Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
Felesége sohasem várta meg, nyolc órakor leoltotta a lámpát, lefeküdt. Gyakran két napig sem találkoztak. István díványon aludt a dolgozószobájában, meg se gyújtotta a villanyt, sötétben vetkőzött le, fülére húzta utazóplédjét és elaludt. Még látni se szerette szobáját.
Egy éjszaka, alighogy elszundított, kopogást hallott ajtaján. Meggyújtotta a villanyt.
Felesége nagyon sápadtan és ijedten állt az ajtóban:
- Kelj föl kérlek, Istvánka kissé lázas.
- Mi baja?
- Köhög. Már este se vacsorázott.
- Biztosan meghűlt - mondta István és kidörzsölte szeméből az álmot. Adjatok be neki valamit.
A dívány szélére ült, lassan öltözködni kezdett. Ezalatt az asszony bement a gyerekszobába, ahonnan halvány sírás hallatszott. Lábujjhegyen jött vissza.
- Elaludt - szólt csöndesen, - nem akartam megmérni a lázát. Majd reggel.
- Mondtam, hogy kis meghűlés. Ebben az időben minden gyerek köhög.
- De olyan forró - mondta Vilma.
- Hát igen, láza van. Reggelre semmi baja.
- Azt hiszed? - kérdezte a nő és ekkor idegeskedni kezdett. Én úgy félek, hogy valami nagy baja lesz. Hívjunk ide valakit kedvesem, talán telefonozzunk orvosért.
- Most?
- Most.
- Hány óra?
- Fél három.
István a telefon fölé hajolt álmosan és kimerülten, vagy öt percig várt, a központ nem jelentkezett. Aztán a villára tette a kagylót.
- Senkise jön ide ilyenkor - mondta. És csak nem nevetteted ki magadat? Ha minden náthás gyerekhez orvost hívnának - és vonta a vállát - éjszaka félháromkor - és mosolygott.
Az asszony is mosolygott. Valahogy megnyugodott.
Nem adott be orvosságot, nem kötött rá borogatást, mint szokta, mert nem akarta bolygatni. Az is eszébe jutott, amit egyszer hallott, hogy az alvás a legjobb orvosság. Ezt egy orvos mondta.
István reggel kilenckor ijedten kapta fel fejét a párnáról és az órára nézett: elkésett. Csak annyi ideje maradt, hogy a küszöbön pár szót váltson feleségével és érdeklődjön a kicsike állapota iránt.
A gyerek elég nyugodtan aludt. Reggelire pár szem cseresznyebefőttet is evett, de azért jó lenne, ha beszólna orvosért. Talán az egyetemi tanárhoz, aki kezelni szokta.
Majd egy órai késéssel érkezett a hivatalába. Itt sok munka várta, asztalán halommal álltak az akták, folyton csapódott az ajtó és csöngött a telefon. Délután két órakor az utcán jutott az eszébe, hogy orvosért kellene menni. Rákiáltott egy kocsisra, de az nem állott meg. A másik kocsi sem, a harmadik sem. Úgy látszik, nem eléggé tekintélyes, a kocsisok rá se figyelnek, pedig a zászlócskájuk nincs lecsavarva, nem visznek utasokat. Elcsüggesztette a kudarc és az erélytelensége miatt szégyenkezve gyalog megindult a tanár lakása felé, de aztán úgy döntött, előbb hazamegy, megnézi a gyereket, hátha már nem is szükséges orvos. A tanár ilyenkor úgyis még a klinikán rendel, hiába keresné fel személyesen.
Otthon az asszony éppen egy orvosságosüveget bontott fel:
- Hát elhívtad a tanárt?
- Nem, Gaspareket...
- Gaspareket? - szólt István, csodálkozva. Nem haragszik?
- Dehogy, nagyon szíves volt. Azonnal átjött.
Gasparek velük szemben lakott egy régi házban, melynek kapuján fekete táblán állott nagy arany betűkkel: «dr. Gasparek Artur, az összes orvosi tudományok tudora».
