Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom
Az öreg doktor fülig influenzásan feküdt a nagy, nyikorgó régi ágyon hideg borogatással a mellén, meleggel a szemein és mellette száz porcelánszöggel díszített karosszéken üldögélt Saly Ádám, átfogva a térdét.
- Nem, a Kutacsekné nem csúnya, de nem az én ízlésem.
Ásított titkon. Az öreg doktor csupa hálából, amiért fölkereste őt, hozakodott elő olyan témával, amiről azt hitte, hogy érdekelni fogja. De Ádám szórakozottan felelgetett, nézte a falon a régi festést, - mintha csupa gonoszul vigyorgó zöld-sárga ördög lógott volna kézenfogva köröskörül, - és messze gondolt.
Óh, szomorú, szomorú volt az ősz. Régen, diákkorában nem vette észre, s a nagyvárosban ilyet nem látott. Most érezte először az októberi melankóliát. Tétova levelek hulltak a lábai elé, az aranyvörös pompában álló kertet már fájdalmas búcsúzással csókolgatta a nap és durván tépte a szél. Saly Ádám úgy emelte fel a fejét, mint aki bágyadt álomban néz körül.
Néhány hónappal ezelőtt még könnyű lépésekkel ment a nagyváros tolongó emberáradata közt. Egy-egy virágos női kalap megrezzent mikor melléje ért, - Ádám kicsit elmosolyodva, becézően simogatta szemeivel végig a kalapot, a vállakat, a napernyőt tartó kis kezet... Ennyit látott odafentről az asszonyokból.
Nappal a napsugár, éjjel a lámpák fénye őt érte először, csak azután hullott le a többi szegény halandóra is. Nem is járt Ádám az utcán, hanem valahol fent, talán a távíródrótokon, a nyüzsgő embertömeg feje felett. A szeme fénylett, - Istenem, mennyi remény és mennyi fiatal erő csillogott ki belőle! - esténként selyemszoknyás szép szeretője várta és kinevette az asszonyokat, akik kisfiúmódra becézni akarták.
Jött néha levél hazulról, a messze hegyek közül, szigorú arcú asszonyoktól és pipázgató, fejcsóválgató uraktól, akik megtelepedtek az ősi ház közelében, s nyugalmas kis birodalmukban jól érezték magukat. Hívták Ádámot, tisztességes, komoly életre serkentették, emlékeztették ősei példájára, akik mind tiszteletre méltó helyi előkelőségek voltak.
- Nem leszek filiszter! - vetette oda ilyenkor Ádám, mintha még mindig diák lenne Selmeczen és azon gondolkozott, hogy jelentkezik Kínában a vasútépítéshez.
Ám a kisvárosok titkos szövetségben állnak egymással. Féltékenyen, irigy szemmel lesnek mindenkit, aki kirepült homályos völgyeikből és furfanggal, apró cselvetésekkel, régi, csalóka emlékképekkel igyekeznek visszahúzni őket magukhoz. Most is óvatosan vetették ki a hálót. Ádám kezdett elégedetlen lenni önmagával. Vásárinak és közönségesnek találta a nagyvárosi utca forrongó zsivaját, megunta halálosan az asszonyokat és selyemszoknyás szép szeretője sírva mondta neki egyszer, mert igazán szerette őt:
- Oh, tu ne m'aimes plus, je le sais bien!
Szótlanul simogatta meg Ádám a kis szívalakú arcocskát és messzire nézett... Homályos vágyak kínozták. Valami lehetetlent kívánt magától, maga se tudta mit, kora hajnalban leült az íróasztalához, tollat vett a kezébe és maga elé nézett, - aztán mindent félredobott, s türelmetlenül, zúgó fejjel ment ki az utcára. Soká kóborolt céltalanul, lehajtott fővel... De egyszer, egyszerre megállt... Rájött, rájött hirtelen, hogy gyermekkora friss fenyőerdőiről álmodik és félénk tündérekről, akik előjönnek a forrásokból, titokzatos sűrűségekből a láttára és soha nem hallott darabokra tanítják meg őt.
- Ha ki tudjátok vinni Selmeczen a kinevezésemet, hazamegyek, - írta. S egy ködös, hűvös, pityergős hajnalon csakugyan elindult Ádám haza, a hegyek közé. A szomorúszemű svájci leány hosszú levelet adott át neki az utolsó estén. Ezt is beleírta:
- Én jobban szeretlek téged, mint magamat, s ha ott boldogabb leszel, akkor örülök, hogy mész. De ha csalódnál, találj ott is valakit, aki olyan igaz szerelemmel alázza meg és töri szét érted a szívét, mint íme én...
