Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
(Elbeszélés)
VI.

Ekkor kezdődött el új élete, mely második fiatalságának, új legényéletének látszott. Beleolvadt a szálloda nyugtalan-nyugtató mozgásába, abba a népes magányba, mely pótolja a családot. Megismerkedett a szomszédjaival, a liftes fiúval és a pincérekkel, akik néhány közönyös jó szóért, pár odadobott fillérért vigyáztak kényelmére és nyugalmára. Nagyobb panasza nem is volt. Lefoglalta a munka és aztán a szabadságot érezte, a boldog, a leírhatatlanul édes szabadságot. Közte és volt felesége közt minden kapocs elszakadt. Néha jött egy-egy számla, melyet még együtt csináltak, kísértet a múltból. Eltette iratai közé és mikor ilyen függő ügyek elintézésére találkoztak, közösen beszélték meg. Ezek a találkozások azonban egyre messzebb tolódtak és gyérültek. Néhányszor az utcán látta az asszonyt, félgyászban, új férje karján, frissen. Szerencsés, makacs, életvágyó természet, élni akart és felejtett, boldognak látszott. István örült ennek, mert sohase gyűlölte.

Ő nem gondolt házasságra. Akadt egy-egy kalandja, de nyomot nem hagyott lelkén, lesiklott róla. Fiatalságának vége volt. Reggel, mikor a szállodai nagytükör előtt fésülködött, hidegen, érzés nélkül szemlélte fejét. Deres hajszálak borították, úgy csillogtak, mint az ólmos eső, mely azonnal odafagy, ahova leesik. Kevés célt látott maga előtt. Amit becsülésben, pénzben, szerelemben el lehetett érni, azt elérte. Még hivatalában sem viheti többre. Az a magas állás, melyre hosszú létrán mászott fel évekig, az utolsó állomás, melyről senki se billentheti ki, de tovább se mehet.

Kis fáradtságot kezdett érezni munkája iránt és valami tompa közöny temette. Élhetett volna még magánvagyonából, de félt az unalomtól. Így felhagyott minden változás gondolatával.

Szabad idejét barátai körében töltötte, akik színházba jártak vele, aztán együtt vacsoráztak a klubban. István, valaha fiatal korában szenvedélyes játékos volt. Évekig élt a kártyaasztalnál, beteg mámorban. Emlékezett, este hat órakor, mikor megkezdődött klubjában a játék, bárhol is volt, megérezte idegrendszere, lába remegni kezdett az ellenállhatatlan vágytól. Eleinte küzdött ellene. Aztán odaadta magát feltétlenül, a szenvedély pedig, mint valami zsongító méreg átjárta testét.

Most, hogy újra kártyát vett kezébe, a visszaeső beteg gyengeségével egyszerre odaalélt a kártyaasztalra, minden elhatározása, évek óta ápolt tartózkodása megsemmisült. De közben pihent. Ha belépett a kártyaterembe, megálltak az óramutatók, idő nem létezett számára.

Nincs is olyan felejtés, mint amilyet ezen a boszorkánykonyhán főznek. Azok, kik kinn az utcán pár szót se tudnának váltani egymással, itt órákig eljátszanak, mint kisgyerekek a porban. Egyszerűek lesznek, a nyárspolgár meg se érti őket. Nem is visszataszítóak, mert az igazi kártyás nem önző. Nem tekinti célnak a pénzt, csak eszköznek, a veszteséget vagy a nyereséget csak a sors útmutatásának látja, hogy meddig kockáztathat. Sok-sok pénzt akar, de csak azért, hogy állandósítsa szenvedélyét. És ha elveszti a pénzét, nem a szegénységét érzi, de a keserű kudarcot, hogy nem játszhat tovább. Ilyen kártyás volt István.

Nagy összegeket nyert és vesztett, melyek körülbelül kiegyenlítették egymást. De a kártya regényes színbe vonta az életét, mint annak idején az első szerelem. Hitt a földöntúli erőkben, az életnél többre tartotta a lázat. Ez pedig varázsosan bevilágította hétköznapjait, szürke délelőttjeit és unalmas délutánjait. A kártyát nem lehet abbahagyni, mikor felkelünk az asztaltól, az agy tovább működik, keveri a piros és fekete lapokat. Ő is kártyázott magában, kártya nélkül. Az embereket így osztályozta. Voltak szemében jó és rossz, szerencsés és szerencsétlen, kedves és baljós emberek, s megismerte őket a titkos jelről. Jobb lábbal lépett ki, mert a többiek ballal szoktak. Útközben néha kényszert érzett. Egy ellenállhatatlan hatalom hirtelen megállította, azt parancsolta, hogy titokban - úgy, hogy senkise lássa - megérintsen egy falat.