Kövér, igen tekintélyes férfiú volt, agglegény, közel az ötvenhez, akit a környéken általában szerettek és sokan kis történeteket tudtak mesélni, hogy mentette meg hozzátartozóikat ebből, vagy abból a nyavalyából. A pék például az utcában örökké hálás volt neki, mert egyszer fejfájását elmulasztotta egy «jó, erős porral», melynek nevét nem mondta meg. Kalmár, a szembenlévő fűszerkereskedő, aki szintén nagy tisztelője volt, vevőinek mesélgette, hogy Gasparek egyszer csak forró vizet rendelt neki és meggyógyult, pedig olyan náthás volt, hogy «Gasparek be se jött a szobába, csak az ajtóból nézte őt meg». Általában kedvelte a régi jó háziszereket. A különböző teákat, a meggyűlt ujjra a mézet, melybe sót és vöröshagymát kevernek, a torokfájósoknak pedig azt tanácsolta, hogy éjjel kössék körül a nyakukat harisnyájukkal. Orvosi körben sem titkolta ezeket a sajátos nézeteit. A tapasztalat minden. Ha szakkérdésekről esett szó, szórakozottan és zavartan csak ennyit mondott:
- Elmélet.
Bizalmas társaságban, szivarszónál és bornál azonban egész nyíltan kifakadt:
- Újabb elméletek... hajítófát sem érnek... Mi öreg doktorok tudjuk, hogy mi kell - és röhögött vastag szájával.
Vidékről került fel, ahol tíz évig körorvoskodott, állítólag egy botrány miatt, s bár sok mindent meséltek róla - többek közt azt is, hogy a baktériumokban egyáltalán nem hisz, mert mint mondta: sohase látta őket - Budapest legjobb helyén kinyitotta rendelőjét és pár év alatt jó névre, nagy vagyonra tett szert. Külön fogatja volt, két pompás lóval. Esténként ezen hajtatott el egy körúti kávéházba is, szabad idejét itt egy asztaltársaságban töltötte, melyet vidámnak és ötletesnek tartott, de azonkívül is szükségesnek érezte, hogy megjelenjen, praxisa érdekében. Átlapozta a képes újságokat, elolvasta a vadász- és versenylapot, aztán leült kártyázni, szerény polgári alapon. Szájából virzsínia lógott.
Ez az asztaltársaság ősz felé átalakult vadásztársasággá, ahol Gasparek nem megvetendő sikereket ért el, mert jó lövő volt. Ekkor pár napra helyettesíttette magát egyik kollégájával, vízálló csizmát öltött, hátára kétcsöves puskát csapott, oldalára egy kulacsot, tiszta törkölypálinkával. Sok nyulat lőtt, a prédából még a pácienseknek is jutott.
Télen cobolyprémes bundát viselt, nyáron sárga nyersselyem ruhát, melyhez volt egy hasonló szövettel bevont, elől-hátul lehajló sisakja, úgy, hogy benne úgy festett, mint egy tűzoltófőparancsnok. Vörös, görcsös és pattanásos orra messzire világított.
Ha végigment az utcán, jól végzett munka után sorra köszöntek az emberek és azt suttogták háta mögött: «az orvos.» Ő volt «az orvos». Gyakran lehetett ilyesmit hallani: «miért nem viszik Gasparekhez?...» «látta már Gasparek?...» és mikor valaki meghalt, ezt mondták tisztelettel: «Gasparek se tudott segíteni...».
A betegek környezetével hosszan és szívesen elbeszélgetett, különösen a politika fontosabb eseményeiről, mert a kerületi politikában tevékeny részt vett és társadalmi kérdésekről, melyekről mindig tudott egy-két találó megjegyzést tenni. Zsebében ezüstdobozban színes cukrokat tartott a beteg gyermekeknek és arany óraláncán volt egy arany iróntartó, melyet lecsavart és a kis pácienseknek átnyújtott játszani.
