Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
István harmincnégy éves volt, mikor megházasodott. Halántékán - alig láthatóan - dér ezüstlött, de feje még fekete volt, dereka egyenes és sudár, szeme friss.
Hosszú fiatalság volt háta mögött, mint valami nyári ünnepély, táncosnőkkel, kalandokkal, zenével. Már évekkel ezelőtt feltette, hogy megházasodik. Egy éjszaka határozta el, mikor a kávéházban egyedül ült egy kis asztalkánál és érezte, hogy kikopott a régi világból, barátai unták őt, ő is a barátait. Egyetlen megoldásnak látszott a házasság.
Úgy történt, hogy egyszer vidékre utazott, rokonait látogatni, s egy nyári bált végigtáncolt Vilmával. Ekkor úgy szerepelt ott, mint «a budapesti titkár». Kecsegeorrú lakkcipőt viselt és frakkmellényt, melynek hajtókája fehér atlasszal volt beszegve. Ez nagyon tetszett a leánynak, aki benne az idegenből érkezett lovagot és regényhőst bámulta. A varázslat később se szűnt meg. Mikor a titkár a tánctól másnap sápadtan meglátogatta őt otthon, a leány «érdekes»-nek tartotta. István aztán többször lerándult hozzá, szombatonként, hogy a hivatalából szabadult, leutazott az esti gyorssal, s a vasárnapot a család körében töltötte. Alig egy hónapi ismeretség után megkérette a leányt.
Vilma a gyógyszerészlányok közt legfiatalabbik volt: az utolsó Kövér-lány már másfél éve férjhez ment és ő azóta reménytelenül bálozott. Senki sem mutatkozott a látóhatáron. Akadtak kedves «fiatal emberek», akik mulattak vele, de «komoly» udvarlók nem. Ezért csúnya, nyílt kétségbeeséssel tekintett maga elé, szégyent és megaláztatást érzett, pedig alig múlt húsz éves. Tudta, hogy rajta van a sor. Ez zavarba hozta. Idegesen nevetett, nem értette, amit neki mondtak és azt se, amit ő mondott. Mintha színpadon lenne, kötelességszerűen mulatott, szüleire figyelt, akik sohase tettek szemrehányást, de minden szavukon érzett, hogy ők is csak arra gondoltak, amire ő. Attól tartottak mindnyájan, hogy pár hónap múlva «esetleg már minden késő».
István nem számított rosszul. Vilma szerette őt. Finom, törékeny arca, kis fájdalmas mosolya fényt sugárzott köréje. Feleség volt, de színésznő is, aki játszott neki és átmentette a házasságba azt a regényvilágot, melytől oly fájdalmasan vált meg. Esküvő után az olasz tengerpartra mentek. Házasságuk igazi varázsa abban volt, hogy nem ismerték egymást, s az idegen környezetben napról-napra felfedeztek valamit.
- Te tudsz olaszul? - kérdezte a nő, meglepődve.
- Te értesz a zenéhez? - mondta István, mikor a felesége egy operadallamot dúdolt.
Megtörtént, hogy István elkésve érkezett a találkára, melyet egy nagy tengerparti kávéházban adtak. Vilma az ívlámpák lila fényében ült, fehér nyári ruhában, arca érdekesen hideg, kékes volt. Mikor István rátekintett, nem tudta elhinni, hogy már az ő felesége, újnak, érdekesnek és ismeretlennek érezte. Odament hozzá, olaszul szólította meg és - tréfásan - bemutatkozott.
Hogy hazajöttek, maguknak éltek életük elzengő emlékeivel, az olasz út boldog lármájával, mely néha, csöndes napokon, még a fülükbe csengett. Senkit sem hívtak magukhoz, ők sem mentek másokhoz. István hivatalába járt, Vilma rendben tartotta a lakást, hímzett, zongorázott.
Egy évre született egy fiúgyermekük. Egészséges, kedves, mosolygós kölyök. Nagy ünnepséggel tartották meg a keresztelőt, az öregszülők, a gyógyszerész és a gyógyszerészné felutaztak vidékről, ezüstpoharat, kést, villát és kanalat hoztak ajándékba unokájuknak, akit az apjáról Istvánnak kereszteltek. István az apa gőgjével felemelte a csecsemőt és mutogatta:
- Nézzétek.
A mása volt. Tőle kapta koponyáját, szemöldökét, állát, az anyjától pedig szőke haját és szép, íves, szabályos füleit. Sokat nevettek azon, hogy a kis tolvaj milyen ügyességgel csente össze testét a szüleitől.
Vilma minden idejét lefoglalta a gyerek. Nem engedte hozzányúlni a dadát, maga fürösztötte, fésülte és esténként rendesen annyira elfáradt, hogy korán feküdt le, vele együtt, álomtalan, mély álomba mélyedt. István hazajövet sötét szobákat lelt. Mindenki aludt. Az asztalon hideg vacsora várta. Leült, evett egyedül, aztán ő is lefeküdt.
Reggel az asszony szemrehányóan mondta:
- Vártalak.
- Dolgom volt, nem jöhettem.
Ezeknek a beszédeknek semmi fontosságot se tulajdonítottak. Változatlan tűntek a hónapok. Vilmának több ideje maradt, olvasott, vagy bement a sötét szalonba, ahol leánykori zongorája állott, melyet többi holmijaival felhozatott. Ezen a zongorán alig lehetett játszani. A felső és az alsó hangok úgyszólván teljesen elnémultak, csak egy-két c vagy g szólt még.
Kiérdemült öreg bútor, már igazán csak arra volt való, hogy albumokat, meg arcképeket tartson, nemhogy zenéljenek rajta. De Vilma azokon az ideges estéken, mikor az urát várta, kinyitotta és türelmetlenségét játékba ölte. Órákig megállás nélkül zongorázott. Egymásután következtek a magyar nóták, megállapított családi sorrend szerint, mert minden Kövér-lánynak megvolt a műsora, melyen sohasem változtattak. Akárcsak lánykorában, ismét vágyak sírtak ezekből a dalokból. Homályos szemrehányások, ismeretlen, sohasem létezett imádókhoz... hogy mért szegték meg esküjüket... és mért nem jönnek... vádak... hogy életeket tettek tönkre könnyelmű szavukkal... kérések, melyek már alázatosak... vallomások... fenyegetések... fogadkozások... elfojtott, halálos sikolyok...
A szomorú hangzavartól, az egészségtelen ábrándtól megfájdult a feje.
Akkor ért haza az ura.
- Te már egészen elfelejtesz - Szólt Vilma.
István intett a kezével, hogy nincs így.
- Tudom, hogy nem szeretsz már - mondta az asszony félig tréfásan, félig komolyan, de nagyon szomorú hangon.
István valamit felelt erre, maga se tudta mit, és kiment a szobából.