Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Figyelő
Scrooge Ebenezer a Frednél töltött karácsony éjszaka után jókedvűen jött haza, s még útközben is nagyokat kacagott, ha az esti tréfákra, a mistletoe alatti jelenetekre gondolt, meg a táncra, amelyet - úgy, mint egykor Fezziwigéknél - a sir Roger de Coverley-re jártak. A hideg megenyhült, a szél inaiból már kifogyott az erő, s ha próbálkozott is néha süvítve nekirugaszkodni a házfalaknak és kürtőknek, azok csak nevették a hasztalan kísérletet, s a szél elszégyellve magát, még egy utolsót üvöltve elnyargalt a tenger felé, ahol jó messzire érve tajtékosra korbácsolta a habokat. Hópelyhek szálltak le szép csendesen s mosolygó arcukkal mintha valamennyien integettek volna:
- Boldog karácsonyi ünnepeket, Scrooge úr! Boldog karácsonyi ünnepeket!
Az öreg kapu kopogtató-kalapácsáról egy pillanatig ismét Marley Jakab arca nézett rá, de az arc most már nem volt kísérteties, a vonásai megenyhültek, a nagy pápaszem visszacsúszott szemére, amelynek hunyorgása biztatgatta őt:
- Jól van, Scrooge, nagyon jól van! Derék fickó vagy, aki még helyrehozhatsz mindent!
A kis kamra kandallójában vígan lobogott a tűz. Ropogtak a hatalmas fahasábok, versenyre keltek egymással a szikrák, muzsikáltak a lángnyelvek, s kedveskedve duruzsolták:
- Isten hozott, édes gazdánk, isten hozott! Jó meleg most a szobácska!
Ott állt a szamovár is, fortyogott benne a víz, s egyre csak ezt ismételgette:
- Ez volt aztán a víg karácsony! Jaj, de víg karácsony volt!
Scrooge, akit a nap nagy eseményei kifárasztottak, csak egy percig gondolt ravaszkás mosollyal arra, hogy fogja másnap megtréfálni Cratchit Bobot, ha elkésik az irodából. Jókedvűen dörzsölte össze kezeit és hangosan felkacagott, de aztán gyorsan elfújta a gyertyát és ágyba bújt. Ebben a pillanatban csengve-bongva megszólalt a szemközti toronyóra harangja. Ding-dong! Ding-dong! Ding-dong! Amikor az utolsó, a tizenkettedik harangszó is elhangzott, lassan, méltósággal feltárult az ajtó, s egy szellem lépett be rajta. Scrooge már megszokta a dolgot, s azzal a kíváncsisággal fürkészte látogatóját, mintha csak egy új üzletfele lett volna. A látogató finom, szelíd vonású, ötven év körüli úr volt, akinek nagy szemeiből jóság és gyengédség sugárzott. A szakáll, amely az állát övezte, apostolivá tette az arcot. Keze hosszú és fehér volt, mint a Megváltóé az olasz mesterek képein. A magasztos fejet pedig fény övezte, mint a szentekét a glória.
A szellem intett, s Scrooge Ebenezer követte. Csak mikor már fent jártak a levegőben, magasan London fölött, kérdezte meg Scrooge kalauzát:
- Ki vagy te, szellem és hová vezetsz? Bocsáss meg, nem bizalmatlanságból mondom, de a te érkezésedet nem jelentette be Marley!
A szellem jóságosan mosolygott:
- Hogy ki vagyok, ne kérdezd, mert tudnod kellene! De te betemetkeztél főkönyvedbe és örökké csak azt olvastad, hogy «fizessen ön Scrooge Ebenezer úrnak, vagy rendeletére...». Te a számok embere voltál, s az embereket két csoportba osztottad: a tartozik és követel rovatba! Pedig a számokon és tényeken kívül még sok minden van ezen a világon! Nyíló rózsakertek és végtelen zöld pázsitok. Fürge postakocsi, amelynek bakjáról víg kürtszó hallatszik, amikor jegyeseket visz egymáshoz. Elrejtett kis utcákban gyermekek játszanak, akiknek lelke üde és tiszta, álmuk hófehér és angyalokkal teli. Borbélyműhelyekben egyszerű és derék emberek a maguk együgyű módján mondanak becsületes véleményeket. Az éjszaka leple alatt tolvajok osonnak a házak körül, de - majd meglátod! - vannak közöttük olyanok is, akiket szerencsétlenségük térített le az egyenes útról: a gonoszok csak azok, akiket kapzsiságuk hajt! Látsz majd boldog és elégedett embereket a halász bárkájában és látni fogod, hogy elégedetlenség és visszavonás honol a gazdag lakában! A te világodon kívül van egy másik is, egy szebb, egy ragyogóbb, egy igazságosabb: az Arabian Tales regéi szóltak erről, de az arab mesék szereplői élnek ma is, csakhogy a királyfi most talán egy szegény talált gyermek, a bohókás damaszkuszi varga egy bogaras londoni agglegény, a bölcs kádi gyakran együgyű emberek ruhájába öltözik, a gonosz dzsinnek meg talán Quilp ma a neve, vagy Uriah Heep...
