Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kallos Ede: A magasztosság az íróművészetben
Mint emlékezel, kedves Postumius Terentianusom, Caeciliusnak a magasztosságról szóló értekezését együtt tanulmányoztuk, s mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy e dolgozat nem tud megbirkózni tárgyának terjedelmével, semmiképp nem hatol a kérdés velejéig, s így nem éri el azt a legfőbb célt, melyre minden szerzőnek törekednie kell: nem hajt valami nagy hasznot annak, kinek kezébe kerül. Általában minden stíluselméleti tanításnak két kelléke van. Nem elég megmagyaráznia a tárgyul választott fogalom lényegét: fontosság dolgában még előbbrevaló a másik feladat, ti. az, hogy megmutassa, hogyan és mily eljárással lehet e fogalmat a gyakorlatban megtestesítenünk. Caecilius ellenben megmagyarázni törekszik ugyan, hogy mit értünk az íróművészetben a magasztosság alatt - ezt is nagy hosszadalmasan, ezer példával, szinte csak laikusoknak szólva - de hogy mily módon lehet írói készségünket ebben az irányban fokozatosan fejlesztenünk, arról, mintha mellékes volna, csodálatos módon szót sem ejt. De talán mégse gáncsoljuk e munka fogyatkozásait, inkább ismerjük el érdem szerint szerzőjének jó szándékát és buzgalmát.
Mivel pedig Te arra szólítottál fel, hogy tisztán a Te kedvedért magam is írjak néhány megjegyzést e tárgyról, hadd lám, van-e elmélkedéseimnek oly eredménye, mely hasznára lehet valakinek, kit a szó művészetének kérdései elméletben is, gyakorlatban is foglalkoztat. Neked pedig azután, Barátom, a munka minden egyes részéről való véleményedet közölnöd kell velem, mégpedig igazán és őszintén, ahogy az Neked amúgy is természeted, s ahogy illik is. Mert helyesen magyarázta meg a bölcs, hogy mi az, ami bennünk az istenekhez hasonló, mondván: «a jóakarat és az igazságszeretet».
Mikor a Te számodra írok, kedves Barátom, ki művelt, tanult ember vagy, nem kell bevezetésképpen hosszasan elmagyaráznom, hogy a magasztosság az íróművészet legfelsőbb foka, hogy azokat, kiket a költészet, vagy a próza legnagyobb mestereinek tekintünk, művészetüknek épp ez a vonása ragadta a többiek fölé és hogy nevük dicsősége ugyancsak ennek erejével száll évszázadokról évszázadokra. A magasztos lendületű írói megnyilatkozások nem a tudatunkra hatnak, sőt elszakítják lelkünket a tudat talajáról, s a nyomukban fakadó elragadtatott bámulat bódító hatása épp azért jelent oly sokkal magasabbrendű élményt a szépség élvezésénél, vagy az igazság elismerésénél, mert jóformán nem is függ ízlésünktől, vagy gondolkodásunktól, hanem a maga ellenállhatatlan kényszererejével teljesen felette áll egyéniségünknek. Megjegyzendő továbbá, hogy pl. az invenció ügyességét, vagy az anyag tervszerű elrendezését soha sem ismerhetjük meg a mű egy-két kiszakított részéből, mert ezek a tulajdonok csak lassanként bontakoznak ki a mű szövevényes egészéből: ellenben a fenséges elem amint kellő helyen megjelenik, úgy cikázik végig a tárgyon, mint a villám, s rögtöniben, egy csapással megvillogtatja a szó művészének egész hatalmát. Evvel és a többi alapelemekkel, azt hiszem, kedves Barátom, Te amúgy is tisztában vagy, ezeket akár Te magad is elmagyarázhatnád, ha akarnád.
Jelen megbeszélésünk kiinduló pontjává tehát azt a kérdést tehetjük, vajon a magasztos írói lendületnek egyáltalán vannak-e műszabályai. Sokan ugyanis egyszerűen azt hiszik, hogy hiú munkát végez, ki az ilyesmit valamiféle elméleti szabályba akarja foglalni. «A magasztosság őserő» - mondják - «sem tanítani, sem megszerezni nem lehet: egyetlen feltétele van és ez a rátermettség». Az elméleti utasítások szerintük azonkívül állandóan fojtogatják a természetadta tehetségeket és hajlamokat, úgy hogy ezek megrokkannak és nem mernek bátran megnyilatkozni. Azt hiszem, e vélekedés helytelenségét könnyű lesz bebizonyítanom. Először is gondoljuk meg, hogy miként a szenvedély elragadtatásában, úgy a felmagasztosult hangulatban is a természet hatalma szabadon érvényesül ugyan, de korántsem szeszélyesen és törvényszerűség híjával. Ami pedig a léleknek a magasztos szárnyalásra való rátermettségét illeti, tudnunk kell, hogy a természet adja ugyan minden tehetségnek első csíráját és általános körvonalait, de méreteit, érvényesítésének módját, rendszeres kiművelődését és gyakorlását csak az elméleti oktatás szabhatja meg és irányíthatja. S mennyi veszélynek van kitéve a lángész, ha csupán önmagára utalva, a tudásban támaszt nem lelve, biztos egyensúly nélkül hánykódik és mikor hol sarkantyúzásra, hol meg zabolázásra szorulna, nincs más irányítója, mint a maga vakmerő, öntudatlan ösztöne. Mert ha Demosthenes az emberi életről általában azt mondja, hogy «a legnagyobb áldás a jószerencse, de ennél nem kisebb adomány a józan belátás, mert ha ez nem járul hozzá, nyomtalanul eltűnik a szerencse is»: akkor ezt a viszonyt a szellemi életre is alkalmazhatjuk, ha itt a szerencse helyébe a velünk született tehetséget, a józanság helyébe az elméleti művelődést tesszük. S ne feledjük el a legfőbb érvet! Annak a felismerését, hogy bizonyos írói képességek valóban csak a természetes hajlandóságból származhatnak, ugyancsak nem szerezhetjük másképp, mint a tárgyunkkal való elméleti foglalkozás útján. Ha mindezeket a körülményeket egyenként fontolóra veszik azok, kik ki szokták gúnyolni a «tanult stílművészeket», be fogják látni, hogy talán mégsem oly haszontalan és felesleges dolog az idevágó kérdésekkel való elméleti foglalkozás.
