Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Laczkó Géza: Baruti, a bazokok fejedelme
A Peace köhögve és dohogva erőlködött fölfelé a Kongó lomha tömegben sodró szennyes vizén, s délkeleti irányból keletnek csapva ahhoz a ponthoz ért, ahol az az Aruwimivel egyesül. A távoli part szeszélyesen csipkézett tetejű világos zöld lombfala alatt néhány fekete alak álldogált, hadonászott, kiáltozott és szaladgált a víz, s a félgömb formájú vakító fehér kunyhók között. A kunyhók kis félkörös nyílásán eltűntek mint a hangyák, az erdő alá enyésztek, mint a bogarak, s újra, már nagyobb tömegben rajzottak elő mindenfelől. Akárcsak valami fekete cölöp-palánk, úgy álltak néma sort most a víz szélén, s mozdulatlan bámészkodásban meredtek a füst tollforgóját messze maga mögött égnek kanyargató göthös kis gőzösre.
A Peace fedélzetén, a kifeszített ponyva fülledt árnyában szivarozva üldögélt Stanley, az «Emin segély-expedíció» fővezére és Mounteney Jephson úr. Lejjebb, a korlátnak dűlve a néger inas, Baruti nézte figyelmesen a partot.
- Fölösleges, Jephson! Tegye el kérem azokat az üveggyöngyfüzéreket, csillogó golyót és tarka cseretárgyakat, amelyeket, ha jól sejtem, föl akar venni a mellette álló székről, - szólalt meg komoly méltósággal Stanley.
Jephson kérdő arccal tekintett vissza Stanleyre.
- Igen, fölösleges fáradtság volna, kedves Jephson, órák hosszáig állni, mosolyogni, integetni, s felemelt kezünkben lógatni e tárgyakat, az erdős vidék bennszülöttei csak úgy, mint eddig, makacs bizalmatlanságukkal meddővé tennék minden közeledési kísérletünket. Már sokat töprengtem azon, mi az oka, hogy az erdő bennszülöttei miért vadabbak, s miért közelíthetők meg kevésbé, mint a nyílt, füves vidék lakói.
A parton most mozgalom támadt. Mint mart aljáról nagy falevelek szakadnak ki a patak sodrába, karcsú, fekete kánuk libbentek a vízre amott.
Baruti mindkét kezét égnek emelve, harsány kurjantásokat lökött ki domborúra feszült melléből.
Stanley elmosolyodott:
- Ez szülőföldje a mi derék «Puskapor»-unknak. Azok a fehér, termeszdombokhoz hasonló kalyibák a bazokok falvaihoz tartoznak, s e bizalmatlan vadak hű Barutink honfitársai.
- Ön, Stanley úr, ha jól emlékszem, Sir Francis de Winton-tól kapta e fekete «Puskapor»-t.
- S ön helyesen emlékszik, kedves Jephson. Barutit 1883-ban, gyermekkorában a karemák foglyukká tették. Sir Francis de Winton azután Angliába vitte, hogy őt a civilizált szokások fensőségéről meggyőzze. Sir Francis felügyelete alól Baruti az enyém alá került, s itt végre szemben vagyunk szülőföldjével és törzsrokonaival, ahonnan ő hat évig távol volt.
Baruti ezalatt vadul kiáltozott, s a kis kánuk unalmas lassúsággal, de egyre közeledtek. Az alul merev, fölül mozgó feketeségek lassanként csónakra, s izmos erővel evező férfire szakadtak ketté. Kivehető volt már a csónak felfelé görbült éles orra, az evező karok játéka, a biztos állásra feszített láb, a fej tarka tollbóbitája, s a fehéren csillogó szemgolyók.
- Kundana! Kundana! - ordított Baruti.
- Ez annyit tesz, kedves Jephson, jó napot! - fordult Stanley magyarázóan kedvelt tisztje felé.
A csónakosok között heves kiáltozás kezdődött, arcukon meglepetés, gyanakvás és gyermekes öröm váltakozó játéka suhant keresztül, mint felhő árnyéka a mezőn.
Barutiból csak úgy ömlött az ordítás, s a lágyan botló szavak áradatából egyre-másra kihangzott:
- Mboto! Baruku! Mboto!
- Mboto! Mboto! - üvöltötte a kánuk kórusa a part felé.
A partról egy csónak szakadt el, s mint patkány a pocsolyában, villámgyorsan suhant a Peace iránt.
Baruti rettentő izgalomban kelepelte:
- Hé, te, Mszalala! Hé, Indetonga! Jertek közelébb! Nincs mitől tartanotok. A frengi úr jó úr. Nem bánt benneteket senki, én mondom, törzsrokonotok, Baruti. A karemák elvittek, most visszajöttem.