Saly Ádám a vonaton olvasta végig a hosszú, hegyes betűkkel írt levelet. Kicsit sóhajtott is utána, amint visszatette a könyvei közé, a táskába. Aztán hátradőlt. Régi-régi időkre gondolt, első szerelmeire, amiket Selmeczen élt át... Nem tudta, hogy a kisvárosok már győzelmesen, kárörvendően lesik ködös, penészes odúikból, hogy pókhálóval szőjék be a lelkét és megöljék benne a szépet kicsinyes gondok, nyomasztó bajok mérgezett hegyű tűjének a millió szúrásával. Csak azt érezte, hogy nehéz gondolatok kezdik bántani a szívét, a kis koraérett bakfisok után egy szegény hevérleány, egy bányamunkás leánya jutott az eszébe, akivel egyszer virágot szedett a mezőn, s aki nem mert hazamenni aztán... Meg egy cseléd... Sütötthajú, pirosítottképű, a konyhaablakból kiáltott utána... de mintha messze kint a lucskos mezőkön egy rongyos, piszkos kis koldusfiú futna versenyt a vonattal és egyre szemrehányóan nézne reá... Múlt hónapban sem küldte el az öt forintot...
Nem, nem, nem akart belemerülni ezekbe a dolgokba! Rég elfeledte mind és most újra jönnek... Más szakaszt keresett, könnyű beszédet kezdett csinos nőkkel és lassan felvidámult újra.
S a kisvárosok rosszmájúan mosolyogtak össze tarajos hegysüvegeik mögött:
- Mégis, mégis a kezünkbe került!
...Beköltözött a régi családi házba, ami elölről nézve kétemeletes volt, hátul pedig kis, dobogó hídon át lehetett a másodemeleti lakásból az utcára jutni. Kert is volt mellette, fönt sűrű fenyőfasor, a sarokban néhány cseresznyefa, oldalt vadul nőtt görbe nyírek és azontúl meredek, éger meg málnabokrokkal benőtt lejtő két emeletnyi magasságban.
Lent, a félig földbeépített szobákban sokan laktak, de Ádám sohasem járt arra, mintha nem is lett volna övé a ház és a régi, téglázott csigalépcsőn érintetlenek maradtak a régi lábnyomok.
A bolthajtásos szobákban odafönt mindig homály volt és mindig mintha rég alvó embereknek a halk lélegzete hallatszott volna, hogy beleálmosodott az ember és kiejtette a könyvet a kezéből. De Ádámmal mégsem bántak el ilyen könnyen. Nem akart elaludni és szép csöndesen belehízni a kényelmes ősi karosszékbe. Nem akart semmi városi ügybe belekeveredni. Még az asszonyokkal se törődött. Ment ki messzire egyedül, leült a kis tavak partjára és várta a csodát... Ám szomorú, szomorú volt az ősz, a tündérek nem jöttek, s a bokrok közül eléje toppant az öreg tanácsos a nyárson pirított szalonnájával, a szép Kutacsekné piros napernyője alatt, vagy Fridrik, a szabó, akinél kénytelen volt hitelbe egy öltözet ruhát csináltatni... Elszorult a szíve, mikor először húzta magára, s homályos balsejtelemmel érezte, hogy vigyáznia kell, mert talán minden szépnek vége az életben.
Nagyon elkeseredetten ült ott az öreg doktor hálószobájában. Alig várta, hogy a rázós, kölcsönkért bricska érte jöjjön. Gondolta, beül a szobája sarkába, leereszti a függönyöket, meggyújtja a lámpát és elolvassa még egyszer Jeannette tegnap jött levelét... Találomra felelt a doktor kérdéseire, s a kocsizörgést várta.
Egyszerre koppant az ajtó. Az öreg hirtelen felkönyökölt, szeméről lehullt a kötelék. Ádám felkelt, s megnézte ki az. Varkocsos tót paraszt állt ott levéllel.
- Zbohom, - mondta, s már indult is visszafelé. A doktortól nem várt borravalót. Ádám ásítva ült vissza a székre, s a körmeit nézegette, míg az öreg betűzte a levelet. Egyszerre dühösen szólt oda Ádámnak:
- Mármost mi az ördögöt kezdjek velük?
- Kikkel? - kérdezte Ádám és képzeletben Jeannette szobáját látta, a kis selyempárnákat a díványon és Ámor és Psychét egy oszlop tetején. De az öreg nem felelt neki.
- Abszurdum, úgy fekszem itt, mint derékon ütött macska az útszélen! Mi?... Hydropirint? Kamillateát?
- Ostobaság, - mondta aztán és összehajtotta a levelet. Rytteréknél beteg a kislány, én meg így... Legalább lenne, aki egy kis szalicilt vigyen nekik a patikából.
- Ha útba esik, elmegyek, - mondta Ádám és felállt. Örült, hogy van ürügye elszabadulni. Zsebretette a receptet, s indult a kocsmába a kocsisa után.