Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
Lassan hidegedtek el egymás iránt, úgy, hogy alig vették észre.
Mint mikor valaki a forró fürdőben sokáig ül és egy óra múltán érzi csodálkozva, hogy didereg, csak akkor eszmél magára, keresi az okot, miért fázik és aztán siet kikelni a vízből, mely nem melegíti többé.
Ők is csak éltek egymás mellett a régi módon, s nem egészen tudták, hogy már nem szeretik egymást, nem merték bevallani, hogy vége annak, amit egykor örökkévalónak gondoltak. Mind a ketten azt hitték eleinte, hogy rossz megfigyelők és próbáltak ezt-azt, sétákra indultak, vagy kikocsiztak, mint mikor szerették egymást, abban a hitben, hogy ezek a külsőséges események megváltoztatják a lényeget és pótolják ami eltűnt. István folytonosan keserű szemrehányást kapott. Egyszer dühösen tiltakozott ellenük, máskor pedig töredelmes fogadalmat tett, hogy ezután másképp lesz. Az ünnepélyes kibéküléseknek mind a ketten örültek. Pár hétig együtt maradtak. De a délutánok nagyon hosszúak voltak.
- És... - mondta az asszony, s megakadt.
- Mit akartál mondani?
- Semmit - tette hozzá.
Ez a kis szó, mint az utolsó csöpp szivárgott ki a szájából: teljesen üres volt már, akárcsak az ura. Semmi újat se adhattak többé egymásnak.
Az asszony sápadtan és gyötrődve könyökölt a tükör márványlapjára, s végül megszánva az urát, maga küldte szórakozni.
Nem volt számukra más megoldás. Mentek lefelé, lassan, de biztosan. Később már mindkettőjüknek jólesett, mikor egy-egy esetnél, életük egy percében parancsoló biztossággal és világítóan szemükbe ötlött házasságuk lehetetlen volta. Elhibáztuk, gondolták mind a ketten, majdnem egyszerre. Már nem ijedtek meg a gondolattól, mint eleinte. Megbarátkoztak vele és valószínűnek tetszett az egész. Az elválás halál, de jobb, mint ez az élet. Mikor ezt István egyszer és mindenkorra elfogadtatta magával, már bizonyos könnyebbülést, szabadságot érzett. Szemmelláthatóan megfiatalodott, jobb kedvű lett, amit a felesége is boldogan vett észre, mert nem gyötörte szeszélyeivel, nem talált minden megjegyzésében valami kivetnivalót, nevetségest, érthetetlent. Az utcán megfordult a nők után és találkozott azokkal a barátnőivel, akiket fiatalkorában szeretett.
Azon se csodálkozott, hogy egy este, éppen házuk kapuja előtt feleségét egy fiatalember kísérte haza, akit ismert vidékről. Hosszú, nagyhajú fiú volt, híres előtáncos, aki valaha sokat mulatott a megyebálon Vilmával. Az asszony nem csinált titkot belőle, hogy a fiatalember szereti őt.
- És te? - kérdezte az ura.
- Én - mondta az asszony és vállat vont, bágyadt öngúnnyal. - Mit érdekel az téged? Annyira elhanyagolt vagyok, jól esik, hogy valaki törődik velem.
- Igazad van - mondta István, sértődötten és tompán.
- Gyula nagyon derék, szorgalmas fiú. Két hónap múlva leteszi a mérnöki vizsgát és kinyitja irodáját.
- Szóval elvesz?
- El - vallotta az asszony.
Hosszú szünetekkel beszéltek és a szavak, melyeket kimondtak forró leheletükkel, azonnal megfagytak ajkukon, mihelyt a levegőre értek.
Közben másra terelték a szót, mert jött a cseléd, aki leszedte a terítéket, csörömpölve kivitte a vacsoráról maradt tálakat. Gyertya lobogott az asztalon.
- Semmi akadálya - szólt István -, azt hiszem, így jobb lesz.
- Én is azt hiszem.
Csak első pillanatban volt nyomott a hangulat. Később felbátorodtak. Részvét és szeretet nélkül beszéltek szerelmükről. Minden, amit évekkel azelőtt éreztek, vagy tettek, idegennek látszott előttük, már mosolyogtak is rajta, mint valami agyrémen. Megállapodtak, hogy házasságuk nagy, sajnálatos tévedés volt és egyiküknek se volt szükséges, hogy vigasztalja a másikat. Senkise vesztett semmit.