Utóbb veszteni kezdett. Barátai, akik látták balszerencséjét, unszolták, hogy ne vegyen kártyát kezébe. Ő pedig tovább vesztett, mindig többet és többet.

- Mikor hagyod már abba? - kérdezték.

- Holnap - felelte - és másnap újra ott ült a kártyaasztalnál.

Élete különben így folyt. Éjjel rosszul aludt, nyitott szemmel hevert az ágyban, hallgatta a szállodai üvegtetőre hulló eső kopogását. Aztán pár órai alvás után felkelt, erős teát ivott rummal, szivarra gyújtott és sokszor meg se mosdva ment el. Késő délután borotválkozott, mikor a kártyaklubba készült. Akkor szesszel dörzsölte homlokát, friss, kemény ingébe gyémántgombokat tűzött, úrian és hódítóan jelent meg a kártyaterem színes lámpája alatt, mintha skatulyából ugrott volna ki. Már várták őt és azonnal kezdődött a játék. Rendszerint a bankot adta. Vele szemben ült a croupier, aki széles falapáttal söpörte be az ezreseket, az ezüst és arany pénzeket, vagy fizetett, mindig közönyösen. Körülötte a vágnivaló vastag szivarfüstben kártyások foglaltak helyet, ismerősök vagy ismeretlenek, soványak és kövérek, fukarok vagy tékozlók, de mindnyájan hasonlítottak egymáshoz valamiben, mintha boldogtalan testvérek lennének. Ő rendszerint alig szólt valamit. Fejbólintással vette tudomásul a szerencse döntését. Ha a croupier pénzt számolt, szemét lehunyta, fejét lehorgasztotta. Ekkor, pár másodpercre, aludt.

Már öt órája kártyázott egyfolytában. Keze görcsöt kapott a játéktól, gépiesen adogatta a kártyákat. Megnézte és aztán eldobta. Többnyire nyert. Bankjában csomóban állottak a bankók.

Kevesen ültek a teremben, néhány gyáros és kereskedő, aki álmosan tuszkolta az asztalra pénzét, egy kétségbeesett játékos, aki mindig ott virradt és egy sápadt kis púpos emberke, aki vele szemben ült. A többi szék üres volt.

Az egyik kártyát kiosztotta, mikor a játékos, a kétségbeesett vesztő új lapot kért.

István rátekintett, de nem értette, mit akar. Aztán minden erejének megfeszítésével odacsúsztatta a lapot.

Amint gyakran megesik, ha huzamosabb ideig nagy társaságban vagyunk, egyszerre látta az egész szobát, önmagát is, egy kívülről érkező ember szemével. Mit is keres itt, kérdezte és összeborzongott. Mocskosnak érezte kezét, arcát. Undorodott önmagától.

Fejét szokása szerint kissé lehajtotta, mert nagyon zakatolt. És ekkor váratlanul, érthetetlenül egyszerre eszébe jutott a fia. Soha ilyen élénken, soha ilyen szívesen nem gondolt még reá, két év óta. Kék matróz ruhájában látta, melynek minden gombját, minden hajlását meg tudta különböztetni, még a gallérjára hímzett kék horgonyokat is. Arca halvány, homloka domború, orra alatt pedig az a piros pörsenés. Igen, gondolta, már nem él, de az emléke mégsem ijesztő. Nem kell félni tőle. Szeme az idők messzeségéből nyugodtan tekint rá.

- Kérek - mondta a játékos, aki új lapot várt.

A társaság figyelni kezdett, mert a bankár szórakozottan és zavartan tekintett maga elé. Halálos-sápadt volt.

Megtörölte homlokát.

- Bocsánat - mondta - kissé rosszul lettem - és kiosztotta a kártyát.

Aztán felkelt helyéről, zsebébe gyűrte a pénzt, hazament.

Kinn hóvihar tombolt, csikorogtak a csatornák, rázkódtak a gázlámpák üvegei. Feje kiszellőzött a levegőn.

De otthon, mikor szobájába ért, újra, akarata ellenére rá kellett gondolnia. Köhögött, hogy valami hangot adjon és ne legyen olyan borzasztóan egyedül. Aztán hangosan kimondta a nevét, levetette magát az ágyra, zokogni kezdett.