Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kallos Ede: A magasztosság az íróművészetben
Már fentebb jeleztem, hogy a szónoki alakzatok az írásmű fenséges hatásának igen jelentékeny tényezőivé válhatnak. Ezért most rendben haladva, az alakzatoknak is sorát kell ejtenem. Ez alkalommal persze, tekintve, hogy valamennyiüknek a kifejtése túl nagy, sőt valósággal végeláthatatlan feladat volna, csak azokon az alakzatokon fogunk tételünk igazolása során végig haladni, melyeknek az írásmű színvonalának emelésében döntő jelentősége van.
Mikor Demosthenes igazolni akarta az ő általa irányított Fülöp-ellenes politikát, mely a chaironeiai vereségre vezetett, ezt művészi fordulat nélkül így fejezhette volna ki: «Nemzeti múltunk hagyományában megvan a bizonysága annak, hogy ti, athéniek, nem jártatok el helytelenül, mikor egész Hellas szabadságáért harcra keltetek. Hiszen így cselekedtek azok is, kik Marathonnál, Salamisnál és Plataianál harcoltak». Ámde a szónok lelkét mintha hirtelen valami isteni szellem szállná meg, mintha valami szent önkívület ragadná magával. Ajka esküre nyílik és tanúkul idézi a nemzeti történelem hőseit: «Nem, polgártársaim, nem mondhatja senki, hogy helytelenül cselekedtetek! Azokra az ősökre esküszöm, kik Marathonnál a veszéllyel dacoltak, kik Plataianál ütközetre sorakoztak, kik Salamisnál és Artemisionnál tengeri csatára keltek». Az esküformula által (melyet ily esetben az apostrophéval, valamely távollevőhöz intézett szózattal azonosnak érzek), a szónok a történelmi hősöket az istenekkel egyenlő rangra emeli, amennyiben a megdicsőültek említésének az esküben az isten-név szerepét juttatja. A hallgatóság lelke e fordulat hatása alatt azoknak az önérzetével telik meg, kik egykor példát adtak arra, hogyan kell a veszélyekkel dacolni és így az okszerű bizonyítékok rendeltetését a lelkeket elárasztó meghatottság emelkedett hangulata, a meglepő eskü bizonyságtevő ünnepélyessége veszi át. S végül az eskü szavai egyszersmind a vigasz gyógyító balzsamát is belécsepegteti a lelkekbe, amennyiben a megtisztelő összehasonlítás révén a polgárság megszabadul a Fülöppel szemben való vereség nyomasztó érzésétől, s hajlandóvá lesz épp oly büszkén gondolni a maga vesztett csatájára, mint a maratoni és salamisi diadalra. Egyetlen fordulattal ennyi utat nyitott magának a szónok hallgatóinak lelkéhez, hogy őket magával ragadhassa. Megjegyzendő, hogy némelyek ennek a Demosthenes-féle eskünek csíráját Eupolis [*] egyik vígjátékában akarják megtalálni:
Rád esküszöm csatám, marathoni viadal:
ujjongni nem fog az, ki engem bántani mer.