A gőzös útjával párhuzamosan ringó ladikokban ülők csak szájukat tátották a réz-pitykés ujjasú, nadrágján széles aranysávot viselő, aranyzsinóros kis sapkát hordó fekete legénynek előttük teljesen és csodálatos módon érthető beszédére, de nem közeledtek.
A magányos csónak most közéjük ért, s csakhamar a kánu-raj és a Peace között megállt, evezője jól kiszámított erővel csak annyira merülgetett aztán a sárga, súlyos habokba, hogy a haladó gőzöstől lejjebb ne maradjon, de közelebb se sodródjék hozzá. Baruti szinte átesett a hajó korlátján:
- Mboto, testvér! Hogy ment dolgod a hosszú idő alatt, míg nem láttalak?
A széles mellű vadember bután nézett a cifra ruhájú, idegen majomra, aki testvérének szólította, s bizalmatlan gyanújának értelmetlen morgással adott kifejezést.
- Aupa, Ndagara! Iojma, Mpvapva!
Stanley helyeslően bólintott, majd Jephson felé fordult:
- Apja és anyja után kérdezősködik, igen helyesen, a fiú.
Mboto nagy szemét rája meresztette, nyaka előrefeszült, s arcán szinte betűkben olvashatóan tükröződött az óriási érdeklődés. Egypár ügyes és izmos mozdulat, s kánuja már csak pár lépésre siklott a Peace-szel egyaránt.
- Igen! Igen! Öcséd vagyok, Ndagara és Mpvapva fia! - bizonygatta Baruti.
- Ha csakugyan öcsém vagy, mondj valami olyat, amiről fölismerhetlek, - mondta rá Mboto.
- A karodon sebhely van - siette a választ Baruti - a jobb karodon... Emlékszel még a krokodilusra? - s egész testében remegni kezdett.
Mboto magasra boltozódó melléből harsány örömkiáltás hejjihózott föl, majd a part iránt elordította, s hangja zengve futott a vízen:
- A frengi kánujával megjött az öcsém! - s azzal már csolnakja súrolva koppant is a gőzös oldalán. S míg lába ösztönösen a könnyű alkotmány egyensúlyát terpesztette, bal karja az evezőt a fedélzet karimájára vágta csáklyául, jobb karja benyúlt a korlát fölött, s vad erővel rántotta magához a zokogó könnyekben úszó Barutit.
- A vér szava, íme erősebb, kedves Jephson, az idegenektől való félelemnél - szólt méltányló és megindult komoly derűvel Stanley.
A kánuk, mint könnyű légyraj, közelebb szálltak, a széles szájú sok nevetésben fehéren villogtak a tömött, hibátlan fogsorok, mindenki kérdezett, mindenki felelt, tülekedtek, locsolódtak, a testvérpárra figyeltek, önfeledt - sietős hadarásban ragadták meg elszállni készülő friss gondolataikat, vihogtak, mókáztak, elrebbentek, visszakoppantak, örültek és örültek - a nagy fekete gyerekek.
Stanley atyás jóindulattal szemlélte sürgésüket.
A Peace most óvatos fordulatban a túlsó partnak irányította rézsut orrát, s vele fordult csolnakával Mboto is, aki jobb kezét a korlátra kapcsolva, lelkendezve és hahotázva hallgatott, s hadart a hol szaporán beszélő, hol tátott szájú mosollyal hallgató kis Baruti ficánkoló lelkendezésével és hahotázásával szemközt.
A kánuraj zsibongva maradt el mellettük.
Stanley kegyes méltósággal vonult el a hajó belsejébe, Jephson teherhordó zanzibáraihoz sietett a partra szállítandó ládák és csomagok helyes és igazságos elosztását ellenőrizni. A kapitány albioni nyugalommal káromkodott hídján, a kormányos kétrét görnyedve dűlt neki kerekének, s a kikötés nehéz mozdulatainak izgalmában Barutiról és Mbotoról mindenki elfeledkezett.
Este azonban a sátorverés, tanyaépítés súlyos munkájának befejezése után, míg Baruti hallgatagon hordta fel kegyes mestere elé az európai élelmiszerekből álló kivételes, fővezéri vacsorát, Stanley egyszerre csak így szólt hozzá:
- Baruti, örvendez-é szíved?
- Ó, igen, uram!
- Nos tehát, a tiszt urakkal való beható eszmecsere után most szabad választást engedünk neked: vagy itt maradsz a túlparton faludban törzsed tagjai közt, vagy, ha úgy akarod, tovább követsz bennünket kalandjainkon. Ez teljesen tőled függ.
- Igenis, uram!