Eddig csak egyetlen egyszer hívták még át, mint szomszédot, évekkel ezelőtt, mikor a kisfiú hirtelen megbetegedett. Közte és István közt valami félreértés támadhatott, mert azonnal kifizették és azóta megszakadt köztük minden kapcsolat.
- Szóval nem haragszik - ismételte István, még mindig csodálkozva, de örvendve, hogy egy társadalmi kellemetlenségtől megszabadult. Azt hittem... És mit mondott?
- Semmit... ágyban kell maradnia...
- No látod.
- Remélem, ért hozzá - jegyezte meg az asszony.
- Annyit mindenesetre, mint a többi.
- Olyan közel van - szólt Vilma - akármikor átjöhet.
- Igen - tette hozzá István - majd meglátjuk. Múlkor dicsérték. Nagyon szorgalmas ember.
Bementek a gyerekszobába, mely a déli világosság elől el volt függönyözve, úgy, hogy bent alig lehetett látni. Istvánka hálós ágya mellett ült, vizes tálak, borogatások közt a német lány, aki a betegség hírére azonnal betegápolóvá változott. Folyton a kisfiú mellett ült, tiroli népdalokat dúdolgatott neki.
Most panaszkodott, hogy a gyerek forró.
Istvánka mozdulatlanul feküdt a homályban, kezében a színes kockát szorongatta.
Az apja megcirógatta arcát. Elég melegnek találta.
- Lázas - mondta.
- Náthaláz - felelte az anyja. Múlkor is...
Lázcsillapítót írt neki az orvos, de ezt elfelejtették megcsináltatni, csak este hozta haza a cseléd a gyógyszertárból. A portól a gyermek elaludt. Reggel ismét változatlan volt állapota. Gasparek kétszer látogatta, délelőtt és estefelé. Biztos fellépése megnyugtatta a szülőket, akik most csöndesen éltek, a betegség háttérbe szorította a válás gondolatát, csak a legközvetlenebb dolgokkal foglalkoztak. István már délután otthon volt. Ekkor Vilma elment sétálni pár órára. Előbb azonban megigazította a kis beteg párnáját, kioktatta a német lányt, mikor adjon be neki orvosságot és mennyit. Az utcán jobban érezte magát. Látta, hogy az élet nem változik, a villamosok jönnek-mennek, leeresztett függönyök mögött boldog lámpafény sugárzott és visszatért belé a hit, hogy minden jóra fordul, elfelejtette azokat az aggodalmakat, melyeket a betegszobából hozott magával. Gyula ezekben a napokban erősen készült vizsgájára, sápadt volt a sok tanulástól. Egy kertben találkoztak egymással. Csak éppen kezet fogtak, Gyula érdeklődött a fiú állapota iránt és egy narancsot, vagy kis csokoládét küldött neki.
Istvánt ekkor nevezték ki osztályvezetőnek. Kisebb szobájából, mely a mellékfolyosóra nyílt, beköltözött egy utcára nyíló, tágas, kétablakos terembe. Hosszú évek sóvár becsvágya teljesült be. Úgy érezte, csak ez volt a baja. Mohón esett a munkának a kényelmes, új környezetben, ahol önálló hatáskörrel rendelkezett és alkalma volt, hogy tetterejét is kimutassa. Nem kellett fogadnia mindenkit, mint eddig, a párnázott ajtó előtt szolga ült, aki előbb bejelentette a látogatókat, az íróasztalnál széles szőnyeg terült el és két telefon állott rajta, egy házi és egy városi. Hogy egyedül maradt, rágyújtott egy egyiptomi cigarettára és hátradőlt a székében. Élvezte a férfikor szomorú diadalát, a hatalmat.
A válás után való élet célját csak most látta, nem házasodik meg többé, hanem a munkának él. Új korszak várt rá. Örömét csak az tompította, hogy kisfia még mindig nem lett jobban.
- Hogy van a gyerek? - kérdezte este, mikor hazajött.
- Isten tudja - felelte Anna, aki a virrasztástól egészen megvékonyodott és ideges lett.