A szellem elhallgatott, s most gyorsan suhantak át a levegőn egy kis mezővárosba, annak is a templomába, ahol az orgonából egy ferdevállú, félszeg figura, valami kis építészi rajzoló csodálatosan szép melódiákat csal ki. A templom üres, csak az oltár előtt térdel egy szende leányka, akinek gondolata a melódia szárnyán messzi szállnak, egy új világba, ahol most valaki azért küzd keservesen emberrel és elemmel, mert szerette őt és ezt a szeretetet nem tudta megtagadni. Kívülük még csak egy ember van a templomban, egy éltesebb, tekintélyes külsejű úr, aki ott szunnyadt az elöljárók karosszékében, s csak most riadt fel a hangokra, szemei vággyal szegeződnek a fiatal leány felé, s fejében már kavarognak a gondolatok, hogy a maga képmutató módján mint fog ocsmány ajánlatával Maryhoz közeledni...
Aztán más kép tárult Scrooge elé: Peggottyék lakása, amelynek dísze még nem hervadt le, Emilyt még nem rabolta el Steerforth. David Ágnessel sétál a virágos kertben, s míg Mr. Micawber panaszos levelét írja, a jó öreg Dick a mezőn sárkányszárnyon eregeti üzenetét az ég felé...
Megelevenedtek Scrooge előtt Clennam Arthur és a kis Dorrit kisasszony, látta Twist Olivér szenvedéseit és jutalmazását. Szellemszárnyon végigkísérte az erős lelkű, szegény kis Nell-t szomorú vándorútján, s néha elmosolyodott a léha, könnyelmű Dick Swiveller furcsa észjárásán. Megelevenedett előtte Nick Nickleby élethistóriája, lefolyt előtte a szomorú Jarndyce kontra Jarndyce per. Dombey büszkesége előtt tört meg és Cuttle kapitány is ott sürgött-forgott fakezének kampójával...
Száz és száz embert látott Scrooge egyszerre: ott volt a két Weller, Sam és Tony, Beltsey Trotwood és Mrs. Gummidge, Sarah Gamp és Mrs. Bardell, Lissy Jupe és Lucie Manette, Sikes, Fagin, Montague Tigg és Pecksniff, Monks és Nancy, Sidney Carton és Darnay.
És amikor hajnalra fordulóra hazatértek, Scrooge meghatva szólalt meg:
- Köszönöm neked szellem, hogy az élet új gyönyörűségeit ismertetted meg velem...
*
Ötven éve, hogy Dickenst sírba tették, nyolcvannégy éve, hogy a Pickwick megjelent. Harmincnégy éves írói pályája csupa siker és diadal, siker és diadal nemcsak azért, mert a közönség szereti és olvassa könyveit, hanem mert mindegyik kötetéhez egy-egy társadalmi reform megvalósítása fűződik.
Abban az időben, amikor Dickens fellép, recseg és ropog az angol társadalom épülete. A gyáripar éppen hogy felszívta a mezőgazdasági munkásságot, a falvak elnéptelenedtek, az ipari centrumok pedig nem tudják sem kenyérhez, sem hajlékhoz juttatni már azokat, akik a nagyobb bér kedvéért fordítottak hátat a mezőknek. A szegényügy, a gyári törvény, a védővámok, különösen pedig a gabonavám kérdése megoldhatatlan problémáknak látszanak, s soha nem hallott szavakban tör ki Elliott-ból az elkeseredés:
If Hell itself were Britain
Could worse, than this be said?
If devils wer lords in England
They could but tax our bread!
A parlamentben üres szalmacséplés folyik, ide-oda ingadozás: a nyomort közömbösen nézni nem lehetett, viszont a tapasztalat azt mutatta, hogy a szegényeknek a «Speenhamland Act» értelmében való támogatása csak a munkakerülők számát szaporította. A tudomány meglehetősen közömbösen szemléli ezt a küzdelmet: Adam Smith hadat üzen a régi merkantil-elméletnek, de helyette a szabad versenyt, az erők szabad játékát követeli. Malthus elmélete is most (1798.) döbbenti meg az embereket, majd jön Ricardo, aki Adam Smith és Malthus eszméit zárt rendszerré dolgozza fel: megállapítja az «örök bértörvényt», amelynek értelmében a munkabér, számszerint akármennyire emelkedik is, mindig egy nívón marad, vásódó ereje ugyanaz marad. Annyit jelent ez, hogy a munkásság örökre a létminimumra van szorítva, hasztalan minden küzdelme, nem segít szorgalma és takarékossága sem. Robert Owen már megkezdi kísérletezéseit, de az egyesülési szabadságot csak az 1825-i törvény adja meg, a szakszervezeteket pedig csak újabb félszázad múltán, 1876-ban ismeri el a parlament.
