi körükben untatták őt. Valahányszor elfogadta meghívásukat és végigevett náluk egy hosszú vacsorát, fáradtan érkezett haza. A kártyázást abbahagyta, vagyona ugyanis elúszott, aztán egyáltalán nem érdekelte már. Egyszer-másszor szórakozni próbált, kocsira ült, megvacsorált egyedül a ligetben, bevetődött egy nyári kabaréba is, ahol tüllszoknyában kis nők ugrálnak és sápadt, tüdővészes, vagy vérbajos színészek csiklandós, könnyű tréfákat mondanak az életről. Szánta a színészeket, önmagát is és bosszankodva, vagy mosolyogva állapította meg, hogy az nem megoldás. Úgy vetette el ezeket a kis mulatságokat, mint haszontalan orvosságokat.
Aztán nem próbált semmit sem. Hevert a szálloda rézágyán és gondolkozott. De most már nem okozott fájdalmat az emlék. Vigasztalásnak tudta, hogy foglalkozhat azzal, ami elmúlt. Hihetetlen éberséggel emlékezett vissza mindenre, ami házassága utolsó éveiben történt. Hallotta, hogy az öreg emberek nagyon elevenen látják a fiatalságukat és közeledő öregségének tulajdonította ezt a képességét. Szőtte-fonta a képeket, mint mikor valaki álmodik és esténként ott folytatja az álmot, ahol előző nap abbahagyta. Néha rábukkant olyan adatra, melyről azt hitte, hogy végképp elfelejtette. A múlt lomtárából felemelte ezt, örvendezve és megőrizte. Érezte, hogy többé soha nem fogja elfelejteni.
Szórakozás volt ez az emlékezés, de munka is, kötelesség is, melybe belefáradt. Akkor abbahagyta. Kicsit pihent, hogy újult erővel, tisztább fővel folytathassa. Micsoda detektívregény, mondogatta magában, mikor egy-egy esetet bogozott és micsoda a célja. Nyilvánvalóan semmise. De azért folyt tovább az izgalmas nyomozás, szaporodtak a le nem írt akták, az óriási per végtelenbe nyúlt, anélkül, hogy valami mentséget, vagy enyhületet adott volna. Mégse tudta abbahagyni. Ha magára maradt, mindig újrakezdte.
Különösen vasárnapjai voltak elviselhetetlenek. Az emberek mulatni próbáltak, egy napra kiszabadultak a kötelesség rabságából, de az arcukra rá volt írva, hogy ebben is csalódtak és estefelé már visszavágytak az igába, melyet egész héten átkoztak. István abbahagyta ezen a napon a szokott tépelődést. Ismerősöket keresett az utcákon, de mindenki elutazott innen. Unalmában elhatározta, hogy meglátogatja Gyulát.
Otthon találta, a vonalzói és a körzői között ült, dolgozott.
- Hogy-mint vagytok?
Gyula meglepődött a látogatásán, bevezette a szalonba, leültette, szivarral kínálta. Csak aztán felelt.
- Köszönöm - mondta határozatlanul - sokat dolgozom. Különben Vilma minden héten ír és jól van, fürdik, valami kúrát használ.
- Igen - szólt István. - Hallottam, hogy nagy megbízást kaptál.
- Ó - felelt - kiderült, hogy a medve bőrére ittunk. Csak évek múlva lesz látszatja. De akkor biztosan.
- Örülök neki - mondta István és érezte, hogy elfogyott a mondókájuk.
Néhány pillanatig ült, szótlanul. Mellét nehéznek érezte, feje szédült. Arra gondolt, hogy most egyszerre elmond mindent. Felfedi, miért kereste fel, csakhogy valakinek beszélhessen, mit szenvedett eddig, ő is, a felesége is. Hiszen ez a fiú úgyis tud mindent. De amint Gyula arcára nézett, aki hidegen, kissé gyanakodva fogadta, elállt szándékától. Félreértené és talán meg se értené. Azt mondják, nem nagyon értelmes ember, a tusos-csészén túl megszűnik látóköre. Aztán meglehetősen boldogtalannak látszik, az életharc őt is elnyűtte.