[Itt szakadás van a szövegben. A kiesett részben a szerző megkezdte a részletes tárgyalást a benső magasztosság nélküli sallangos írásmód megbeszélésével. Ahol a szöveg újból megindul, ott ennek az írásmódnak példájaképpen Aischylos egyik elveszett tragédiájából idéz egy helyet, mely a megszemélyesített északi szélnek, Boreasnak fenyegető szavait tartalmazza. Ez az idézet is hiányosan van hagyományozva. Összefüggő része csak ennyi: «Nem kell nekem egyéb, csak egyetlen felcsapó lángfonál, belékapok s felgyújtom, szénné égetem az egész házat. Eddig még amúgy sem fújtam el az én nótámat.» Azonkívül a következő fejtegetésből kitűnik, hogy ez a kifejezés is szerepelt az idézetben: «ég felé okádni.»]
Ez a kifejezésmód már túl van a tragikus pátosz határán, ez valósággal paródiája a drámai stílusnak. A «lángfonál,» az «ég felé okádás,» a Boreas szélnek zenészként való szerepeltetése, stb. mindmegannyi zagyva kifejezés, csupa oly kép, mely csak zavart okoz, de megfélemlíteni nem tud. Ha egyenként pontosan szemügyre vesszük e motívumokat, akkor hova-tovább csak nevetni tudunk azon, ami ijesztőnek szeretne feltűnni.
Ha a hangnak e fület sértő túlfeszítettsége már a tragédiában is megbocsáthatatlan, e természeténél fogva dagályos műfajban, mely inkább eltűri a túlzást, akkor még sokkal kevésbé illik a realisztikusabb igényű prózába. Ezért oly nevetségesek Gorgias szavai: [* ] «Xerxes a perzsák Zeusa» vagy «a keselyűk, ez élő sírhelyek» és Kallisthenes nem egy fellengző, de távolról sem fenséges kifejezése. Még nevetségesebbek Kleitarchos szóképei, ez üres hivalkodó íróé, ki - hogy Sophokles szavaival éljek - «féktelenül vadul fújja ici-pici sípját.» Hát még Amphikrates, Hegesias, Matris! Mindhárman gyakran úgy tesznek, mintha valami szent ihlet mámora ragadná őket magával, pedig nem is mámorosak, hanem egyszerűen - ostobák.
Azt mindenesetre el kell ismernünk, hogy a dagályosságot a legnehezebb elkerülni. A dolgok rendje hozza magával, hogy a magasratörő író, szónok félve kerülvén az olyan kifejezést, mely erőtlennek, száraznak volna mondható, anélkül, hogy maga is észrevenné, a dagályosság lejtőjére juthat. Itt is érvényesül a mondás: «Magasról bukni kiválók hibája.» De akárhogy is, a pöffeszkedő, dagályos beszéd épp oly undorító, mint a felpuffadt, vízkóros test. A nagyság mindkettőnek esetében csak hazug látszat, melyen belül nincs semmi tartalom. Hiszen a közmondás is azt tartja, hogy senkit sem gyötör jobban a szomjúság, mint a vízkórost. De míg a dagályosság legalább avval menthető, hogy magasrendű törekvés túlzásából fakad, addig egyáltalán semmi tiszteletreméltó elemet nem tartalmaz és határozottan kicsinyes, alacsonyrendű lélekre vall az az iskolásfiúkat jellemző ügyefogyott modor, mely valósággal beléfagy a maga túltengő nagyképűsködésébe. Ebbe a hibába esnek mindazok, kik minduntalan valami nagyon fényes, kicsiszolt frázissal akarnak szellemeskedni, de - a cicomás affektáltság zátonyán hajótörést szenvednek. [*] Ehhez az affektált modorhoz közel áll az a fonák szenvedélyeskedési hajlam, melyet Theodoros «thyrsos-lobogtatási kór»-nak szeretett nevezni. [*] Ez az a pátosz, mely olyankor tör ki, mikor se helye, se célja és amely végtelenné tüzeli magát, mikor legfeljebb csak mérsékelt láng volna helyénvaló. Némely író, szónok ugyanis úgy viselkedik, mintha részeg volna: belélovalja magát a patetikus beszédbe, holott e pátosz nem is a tárgyból fakad, hanem az író a kezdetleges stílusgyakorlatokra emlékeztető módon maga erőszakolja ezt magára. Az ilyen pátosz azután természetesen egyáltalán nem hat, s az ilyen ember abba a szégyenletes helyzetbe kerül, hogy míg ő maga tüzel, addig közönsége hideg marad.
[* ]
[*]
[*]