Mindjárt a részletekről is beszéltek.
- Van lakástok?
- Egyenlőre egy kétszobás kis lakásba megyünk - mondta az asszony - míg megfelelőt találunk.
- És a bútor?
- Addig talán beraktározhatjuk valahova, ez a sok holmi nem férne el.
- Nekem semmire sincs szükségem - szólt István.
Vilma szokása ellenére rágyújtott egy cigarettára és így beszélt:
- Néhány szekrényt viszek magammal, a függönyöket, meg azt a kék perzsát.
István felkelt az asztaltól, le-fel járt a szobában, rálépett a szőnyegre.
- És Istvánka? - kérdezte, komoly megilletődéssel.
- Magunkhoz vesszük - vágott közbe az asszony, gyorsan és mohón. - A törvény is nekünk ítélné, bár abban a kis lakásban...
- Egyelőre én is magamhoz vehetem.
- Te nevelnéd? - szólt Vilma és elmosolyodott. - Hiszen egy ablakot se tudsz becsukni magad. Aztán sohase vagy otthon. Ezt meg kell beszélnünk részletesen.
Esténként ekképpen vitatták meg az ügyeket. Töredezett mondatokban közölték egymással, hogy mit végeztek napközben. Gyula helyeselte a gyerek átvállalását, hiszen imádta őt, de úgy gondolta, hogy átmenetileg legjobb lenne még az apjánál tartani. István most végképp elvállalta. De pár hét múlva ő maga jelentkezett aggodalmával. Így hol az apánál, hol az anyánál maradt Istvánka. Elhatározásuk hétről-hétre változott. Sokszor maguk sem tudták, miben állapodtak meg utóbb. Az idő pedig múlt. Egy este az asszony valami jó és nem drága nevelőintézetet említett, melyben elhelyezhetnék addig, míg ügyeik rendeződnek. Már látták is Istvánkát évek múltán kis kék egyenruhájában, matrózsapkájában a többi gyermekek karában, amint vasárnap délután a napos aszfalton sétálni viszi egy közönyös úr, vagy egy apáca, de erre eszükbe jutott a nevelőintézetek hideg magánya, a közös hálótermek és bús ebédlők, a züllött ápolónők, a cigarettázó kisfiúk, és annyira elérzékenyedtek, hogy könny fátyolozta szemüket. Mást kell tenni. Levelet írtak a nagyszülőknek, hogy pár hónapra vegyék magukhoz Istvánkát.
A levélhez bizonyos reményeket fűztek, de a gyógyszerész azt írta, hogy a felesége ágynak dőlt, megbetegedett. Most ez a terv is kiesett számításukból. Közben a válópert beadták. Istvánka úgy élt, mint eddig. Hároméves lett. Már azt mondta: én. Ember volt. Tudta a tárgyak nevét, megkülönböztette a napot az éjszakától, a kutyát a macskától, a hideget a melegtől, de az embereket, kik körötte mozogtak, nem ismerte eléggé, s még mindig rájuk mosolygott fekete szemével, szöszke, kakastaréjos hajával, mikor benyitottak szobájába. Szülei zavartan fogadták ezt a bizalmas szeretetet. Hiába beszéltek szomorú és szánakozó mosollyal szerelmükről, melyet annyiszor megtagadtak. Ez a kis ember hű maradt hozzá, s mozdulatában, tekintetében kísértett a láz, az őrület, melynek örök emléke volt.
Minthogy Vilmának sok lótni-futnivalója akadt, német lányt fogadtak a gyerek mellé.
Tirolból jött és ragyogó, tiszta ruhácskájával derűt hozott a házba. Tizenhét éves volt. Otthon öt kis testvérét dajkálta fel, aztán cselédnek szerződtették, már a harmadik helyen szolgált. Gyermekkora észrevétlenül olvadt át a gyermeknevelésbe. Folyton csecsemőket ringatott és pólyált. Ha egyedül maradt, akkor is csak bölcsődalokat énekelt, mert mást nem tudott.