Csakhogy elfelejtik azt, hogy a hangulat fenségét nem maga a bármiféle eskü teszi, hanem a hely, a mód, az alkalom, az ok. Már pedig Eupolisban egyszerűen csak az eskü van meg, semmi egyéb. Az ő esküjének hallgatósága nem várt vigasztalásra: az az athéni polgárság, melynek jelenlétében ez az eskü elhangzott, még boldogan élvezte hazája hatalmát. S az ő esküje nem is emeli a hősöket a halhatatlanok sorába, nem is az vele a célja a költőnek, hogy ama hősök nemes példájához méltó eszményeket idézzen hallgatói lelkébe, nem is azokat említi, kik akkoriban a veszéllyel dacolni mertek, hanem magának a csatának elvont fogalma felé fordul. Demosthenes esküje ellenben úgy szól a csatát vesztett athéni polgársághoz, hogy e szavak hatása alatt Chaironeia már nem tűnhetik fel többé kudarcnak előttük. Ez az eskü - mint már jeleztem - egymagában analóg példával és hites bizonyságtétellel való önigazolás is, magasztalás is, buzdítás is. S minthogy állandóan avval az esetleges szemrehányással érezte magát szemben a szónok, hogy «a vereségről kellene beszélned, melyet a te politikád okozott és te e helyett diadalok emlékére esküszöl», ezért folytonosan résen áll, s minden egyes szavának útját óvatosan egyengetve példát ad arra, miként kell a legnagyobb felindulásban is józanoknak maradnunk. Úgy beszél az ősökről, mint akik «Marathonnál a veszéllyel dacoltak», akik «Salamisnál és Artemisionnál tengeri csatára keltek» és mint akik «Plataianál ütközetre sorakoztak» - de sohasem használja ezt a kifejezést: «akik győztek» - azaz mindenképpen kikerüli azt a szót, mely a maga nevén nevezné az emlékezetbe idézett egykori csatának a chaironeiai ütközettől annyira eltérő szerencsés kimenetelét. Épp erre gondolva, s minden lehető ellenvetésnek eleve útját szegve még hozzáteszi: «S városunk kegyeletes végtisztességben részesítette ama csataterek hőseit - az ott elesetteket is, nemcsak azokat, kik diadalmasan hazakerültek».
Van egy megfigyelésem, melyet talán érdemes lesz evvel a hellyel kapcsolatban közölnöm. Rövid leszek, Barátom. Észrevettem, hogy míg egyrészt a művészi fordulatok, szónoki alakzatok természetüknél fogva hathatós eszközei az emelkedett hangulat teremtésének, addig másrészt meg valami különös kölcsönösségi viszonynál fogva a hangulat emelkedettsége támogatója is ezeknek az alakzatoknak. Hadd magyarázzam meg, hogyan értem ezt. A mesterkedő szónoki műfogásokra gyanús szemmel szokás nézni, mert azt a sejtelmet keltik, hogy tőrvetés, furfang, csalfa ámítás rejlik mögöttük. Tegyük fel pl., hogy a szónok olyan személyiséggel kerül szembe, kinek állásfoglalását akár a maga bitorolt, vagy törvényesen örökölt uralkodói hatalma, akár pedig valamely állami tisztség méltósága támogatja. Az ilyen ember rögtön felháborodik, mihelyt észreveszi, hogy a szónok úgy bánik vele, mint valami oktalan gyermekkel, kinek eszén kisded mesterfogásokkal túljárhat és ezért a szónoki alakzatok alkalmazását személyes sértésnek tekintve vagy annyira felbőszül, vagy végleg elfordítja kegyét a szónoktól, vagy ha uralkodik is a maga indulatán, mindenesetre kézzel-lábbal ellenszegül a beszéd hatásának. Bátran azt mondhatjuk tehát, hogy a szónoki fogás akkor felel meg legjobban céljának, ha a hallgató nem veszi észre, hogy fogással van dolga. S épp ebben a tekintetben érvényesíti a szónok teremtette hangulat felmagasztosult volta a maga rendkívüli hatalmát, amennyiben megóvja, megvédi a szónokot avval az elfogultsággal szemben, mellyel a műfogásokra tekinteni szokás. A hangulat fenséges szépsége ugyanis eltakarja a szónok számító mesterkedéseit és így a beszéd minden gyanúsítástól mentes marad. Ennek elegendő bizonysága az előbb tárgyalt Demosthenes-féle eskü, melynek műfogás-volta elsikkad a körülötte elömlő vakító fényben. Miként a csillagok gyengéd fénye elillan, mihelyt a nap köröttük felragyog, úgy a retorika ügyeskedő fogásai is homályba borulnak, ha a hangulat ünnepélyessége szerte lövelli a maga sugarait. A festményen is - hogy a képzőművészet hasonló jelenségére is rámutassunk - a fény és árnyék ugyanegy síkban, egymásmellé rakott színfoltokból alakul ki és mégis a fény jobban ötlik szemünkbe, sőt mintha a síkból kiválva térbelileg is közelebb kerülne hozzánk, mint az árnyék. Nos tehát, a magasra csapó szenvedély kilobbanása nemcsak azért teszi észrevétlenné az alakzatokat, mert valami ösztönszerű rokonszenvnél fogva jobban érdeklődünk az érzelmek, mint az ügyeskedések iránt, hanem azért is, mert a szenvedély lángja oly tündökölve lobog, hogy mellette minden egyéb háttérbe szorul és homályba vész.
