Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom
Hilduska zsongó, kábító boldogsága közben úgy érezte, hogy az öregek titokban haragszanak reá és ez rosszul esett neki.
Ambrust nem csodálta. Azt is tudta, hogy Gotthárd, ha róla beszélnek, mosolyog bántóan, félig keserűen. De azt nem várta, hogy Eusébius bácsi is ilyen hamar elfelejtse őt, ne írjon külön hosszú leveleket és ne jöjjön egyszer se hozzá.
Mindig kevesebbet írt ő is és egész nap Ádámot várta, hogy hazajöjjön este. Eleinte verseket olvastak együtt, vagy édességeket ettek, s beültek a kályha mellé a sarokba, s nézték egymást.
Oh, akkor Ádám is boldog volt. Lám, amire vágyott: megtörtént, a tündér eléje jött az erdőben és követte őt... Regényes álmokat tervezett, Pestre akart kerülni, hogy ország-világ legboldogabb asszonyává tegye a kedvesét.
És közben nem vette észre, hogy minden nappal jobban leköti őt a kisváros, ezer pókhálószállal összeköti a kezét és végül úgy bezárja majd ködös, nyirkos, hegyhatárolt börtönébe, hogy mozdulni sem tud többé.
Lassan, észrevétlen jött minden. Viziteltek, beszélt a polgármesterrel a csatornázás ügyében, szidta a rendőrséget, beválasztották a városi tanácsba és azt akarták, hogy szerkessze a helyi lapot.
Olyan lett Ádám egy-kettőre, mint más közönséges hivatalnok-férj. Otthon rosszkedvű, pedáns és fukar, társaságban önmagától menekülni akaró, szíves mosolyú, könnyű beszédű víg fiú. Hányszor állt oda elkeseredetten, haragosan, zsebretett kézzel az ablakhoz! Szemben, a ház másik oldalán, rozzant függőfolyosó volt, fehérneműt akasztottak a rácsra az asszonyok és estefelé kiültek beszélgetni és vasaltak odakint. De Ádámnak az egész házban ez a függőfolyosó tetszett a legjobban, mert ez volt egyedül nagyvárosias. Ha ide lenézett, azt hihette, hogy régi hónapos szobájában van, Jeannette várja és az élet mindent ígér...
Hilduska értette minden sóhaját és sajnálta őt fájó szívvel. Ő csak az életet nem értette, ami körülvette őt olajos, nehéz hullámaival. A régi házban járva-kelve egyedül, komolyan néztek reá a falak és szigorúan a nagy fehérneműs szekrények, amik félig üresek voltak. Már szinte megszokta, hogy mindenen rajta fekszik a nehéz, szürke fátyol.
Az öregek gondoskodtak róla, hogy semmivel el ne rontsák a lelkét, s most itt áll védtelenül, csak saját magára utalva az idegen útvesztőben, a ködös, homályos zsibongásban. Mint ahogyan ott áll millió kis hivatalnoklakásban millió asszony. S ha vakságuk mellett a négermuzsika és a frakkos fiók Mefisztók a szívüket is üressé tették, akkor semmi reményük sem lehet az élethez. Nyomorúságos tengődéssel vonszolják magukat szűk cipőikben, vörös kezükön kesztyűvel, mellettük gondtól kopasz férj és neveletlen, maszatos gyermekek. S ők maguk nem tehetnek minderről semmit.
Azóta ötven év múlt el és még mindig így van.
...Igen, ott volt a mérhetetlen szürke köd és Hilduska nem tudta áttörni. Eleinte az eszébe ötlött: írok Eusébiusnak vagy Piroskának, megkérdezem, mi van az én pénzemmel?... De mikor szólt Ádámnak, az úgy nézett reá, hogy megértette: ez rettenetes szégyen volna és soha többet nem gondolt reá.
Egy őszi napon így szólt Hilduska, megfogva az Ádám kezét, remegő hangon:
- Már olyan régen nem uzsonnáztál itthon. Tudom, nincs reá kedved... Örülsz, ha elmész... nem is csodálom. Vissza kellene jutnod Pestre, szabadon és kissé könnyelműen élned...
Ádám csodálkozva nézett a feleségére és úgy megsajnálta, hogy régi forró erejével szorította magához. Onnan, a kabátja alól suttogta tovább az asszony:
- Nehéz innen kijutnod... Tudom, hogy a múlt héten jött vissza a folyamodvány... De ha ott lehetnél, eljárhatnál magad a minisztériumba, könnyebb lenne... Engem úgysem szeretsz már... értem ezt.... És nagyon jól tudom. De én téged jobban szeretlek, mint saját magamat...
...Oh, tudta már Hilduska, hogy ő az oka mindennek. Tudta már, hogy Ádám mindent feláldozott: szabadságot, könnyű életet, kényelmet, reménybeli gazdag házasságot, jövőt... Tehernek érezte magát. S egyre kérdezte önmagától:
- Hogyan szabadulhatna meg tőlem Ádám?