Dickens nem szemlélője, hanem harcosa e küzdelmeknek. Elődei közömbösen mentek el a társadalmi problémák mellett: Riehardson, akit «csak könnyes szemekkel olvashatunk», amint Thackeray mondja, örökké csak egy témát variál: «Tom rossz fiú és tanítójától verést kap, Jack viszont jó és szilvás gombócot kap». Fielding a Tom Jones-ban kedves szerelmi idill keretében egy csomó egészséges figurát rajzol, így a falusi squire nagyszerű képét, de mélységeket sehol sem érint, Smolett durvább mókái nem egyszer mulattatnak, de ez minden erényük. Sterne-t az irodalomtörténet finom csevegőnek ismeri, de a Sentimental Journey-t inkább dicsérik, mint olvassák.
Elődeitől talán tanult Dickens, de készen náluk nem sokat talált. A londoni rajzok, s a Pickwick első sikerei után hivatást tűz maga elé: mint közvádló lép fel. Követeli az iskola, az igazságszolgáltatás, a válási törvény, a dologházak revízióját, az adósok börtönének eltörlését, szembeszáll a gazdagokkal, védelmébe veszi az elesetteket, a nyomorultakat. «Eresszétek hozzám a szegényeket» - hangzik minden sorából. Sok hely jut szívében egy különös társadalmi osztály, a «shabby genteel-people», a lerongyolt urak számára is. Legérzékenyebb oldalán támadja meg az angol társadalmat: szembeszáll az álszenteskedéssel, a híres «cant»-tel (bár kivonni magát az általános ítélet alól ő maga sem tudja, s a «cant»-ben kell keresnünk annak az okát, hogy Dickensnél oly alárendelt szerepet játszik az erotika.)
Edwin Pugh a nép apostolának mondja, s a szocializmus számára követeli. Ez a kisajátítás kissé önkényes, mert ha minden szeretete a munkásoké is, a trade-unionizmus ellen nem egyszer nyíltan foglal állást, s hogy az agitátorokról, munkásvezérekről hogyan vélekedett, azt a Hard Times sztrájkvezérének megrajzolásával árulja el. Nem a harc, nem az erőszak az ideálja, hanem a megértés, a megegyezés, a kölcsönös kötelesség teljesítése.
- Az emberiség körül legyetek szorgalmasak - ezt hirdeti. - A közjóval kell törődni: az irgalom, a részvét, megbocsátás, jóakarat a kötelességünk. Az üzletben való iparkodás csak egy csepp a reánk jutott dolgok óceánjában!
Brandes mondja egy helyütt, hogy Maupassant mesterien írja le a «désenchantement de la vie»-et, azt a módot, ahogyan az élet elveszíti báját. Ha Maupassant a «désenchantement» mestere, Dickens az «enchantement»-é. Az élet derűs szeretetét árasztja magából, s vigaszt hoz minden helyzetben. Olyan, mint a «Chuzzlewit» Mark Tapley-je, akinek ajkán mindig ott a jelszó: «Jolly!» Látja az élet bajait, de úgy véli, azokat örömök váltják fel, amelyeknek üdítő emléke erőt ad az új küzdelmekhez. És örömöt, derűs percet tud adni minden bennünk és körülöttünk: egy gyermek mosolya, egyszerű emberek naiv szívjósága, a zöld lomb a fán, a napsugár, amely egy percre keresztültör a ködön... Ötven éve, hogy az Edwin Drood folytatása abbamaradt, s az ötven év alatt Dickens fénye nem vesztett el semmit, frissessége ugyanolyan, mint akkor volt, amikor Robert Seymour rajzainak kedvéért megírta a Pickwicket. Eleven a mosoly, amellyel elnézően szemléli Micawber, Swiveller, az öreg Dorrit, meg a többi shabby-gentleman sürgését-forgását, lázas tétlenségét. Eleven a mosoly, amellyel mintha azt mondaná: «Legyetek jók és akkor érdemes élni!» Az élet szeretetét hirdeti ez a mosoly épp úgy, mint a szegények és esettek másik apostoláé, aki a kopott, csavargó abbé szájával hirdeti: «Érdemes élni, hisz hibákkal teli emberek vagytok, akik úgysem lesztek sem jobbak, sem rosszabbak!»