Kell-e ezek után még külön szólnom arról a stilisztikai fordulatról is, mely a kijelentést felvilágosítást-kérő mondat alakjába öltözteti? Mert az nemde kétségtelen, hogy ez az alakzat már külső megjelenésével is mozgalmasságot és erőteljes feszültséget teremt az előadásban? Demosthenes pl. Philippikájában így fordul az athéniekhez: «Hát ti továbbra is csak csavarogni akartok-e a városban, friss híreket tudakolva egymástól? Hogyan? Még annál a hírnél is frissebbet kívántok, hogy Fülöp haddal közeledik Athén felé és egész Hellas ügyeinek intézőjeként viselkedik? - «Mondd kérlek, igaz, hogy Fülöp meghalt?» - «Dehogy, csak beteg» - «Ugyan mit törődtök evvel? Hiszen ha ennek a Fülöpnek baja esik, ti majd tesztek róla, hogy hamarosan egy másik Fülöp kerüljön a helyére!» - Utóbb így folytatja a szónok: «Nem indítjuk-e el hát végre hajóhadunkat Macedónia felé? - Most meg az iránt érdeklődik itt valaki, hogy hol legyen hajóink hadműveleti alapja. - A háború alakulása majd meg fogja nekünk a helyet jelölni, hol léket üthetünk Fülöp hatalmán.»
Ha a szónok mindezt egyenletesen folyó beszédben mondta volna el, akkor szavai sokkal kevésbé hatásosak lettek volna. Így ellenben szónoki figura alkalmazása révén az izgatott kérdések és feleletek pattogó egymásutánja, melyben a beszélő úgy kerül önmagával szembe, mint valami második személlyel, a beszédnek nemcsak fenségét, hanem meggyőző erejét is fokozza. A patetikus kitörés csak akkor ragad bennünket magával, ha a beszélő azt a benyomást kelti, hogy izgalma nem mesterkedés, hanem ez magából a pillanatnyi helyzetből fakadt. Már pedig ha valaki önmagához kérdéseket intéz és önmaga is felel reájuk, akkor szavai az ilyen mesterkéletlen hevületnek a színét hordják magukon. Minthogy ugyanis tudjuk, hogy az ember, ha valamely kérdés váratlanul csap le rá, elveszti lélekjelenlétét és meglepetésében teljesen őszinte választ ad, tehát a kérdést és a választ egybekapcsoló szónoki fordulat is mindig azt a látszatot kelti, mintha mindaz, ami tulajdonképpen elejétől végig pontosan ki volt dolgozva, készülés nélkül törne ki a szónokból.
[Az itt kiesett részben a szerző az asyndetonra, vagyis a kötőszó elhagyásra tért át. Ott, ahol a szöveg újból megindul, már erről van szó.]
A szavak valósággal áradatban özönlenek, úgy, hogy az író szinte maga is alig képes útjukat követni. «Pajzsaikkal egymást érve szorongnak, küzdenek, pusztítanak, pusztulnak» - mondja egy helyen Xenophon. Vagy ott van Odysseiában Eurylochos elbeszélése:
Átvágánk a sürün, amiként mondád, nagy Odysseus:
egyszer a völgy mélyén gyönyörű palotára találtunk
szép faragott márványkőből, - jó messzire látszott;
bent a szövőszéknél dalt zengve szövött valamely szép
nő vagy istennő... [*]
A pattanva egymáshoz ütődő, s azután újra tovább iramodó szavak annak az izgatott nyugtalanságnak a színét hordják magukon, mely folytonosan megakaszt, de egyszersmind tovább is hajszol bennünket. Nagy költőnk az által tudja mondatait ily hatásossá tenni, hogy kötőszó nélkül kapcsolja őket.