A gyereken kívül még egyet szeretett: a tisztaságot. Gyűlölt minden port és piszkot, üldözte és felkutatta, mint a kopó a vadat és bútorok alatt, vagy a pókhálós sarokban, ahova a szemét elszokott bújni - ösztönösen és szenvedélyesen - megsemmisítette. Ilyen vadászat után fáradt volt, de azért tovább dolgozott, ablakokat tisztított, kilincseket és gyertyatartókat fényesített, aztán valami bús, állati kielégüléssel lefeküdt.
A kisfiú gyűlölettel fogadta. Egy sarokból bámulta őt. Haja - mint megannyi fehér cérnaszál - olyan világosszőke volt, hogy ősznek tetszett és színtelenkék szeme majdnem átlátszó, akár a víz.
- Mein Katzerl - mondta a gyereknek gügyögve.
Istvánka őrültnek tartotta a lányt, aki nem tud vele beszélni, a német szóra szitkozódni kezdett, befogta fülét.
Anna alig volt értelmesebb a gyereknél. Tovább fecsegett megint, mert ő sem tudta elképzelni, hogy anyanyelvét nem mindenki érti és nem törődött haragjával. A nagy hegyek és a nagy tavak közönye lakozott benne. Valami idilli butaság, mely szinte már túlvilági.
A kisfiú nem szólt hozzá, elfordult, lecsüggesztette fejét. Tétlenül ült, duzzogva pár színes kockát tartott kezében. A dajka eleinte hívta játszani, de mikor nem mozdult, ő maga játszott. Valóságos paradicsom volt számára. Anna labdázott a szobában, felhúzta a kisvonatot és bekapcsolta az áramot a villamos sínbe, mely kiskocsikat röpített óriási gyorsasággal, bőgette a kisfiú oroszlánját, melynek dörmögő hangjától először ő is megijedt. Egészen jól mulatott.
Az anya vacsora idején tért haza. Ilyenkor kis élénkség költözött a szobába. Istvánka az ajtónyitásra felneszelt. Anna letette a piroskötéses német könyvet, melyet évek óta silabizált, de sohasem jutott tovább az első lapoknál. Vilma sápadt és fáradt volt. Levetette cseresznyevirágos fehér kalapját, haját csüggedten hátrasimította, a gyereket lefektette, aki ekkor - hosszú hallgatás után - kérdések özönével ostromolta. Mindent egyszerre el akart mondani és meg akart tudni. Miért csukják be este az ajtót? Mi nagyobb, a tigris, vagy a párduc? Messze van-e Amerika? Miért nem merül el a hajó a vízen? Az anyja pár szót felelt rá.
- Aludj fiacskám - mondta - aludj lelkem - és megcsókolta szép, boltozatos homlokát, mely apjáéhoz hasonlított. Anya vigyáz reád.
A szülők bizonyos idő után így szoktak beszélni: Anya megy, apa jön. Mire a gyermek megtanulja a nagy szót, hogy «én», ők elfelejtik és holtuk napjáig csak anyák, apák maradnak, személytelenek.
Az ügyvéd megbeszélte velük a teendőket. Kezét önbizalommal dörzsölgette, jogi szakkifejezéseket használt és nagy gyakorlatára hivatkozva biztosította ügyfeleit, hogy milyen «gyorsan és tapintatosan szokta lepergetni az ilyen ügyeket.» Úgy tervezték, hogy István egy barátjához megy lakni és ekkor telik majd le az a félév, melyet a válótörvény megkíván, aztán mehetnek, ki jobbra, ki balra. Átköltözése azonban bizonyos akadályokba ütközött. Vilma már azon gondolkodott , hogy ő távozik el az előírt időre, de Gyula is távolabbi terminust kapott vizsgájára. Ezért a tényleges elválás késett.
De lassanként már hurcolkodtak. Vilma szép időben átvitetett az új lakásba egy-egy szekrényt, vagy más bútordarabot, melyre szükségük volt, a cselédek a hálószobában leszedték a függönyöket. Már a szalon óriási csillárját is leszerelték. Naftalinszag terjengett a szobában, mely minden bútorba és ruhadarabba bevette magát, még a folyosóra is kiszivárgott. Létrák, hevederek, hurcolkodáshoz szükséges holmik hevertek a lakásban. Volt benne valami átmenetszerű.
István, mikor késő éjjel hazajött, azt érezte, hogy szállodába toppant.