A legegyszerűbb felelet az volt: meghalni. Betegnek és gyöngének kezdte érezni magát, elnyomta lelkében a félelmet és örülni akart.
Szeretett ott ülni a régi íróasztal előtt, ha tudta, hogy Ádám soká jön még haza. Nézte a kis parasztfiúcska fényképét... ostorka volt a kezében és hunyva tartotta a szemét... S kérdezte Hilduska a szigorúan figyelő vén szobától:
- Hát nem fogja nekem megmondani soha?... Soha?...
Aztán kiszedett remegő kezeivel mindent a fiókból. Jeannette finom levélpapírjait, a fenyőtobozt, a görbesoros cselédírásokat és a többit. Nem félt elolvasni. Hiszen ő egész szívét adta Ádámnak és minden kis leheletet felajánlott neki, övének érezte hát mindezt. Jeannette búcsúzó levelét eltette és szédült halálvággyal olvasta újra meg újra:
- ...ha csalódnál, kívánom, találj ott is valakit, aki olyan igaz szerelemmel töri szét érted a szívét, mint íme én...
S akkor úgy érezte Hilduska, hogy elviselhetetlen lelkén a teher, s hogy bátran le kell azt dobnia, mert Ádámot váltja meg vele.
Az ablak nyitva volt. Oh, odalent az udvar, - hűvös, ködös, sötét.... Csak nézni kell, feltérdelni a szűk ablakfára... És leszédül az ember!... Eusébius bácsiék se tudnak meg semmit... (Oh, úgy remegett: ha egyszer észreveszik, hogy halálosan boldogtalan!...) És Ádám is megszabadul minden tehertől...
Elszánt, kétségbeesett őrülettel kapaszkodott fel az ablakfára és kihajolt mélyen, merészen...
Ebben a pillanatban mintha visszarántotta volna valaki! Leszállt onnan. Sötét lett körülötte a szobában. Majdnem felsikoltott és furcsán, gyermekesen, diadalittasan nevetni kezdett:
- Már nekem nem szabad meghalnom!
...Jött rebbenő bagolyszárnyakkal az este, felszállt valahonnan a völgyek mélységeiből, megült a hegyoldalon guggoló házak kéményein és lassan repült el a hegytetőig, hogy ott gunnyasszon, míg csak a nap odújába vissza nem űzi.
Odalent, a homályos udvarban, ahol a keskeny függőfolyosók félősen lógtak köröskörül a falakon, felkelt a sarokban a tarkára mázolt szemetesládáról a lámpagyújtogató, letette öléből kis görbelábú fiacskáját, s beszólt az asszonyának:
- Add ide a kanócot.
Hilduska elment az ablaktól. Felvette hosszú, bő felöltőjét, végigment a visszhangos folyosón, borzongva nézett be a kert sötét fái közé és kilépett az utcára.
Szemben, a régi sárkányfejes kapu fölött már égett a vastartós lámpa, tovább léckerítés csíkos árnyát vetette az utcára a hold. Oldalt az építeni kezdett gyalogjáró téglaszegélye kifehérlett a sárból. Ezen a téglasoron sétált Hilduska minden este, ügyesen és könnyedén, néha szeretett arra gondolni, hogy kötéltáncosnő lehetne valami cirkuszban, s milyen szép lenne az. És arról álmodott mindig, mi lenne, ha titokban verseket írna, vagy képeket rajzolna, sok pénzt szerezne és egy estén boldogan, büszkén, diadalmasan odatenné Ádám elé.
- Nézd, itt van, ezzel váltsd ki magad innen és menj, repülj, ha boldogabb tudsz lenni nélkülem.
De vajon gondolkodhat-e ma így? Felsóhajtott és csak ment tovább zavaros lélekkel, csöndes zokogással... Messzi gyermeksírást vélt hallani, ijedten figyelt reá és néha félt tőle. Elkábult a folytonosan visszatérő járásban... Miért van mindez, hol van és ki ő tulajdonképpen, hogy itt áll egyedül az éjszakában és nézi az eget...
És egyszerre odafent a hegyoldalon, a meredek ösvényen kis mécslángok gyúltak ki és lassan mentek fölfelé. Magányos asszonyok mentek, világgal a kezükben. Hová és miért? Vajon ők maguk tudják?... Óh, hányszor láttam őket én is és nem tudom felejteni, mert egyszer Hilduska is közéjük tartozott...
Kopogtak a súlyos férfiléptek és felrezzent az asszony. Halkan ment eléje, halkan nyújtotta oda a kezét és halkan, lehajtott fejjel ment be vele a sötét folyosóra. Aztán a kapu bezárult utánuk. Mi várja odabent őket? Az öreg ház hallgat komolyan, némán, titkosan, régi embereket idézve maga elé...