Szerfelett mozgalmassá teheti a beszédet az alakzatok találkozása is. Néha ugyanis két-három-féle alakzat is egymásba fonódik és - akárcsak valamely közös célra szövetkezett társulat tagjai - egymás erejét, hatását, szépségét együttesen értékesítik. Példa erre Demosthenes Meidias elleni perbeszédének egyik helye, hol az asyndeton egybekerül az anaphora (egymásután több mondatnak ugyanegy szóval való kezdése) és a részletezés (diatyposis) szónoki alakzataival. A kérdéses hely így kezdődik: «A tettleges bántalmazásban sok olyan részlet is lehet, miről a sértett fél nem is tud pontosan számot adni: a kéz tartása, a szem tekintete, a hang árnyalata...». Ámde ezután a szónok attól tart, hogy a beszéd egyenletes menete a lendület rovására mehetne. Mert a megállapodott rendben lelkinyugalom fejeződik ki, csak a rendszertelenségben nyilvánul szenvedélyes izgalom, mint ahogy az izgalom maga sem egyéb, mint a léleknek nekiiramodása és folytonos irányváltozása. Ezért a szónok hamarosan más asyndetonba és újabb anaphorába csap át: «...a kéz tartása, a szem tekintete, a hang árnyalata: a bántalmazás eredhet gőgös megvetésből, a bántalmazás eredhet halálos gyűlöletből: más az összeszorított ököl csapása, más a felemelt kéz suhintása. A bántalmazás kísérő körülményei: ezek felháboríthatják, ezek megőrjíthetik az olyan embert, aki nem szokta meg, hogy besározzák, ezekről senki sem tudhat olyan módon számot adni, hogy sértő voltukat híven szemléltesse». A minduntalan megújuló nekilendülés a két alakzatnak (a mondatkezdő szó megismétlésének és a kötőszó elhagyásának) eleven frissességét mindvégig megőrzi és így az egyöntetű rend hiánya is bizonyos belső rendet foglal magában, s viszont még az sem kelti az elrendezettség benyomását, ami rendben alakult. Ámde próbáld csak meg, kérlek, az idézett mondatok közé kirakni az odavaló kötőszókat, ahogy ezt Isokrates iskolája szokta: «Bizony azt sem szabad elfelednünk, hogy a testi bántalmazásnak sok jellemző árnyalata is lehet: először is a kéz tartása, azután a szem tekintete, sőt végül magának a hangnak árnyalata is stb.» Észre fogod venni, Barátom, hogy ha így sorjában mindenütt véghez viszed e toldozást, a mondatokban rögtön nyoma vész az izgalom hajszájának és ami eddig érdekesen horzsoló felülettel vágódott oda a hallgató tudatához, az a kötőszók betoldása révén egyenletes simaságot nyerve tehetetlenül, tompán dől felénk. Ha futókat derekuknál fogva kötéllel egymáshoz fűzünk, vége szabad lendületüknek: a kitörő indulat is megsínyli, ha kötőszók és egyéb szótoldalékok folytonosan gáncsot vetnek neki, mert ezek veszélyeztetik iramodásának azt a féktelen szabadságát, mellyel tartályából kiröppen.