- De nem komoly a betegsége?
- Nem hiszem - szólt a német lány.
A méccsel világított szoba sötét sarkába állt és nem lehetett látni, hogy szeme vörösre van sírva.
Egy széken ült a másik sarokban Vilma, aki most megszólalt:
- Egész délután aludt.
- Ez a fő - tette hozzá István - ki kell aludnia a lázát.
Szorgalmasan adták neki az orvosságot, melyet Gasparek írt, mást nem tehettek. Éjjel rendes időben lefeküdtek, a virrasztás céltalan lett volna. Anna senkit se engedett az ágyhoz, pedig már két napja csak ruhástól aludt. A kis beteg éjszaka gyakran ivott vizet. Sírva ébredt fel, jajgatott. Anna éles és egészséges hangját lehetett hallani az üvegajtón keresztül:
- Trink, na so trink a Tröpferl, mein Katzerl...
Erre a gyermek nyöszörgött, valamit beszélt, álmosan, mintha vitatkozott volna vele és nem akarná hallani hangját.
A szülők felültek ágyukban.
- Semmi - nyugtatta meg Istvánt Vilma - vizet ivott. Már elaludt.
A doktor mindig ugyanazt ismételte. Felsorolta az étlapokat, melyeket még az egyetemen tanult és azóta sem felejtett el, - «húsleves, lágyra főzött tojás és lanyhameleg italok» - vagy változatosságból új ételt ajánlott, megengedte például, hogy a tejesrizst csokoládéreszelékkel, fahéjjal, vagy porcukorral hintsék meg. Az anya szeme felragyogott, mert a változástól valami lényeges javulást remélt. De a gyerek az új ételt sem ette meg. Gasparek erre a gyomorrontás mellett foglalt állást. Helyeselte, hogy a gyermek nem eszik, legalább jól kikoplalja magát.
Istvánka délután nyöszörögni kezdett és egyik oldalról másikra vetette magát. A színes kockát kiengedte kezeiből, melyet eddig makacsul szorongatott. Se enni, se inni nem akart.
Most a gyerekszobában sokkal világosabb volt, mint egyébkor. István jól láthatta arcát. Orra alatt egy kicsiny, egész kicsiny vörös pörsenés volt, valószínűleg a láztól. De mikor azt megpillantotta, rendkívül megijedt. A gyerek arca a pattanástól idegenszerű és különös volt.
István Gasparekhez ment, hogy áthozza a fiához.
Az orvosék éppen ebédeltek.
Gasparek maga nyitott ajtót, nyakában egy asztalkendővel. Bevezette őt az ebédlőbe, ahol az asztalnál valami tízen ültek, ősz apja és anyja, testvérei és rokonai, akiknek ő kereste a kenyeret. Ez a család híres volt arról, hogy milyen jól evett. Sonkák, kolbászok lógtak éléstárukban, a nők befőtteket készítettek, az őszi napon a verandán most is óriási üvegekben savanyodtak, kapor között a halványzöld uborkák.
István leült szórakozottan. Nyomban tányért tettek eléje és megkérték, tartson velük. Rátekintett az asztalra. A nagy húsostálon egy rostélyos maradványai hevertek hideg, megfagyott zsírban, csontok és koloncok. Hozták a másik fogást, a mazsolás tejesrétest. Gasparek, míg néhány tréfás szóval megvigasztalta az aggódó apát, vett a tejesrétesből és később még kétszer kérte magához a tálat. Majd pipájára gyújtott, mert szenvedélyes dohányos volt. Erről nem tudott lemondani. Piszkálgatta a dohányt, keze is befeketedett, de a pipa mégse akart égni. Erre letette. Aztán magához vette ezüst dobozát, melyet sohasem felejtett el, mikor gyermekes házhoz ment, megtöltötte cukorral, felcsatolta az arany iróntartót és átsétált Istvánnal a kis beteghez.