Szidta magát az utcán, szégyenkezett, hogy ilyen ostobaságokat akart elkövetni. Az esőre hajló égről kénsárga felhők lógtak, melyek vak meleget leheltek a kövezetre. Ment tovább, vitte a lába. Átbotorkált egy hídon és csak később vette észre, hogy budai utcákon járkál, aztán újra a pesti oldalon találta magát, hazatérő kirándulók közt, akik virágokat hoztak a kezükben.
Egyszerre gyökeret vert a lába.
Gasparek fekete tábláját pillantotta meg, az arany betűkkel. Még mindig itt volt. A fűszerkereskedés is, Kalmár és Társa, a régi üzlet. Vele szemben pedig a négyemeletes ház, melynek első emeletén laktak valaha. A zománcos, tiszta kapualjában már égett a villany.
Fölment a lépcsőn és anélkül, hogy gondolkozott volna, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, becsöngetett volt lakásukba. Feketeruhás, fehérkötényes szobalány nyitott ajtót, aki közölte, hogy a háziak nincsenek itthon, nyaralnak a Balaton mellett. Istvánnak most villant eszébe, hogy itt senkit sem ismer és nincs keresni valója. Megijedt a helyzet furcsaságától. De ekkor összeszedte magát, előadta, hogy értesítették, a lakás felszabadul, valami barátjára hivatkozott. Szavai bizalmat keltettek a szobalányban.
István egymásután nézte meg a szobákat, mint azok, akik lakást akarnak bérelni, megmagyaráztatta előnyeit, hátrányait. Bement régi dolgozószobájába. Angol bútorok terpeszkedtek, kényelmesek és dúsak. Az új bérlők jómódúak lehettek.
- Ez itt a szalon - mondta a szobalány, aki egymásután gyújtogatta a villanyt. Ez pedig a hálószoba. Napos és világos.
- Igen. És ez?
- Ez az ebédlő.
István az egykori gyerekszobában állott.
Alig ismerte meg: egészen el volt torzítva, az új, ismeretlen holmikkal, mintegy eltorlaszolva egy óriási asztallal, egy zömök és faragványos pohárszékkel. Sokáig állt az erős villanyfényben és jobbra-balra tekintgetett. Nagyon sok láng égett. Akkor csak egyetlen lámpát gyújtottak, hogy ne sértse a kis beteg szemét.
A nagy fehér ablakok a régiek voltak. Innen, ezekből az ablakokból nézte ő a hóesést, melyet már látott, az elsőt és az utolsót. Aztán itt történt az egész. A hálóságy üres helyére bámult. Akkor melléje húzták a kis asztalkát, melyet a másik szobából hoztak át, erre tették az orvosságos üvegeket, a porokat és később a tanár erre rakta le oltótűjét is. Most oly határozottan látta a gyerek arcát, hogy le tudta volna rajzolni. Eleinte vérvörös volt a láztól, csak aztán halványodott el, komolyan és megadóan, csak aztán nyúlt meg kis orra és domborodott ki okos, kedves homloka.
Végigsétált a szobán, mintha lépéseivel ki akarná mérni. Nagyon kicsinyelte. Emlékezetében sokkal nagyobbnak képzelte. Legalább kétszer ekkorának. Azt hitte, hogy itt nagy-nagy tér volt, mint egy színpadon, ahol tragédiákat játszanak. Csodálatos, hogy csalódik néha az ember.
István lehunyta szemét, aztán ezt kérdezte:
- Gyerekek nincsenek?
A szobalány kikísérte és megjegyezte:
- Nagyon szép lakás.
- Igen - felelt István - alkalmatos lakás - tette hozzá és majdnem elmosolyodott, hogy olyan szót használt, melyet különben sohasem szokott, de újra ismételte: - alkalmatos kis lakás.
Erre köszönt és fejét csóválva elment.