Ugyanebbe a kategóriába sorozandó az inverzió is, vagyis a szavaknak, illetve mondatoknak a szokottól eltérő rendje, mely az író, vagy szónok lelki izgalmának, érzelmi háborgásának legtermészetesebb megnyilatkozási formája. Tapasztalati tény, hogy az, aki haragszik, fél vagy fel van háborodva, akit féltékenység vagy egyéb izgalom bánt, (hiszen indulat annyi van, hogy még a számukat sem tudná meghatározni az ember), annak az észjárása minduntalan kizökken a maga kerékvágásából. Az ilyen ember gondolkodása folytonosan változtatja az irányát, egyik eszmemenetből a másikba kap, minden logikus alap nélküli kapcsolatokat teremt, kerülő úton visszatér valamely már elhagyott csapásba stb., aszerint, hogy háborgó érzése szeszélyes forgószélként miként ráncigálja ide-oda. A gondolkodás e zavarodottsága az illető szavainak, mondatainak rendjét is kiforgatja a természetes összefüggésből és a legképtelenebb alakulatokba viszi bele. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az inverziónak a legmagasabb stílusban való megjelenése által tulajdonképpen egy természeti jelenség nyer művészi formát. Hiszen általában a művészi alkotás akkor tökéletes, ha akár természeti alakulásnak is beválnék, mint ahogy viszont a természet világának ránk való hatása attól függ, vajon művészi tartalom rejlik-e benne.
Herodotos a phokaiai Dionysiost így beszélteti: «Dűlőre jutott a sorsunk, ión polgártársaim! Most dől el, hogy szabadok leszünk-e vagy pedig rabszolgák, mégpedig olyan rabszolgák, kiket gazdájuk szökési kísérleten csípett rajta. Ha tehát most rászánjátok magatokat arra, hogy nekiláttok a küzdelemnek, egyelőre súlyos erőfeszítés vár rátok, de a végső győzelemre bizton számíthattok.» A normális gondolatmenet itt tulajdonképpen ez lett volna: «Polgártársaim! Elérkezett számotokra a cselekvés pillanata, mert sorsunk dűlőre jutott.» A szónok ellenben először is a polgártársaihoz intézett megszólítást hátrább tolta, vagyis meg sem szólítja hallgatóit, míg elébe nem vágott a lelküket megszállva tartó aggodalmas habozásnak, azután pedig a mondatok logikai rendjét is felforgatta, úgyhogy nem az a tétel került a beszéd élére, mely a szónok tulajdonképpeni buzdítását tartalmazza, t. i., hogy cselekedni kell, hanem legelőször az a kényszerhelyzet tárul a hallgatók elé, melynél fogva a cselekvés elkerülhetetlen: «sorsunk dűlőre jutott.» Ezáltal az egész úgy hat, mintha nem is előre megszerkesztett beszéd volna, hanem a pillanat ihlete szorítaná a szónok ajkára a szavakat. Thukydides oly nagy mester az ilyesmiben, hogy még a természetszerűen folytonossági kapcsolatban álló és tulajdonképpen elválaszthatatlan mondat-elemeket is szét meri tologatni. Demosthenes nem oly erőszakos, mint Thukydides, de annál teljesebben használja ki e figurát. Nemcsak az indulatok háborgását juttatja általa kifejezésre és nemcsak a rögtönzés hatását kelti, hanem ráadásul még magával is ragadja a hallgatóságot abba a kockázatba, mely egy-egy hosszúra terjedő inverziós mondattal jár, amennyiben az ugrásszerű átmenetek merészsége, a mondategyensúly folytonos libbenése a hallgatóság lelkét is állandó izgalomban tartja. Gyakran megteszi ugyanis, hogy a megkezdett mondatot abbahagyja, egyelőre belefog valamely egészen másfajta gondolatmenetbe, s ebbe aztán újra egymásután gördíti belé a közbevetett mondatokat, s csak mikor a hallgató, ki már végleges összeomlástól kezdi félteni a szerkezetet, kénytelen-keletlen maga is belesodródik a szónok izgalmas lelkihajszájába, akkor végre meglepő fordulattal meghozza az oly régen várt kifejlést. Példát nem is érdemes idéznem, oly bőven akad.
[*]
[*]