Szokása szerint hangos hahotával lépett be a szobába, mert büszke volt, hogy a gyerekekkel tud bánni. Székre dobta felöltőjét és az ágy mellé ült.
- Kis huszár - mondotta a fiúnak - mi újság? Nézd, a doktor bácsi hozott neked valamit - és kivette kis ezüst dobozát. Ebben madár van, ha kinyitom a födelét, azonnal elrepül...
A gyerek nem figyelt rá. Közönyösen süppedt a párnák tollaiba és lihegett. Anna elfordította fejét, úgy sírt.
- Várj csak kis lurkó - folytatta valami kellemetlen nevetéssel - van itt egyéb is - és lecsavarta az arany iróntartót. Látod, ez itt trombita trá-trá-trá - kiabált úgy, hogy visszhangzott az egész ház - egy-kettő kis katona, egy-kettő, trá-trá-trá, trá-trá-trá...
Istvánka nem törődött vele.
Gasparek meggyújtotta a lámpát, és húsos arcát odatette az arca mellé. A gyerek most megijedt. Lázálmában borzasztó lehetett ez a nagy, idegen ember, amint kemény, erős testével föléje zuhan, ismeretlen céllal.
- Jaj - kiabált és a kezecskéjét maga elé tartotta - jaj.
- Micsoda katona lesz belőled - feddette Gasparek, aki csak érintette homlokát és megállapította, hogy «kissé lázas».
- Egy kis meghűlés - ismételte, mint rendesen.
- Nem gyomorrontás?
- Az is lehet - tette hozzá nyugodtan. - Ágyban kell tartani a kis kópét, és ha mozog, meg kell fogni mind a két kezét. A vére kissé össze van csomósodva, megsűrűsödött a melegtől, pár nap múlva semmi baja. Ugye-e kis huszár?
A kis huszár azonban semmit se felelt erre. Hogy a szülei kikísérték az ajtóhoz, riadtan nézett utána és boldog volt, mikor egyedül maradt Annával, aki még beszélni se tudott vele.
- Olyan furcsán lélegzik - mondta Anna este felé.
Hallgatóztak mind a hárman és átküldtek Gasparekért. A doktor bácsi kinevette őket. Ők is nevettek, hogy olyan elfogultak. Hiába, ilyenek a szülők.
Hajnalban azonban már nem nevettek.
- Nem kap levegőt - sikoltott Anna.
- Ez a gyerek fuldoklik - sírt az asszony. - Azonnal menj Gasparekért.
- A tanárt hozom - szólt István és már indult.
Reggeli hat óra volt. Idegesen szaladt az úton, a hideg őszi ködben, még mindenki aludt, villamosok se jártak. Jól esett a futás, mert elfáradt bele, nyugtatta idegrendszerét, lelkiismeretét, hogy mindent megtett, ami tőle telt.
A tanár még aludt.
Egy öreg takarítónő, aki ajtót nyitott, bizalmatlanul fogadta és hallani se akart arról, hogy felkeltse a méltóságos urat. István ezekre a szókra, hogy «méltóságos úr», átlátta kérése túlzott voltát, helyet foglalt a várószobában, ahol nézte a szobrokat, képeket, olvasta a fürdői árjegyzékeket. San Remo... Nizza... Karlsbad... Milyen kívánatosnak tűnt fel most a világ, a tenger, a kényelmesen berendezett nemzetközi szálloda, az egészség és az élet. Végre félnyolckor megjelent az ajtóban a tanár.
Kocsiba szálltak és haza hajtattak. A tanár - öreg szakállas, nyugodt úr - fejbólintással üdvözölte feleségét és bement a beteghez. Egyetlen szót se szólt, a dajkával az ablakhoz vitette a kisfiút, kanállal megnézte torkát. Arca, mely előbb még közönyös volt, egyszerre elsötétült attól, amit látott, mintha a kórkép lefotografálódott volna oda.
- Hiszen... - mondta fölháborodva, aztán elharapta szavát.
A tanár letette a kanalat, majdnem durván utasította a dajkát, hogy fektesse vissza a gyereket.
