Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Figyelő
- Nevetők. Elbeszélés. Modern Könyvtár 602-605. sz. -
Két fiú, akik az iskola padjai között kezdik el fonni sötét barátságuk fonalát és fonják egészen addig, amíg arcukra nem fagy a különös mosoly és nem halkul néma, halotti csenddé görcsös, fuldokló kacagásuk: ők ketten a nevetők. Két különös lélek ők abból a fajtából, melyet ismerhetsz talán, barátoddá, sőt szerelmeseddé avathatsz esetleg, mégis örökké érezni fogod azt a végtelen távolságot, amely elválaszt tőle, s amelyet csak növel minden törekvésed a közeledésre. Ezek a lelkek örökké titokzatosak, talányosak és rejtélyesek maradnak, s ha fátyolukat fel is lebbentik néha, megoldani soha nem fogják. Elérhetetlenek ők, mint a legmagasabb hegycsúcsok, dermesztők, mint az északi sark és kiszámíthatatlanok, mint a végzet. Próbáld megolvasztani gyenge lélek! barátságod, szíved, szerelmed melegével azt a jégpáncélt, amely köztetek van és magasabb, mint pólusok jégtakarója, - s belátod csakhamar, hogy felette haszontalan munkába fogtál. Ezek a lelkek taszítanak és minden lelket eltaszítanak, amely közeledni próbál feléjük.
Ám ez a homályos elszigeteltség éppenséggel nem jelenti a boldogságot, s nagynéha még ezeket a hálójuk szegletébe húzódó pókokat is meglepi az egyesülés vágya. Itt kezdődik az ő szerencsétlenségük! Minthogy még akkor sem tudnak feloldódni, amikor szeretnének - bár ezeknél a lelkeknél még az is kétséges, hogy csakugyan szeretik-e azt, amit szeretni látszanak, s nem csupán elhatározták-e? - akkor kezdenek csak el igazán taszítani, mikor magukhoz akarnak ölelni valakit. Avagy talán akarod, hogy ez a gólem, aki ilyen esetlenül közeledik feléd, megöleljen? Bizonyára nem! Sőt úgy látom, mintha fejvesztetten menekülnél előle! Miért? Talán attól félsz, hogy agyon talál nyomni félelmetes agyagkarjaival?
*
A gólem pedig - látva menekülésedet - megvadul. Sokkal eszesebb és öntudatosabb azonban, semhogy futna utánad. Már nem is akar elérni, csak megbüntetni azért, hogy futni merészeltél. S erre minden eszköz jó, még az is, ha úgy viselkedik, mintha még mindig el akarna érni. És érdekes! Mikor már színlelésről van szó, s ösztönös cselekvések tudatosakkal helyettesítődnek, a gólem meg is tudja kedveltetni magát. Közvetlenné válik a szent cél érdekében, s mialatt baráti, vagy szerelmes szavakat rebeg, nyugodtan szemléli nyakadat, hogy egy perccel később erős ujjait ráfonja, s kérhelhetetlen kegyetlenséggel megfojtson.
*
Lehet azonban, hogy mindez csak költészet - mondja Füst Milán - s B. A. nem ölte meg Melát. Lehet, hogy az egész történet csak kegyetlen tréfája ennek a sajátságos agynak, mely - mialatt maga is szenved - pazar kárpótlást talál abban az élvezetben, hogy kitalált gaztette miatt szenvedni és gyötrődni látja egyikét legjobb barátainak. Az a körülmény pedig, hogy éppen akkor, talán véletlenül, talán a mesterien eljátszott, de bizonyára igen kimerítő szerepnek irtózatos súlya alatt, B. A. meghal, egyáltalán ne jelentse azt, hogy a gyilkosságot csakugyan végrehajtottnak tekintsük. Hát minek tekintsük? Gyilkos-e B. A., vagy beteg tréfaűző?
Füst Milán erre a kérdésre nem ad feleletet.
*
Élénken sajnálom, hogy nem írhattam erről a műről az első olvasás tüzében.
Messze van már tőlem, mikor - a Nyugatban - először olvastam, s ma már idéznem kell azt a megdöbbenést, melyet merész újszerűsége, s mélységeinek meredek pompája kiváltott belőle, noha el voltam készülve minden meglepetésre, ismervén a szerző sajátos egyéniségét, s költészetének sötét szépségű virágait. Emlékszem rá: olyannyira hatása alatt álltam akkor e kis remekműnek, annyira bámultam szerzőjét, ritka lélekelemző talentumát annyira megcsodáltam, hogy valószínűleg némi irigység is kicsengett volna soraimból, ha azon melegében papírra vetettem volna érzéseimet. Be kell vallanom, hogy még ma sem szabadultam meg ettől az érzéstől teljesen, s még ma sem érzem elég erősnek magam arra, hogy elfogulatlan bírája lehessek, pedig ma már bizonyos hibáit is látom, az expozíció például túlságosan nagy helyet foglal el, s a stílusban is éreztem egy helyütt bizonyos pongyolaságot.
Mindez azonban kevésbé fontos! Megrázó lelki kalandok, lélekbe markoló értékes megfigyelések egész kincstárát tárja fel előttünk a szerző, s a lelki élet útvesztőjében olyan biztos kézzel vezeti, s olyan még írónemjárta mélységek felé irányítja hőseit és olvasóját, hogy az a tiszteletadás illesse őt, ami a nagy utazókat, az új földrészek felfedezőit. Az a leírás pedig, melyet az általa feltárt terrénumokról ebben a művében adott, legyen dokumentuma egyúttal annak a rettenthetetlen bátorságnak is, mely képessé tette őt arra, hogy ezen a süppedő világrészen nyitott szemmel végiggázoljon. Üdvözöljük őt, mint a lelkek titokzatos világában új földrészek felfedezőjét, aki fölényes szellemének lobogóját oly tájakon, mélységekben és távolságokban is kitűzte, ahol lehettek és voltak is bizonyára úttörő elődei, de akik közül csak a legkiváltságosabbak tudtak elhatolni olyan messzire, mint ő.