- Ki a kezelőorvosa? - szólt eltitkolhatatlan indulattal. Ez - kezdett valamit mondani, de ismét fékezte magát.
Átküldtek Gasparekhez, de ő se volt otthon, őt is egy «nagyon súlyos esethez hívták.»
A tanár oltótűt vett elő, beoltotta a kisfiút. Leült az ágy mellé. Végtelennek tűnő percekig vizsgálta a beteg ütőerét, hallgatta szívét.
- Jobban van? - kérdezték.
Nem felelt, hanem felkelt, újra megtöltötte a fecskendőt, várt. Egy negyedóráig maradt az ágynál, aztán a másik szobában levelet írt a háziorvosnak, meghagyta a szülőknek, mihelyt idejön, azonnal lépjen érintkezésbe vele.
Apa és anya dermedten állt a szobában. Sípoló lélegzést és köhögést hallottak, szerették volna befogni fülüket.
Gasparek dél felé érkezett. Nézte a beteget és vállat vont. Most ő se szólt semmit.
- Mintha aludna - mondta Anna - kicsit horkol.
- Talán jobban lesz - rimánkodott az anya és Gasparekre nézett.
Gasparek orvosi méltóságába burkolózott, elzárkózott minden felvilágosítás elől.
- Nem szabad elvesztenünk a reményt - szólt, mint ilyenkor mindig, mert ezt a képet már ő is nagyon jól ismerte - meglehetős bonyolult esettel állt szemközt - és kimondott egy hosszú latin szót.
István öntudatlanul kiment az utcára, ide-oda járkált, benyitott egy játékosboltba, ott becsomagolt egy rugóra járó paprikajancsit, mely a dobozból egy gomb megnyomására kiugrik. A bolti kisasszony résztvevően tekintett utána. Itten, akárcsak a gyógyszertárban ismerik a beteg gyerekek szüleit, kik könnyektől részegen dadogják el, mit óhajtanak venni.
Hogy hazafelé futott, feltekintett az elsőemeleti ablakokba, melyekre éppúgy függöny borult, mint előbb.
Megkönnyebbülést érzett, mert valami borzasztót várt, valami egész lehetetlen változást, nyitott ablakokat, melyekből kétségbeesett kiáltások hallatszanak, olyan hírek, melyeket nem tudott volna elviselni.
A paprikajancsit a német kisasszony felhúzta. Hallani lehetett, amint kattogott a rugó és kiugrott a báb.
- Schau her, mein Katzerl - mondta Anna, de minthogy Istvánka nem figyelt rá, félretette az asztalra.
Sokáig semmi nesz se hallatszott. Anna sem mozgott, az anya ölbetett kezekkel figyelt. István az ablakból nézte az utcát, a szembenlévő fűszerkereskedést, mely fölé ez volt írva: Kalmár és Társa. Izgalmában arra gondolt, hogy csak Kalmár urat ismeri, aki most is ott állt a boltajtóban, egy zsák fehér szárazbab mellett és hajlongva köszöntötte vevőit. Vajon ki lehet a társa? Ilyenek jutottak az eszébe és összefüggéstelenül, hangosan kimondta ostoba gondolatait. Kezét ellepte a hideg izzadtság.
Istvánka haldoklott. Kis, könnyű haláltusáját vívta a nagy-nagy halállal, mely egyaránt töri le a hároméves gyerekeket és a hetvenéves aggastyánokat. Félóra múlva aztán meghalt.
Csöndesen és szelíden feküdt az ágyon Istvánka, akiből nem lett se huszár, se tüzér, amint Gasparek doktor bácsi mondta, csak egy kis hároméves halott.
Arca azonban megváltozott. Kis orra megnyúlt, ami kifejezését komolyabbá tette, homloka domborúbbnak látszott, mint életében, általában olyan jelentékeny lett, mint egy felnőtt. Orra alatt még mindig ott égett a piros pörsenés. De lassanként az is halványodni kezdett.