- Mindazonáltal azt az atyai tanácsot adjuk neked, ne hagyj el bennünket. A hatalmas Tippu-Tib zord és féktelen arabjainak hatalmaskodásait eddigi utunkon is elegendő alkalmad volt megfigyelhetni. Ezek az istentelen martalócok fönséges Afrikánk bennszülötteit csak olybá veszik, mint az őserdő vadállatainak egyik faját. Kíméletlen harcot hirdetnek és viselnek ellenük, hogy mentül több elefántagyarat harácsolhassanak össze. Harcolnak, hogy kereskedhessenek, s mint kereskedők jelennek meg a békés törzsek között, hogy harcban leigázhassák őket. Törzsrokonaid, a bazokok közt az élet eddig békés és nyugodt volt: bőséggel termett maniok-gyökér, s batáta-ültetvényeik virágzók valának. Ámde Tippu-Tib vérszomjas és rabszolgafogdosó hordája most hozzátok igen közel, a Stanley-Falls vízeséseknél telepedett meg, s így nem nehéz megjósolni, hogy az élet a bazokok közt a jövőben igen bizonytalan lesz ez alkalmatlan szomszédság miatt.
- Igenis, uram!
- Választottál tehát?
- Igenis, uram!
- Velünk maradsz?
- Igenis, uram!
- Helyesen van, Baruti! S nem hűségedért dicsérlek, bár ezért is a legteljesebb elismerésemet nyilvánítom neked, hanem inkább azért a józan belátásért, mely, úgy látszik, tetteid rugója. Kívánom, hogy az életben boldogulj, ami nem is fog elmaradni, ha cselekedeteidet a jövőben is a józan ész sokszor szigorú intelmei szerint fogod intézni.
Ezzel Stanley intett, s kegyelemben éjjeli nyugodalomra küldte Barutit.
Másnap reggel a Peace heves köhögési roham után eltámolygott a bazokok falvaival átellenben elterülő tanyahelytől, s harmadfél napi dicséretes buzgalmú küszködés után megérkezett az Aruwimi bal partján fekvő Jambuja helységekkel szemben, az Aruwimi és Kongó összefolyásától kilencvenhat angol mérföldnyi távolságban levő helyre.
Henry M. Stanley, az Emin-segély-expedíció fővezére, aki merész és emberbaráti vállalkozásának kis és nagy eseményeit egyaránt szívesen beszélte meg tisztjeivel, még a Jambujába való megérkezésüket követő nap ünnepi, közös est-ebédjekor is elismerő szavakban emlékezett meg a hű Baruti józan belátást tükröző elhatározásáról.
Baruti e napok alatt a tőle már megszokott jóindulatú és csöndes néger-vigyorral tisztogatta bölcs mestere csizmáit, ruháját, revolverét és puskáját, hordta eléje a most már banyána és maniok-fogásokkal tarkított, de még mindig jobbadán európai élelmiszerekből álló ebédjét és vacsoráját, terített és leszedett, tűzzel szolgált neki, alája nyitotta, s a fölálló mögött összecsukta a kis támlátlan hajószéket, vizet melegített a borotválkozáshoz, s ágyát a lehetőséghez képest kényelmesre vetette.
Ma szintúgy.
A tropikus éj forró szurok-köde lezuhant az elpihenő táborra. Baruti nyugodni ment, s Stanley visszavonult sátrába.
Hajnalban a vezér fölébredt, körültekintett, s élénken csodálkozva azon a szokatlan körülményen, hogy nem Baruti csöndes neszezése keltette fel ezúttal, ösztönszerűen a sátorban található tárgyak számbavételére fordult figyelme. Elkomolyodott és rosszallóan rázta meg fejét.
A reggeli felszolgálásának pillanata meggyőzte Stanleyt, hogy feltevése helyes volt. Baruti helyett a fürge és izmos zanzibári szakács jelent meg a teával, s szuahéli nyelven, melyet a mestere meglehetősen bírt, közölte urával, hogy Baruti minden valószínűség szerint megszökött.
Félóra múlva a parancsai átvételére jelentkező Jephsont e szavakkal szólította meg a vezér:
- Emlékezetében van még, kedves Jephson, hogy Barutinak azt tanácsoltuk, hogy maradjon velünk. Baruti e tanácsunkat látszólag megfogadta és nem akart szülőföldjének és törzsének visszaadatni, azonban tegnap szándékát megváltoztatta, az éj sötétjében sátramba lopózkodott, fölfegyverkezett Winchester-puskámmal, a Smith és Wesson cégtől való egyik revolveremmel, egy csomó puska és revolver-töltéssel, birtokba vett egy ezüst útiórát, egy ezüst lépésmérőt, egy szép övet jól megtöltött vadásztáskákkal, azután pedig, mint szakácsom jelenti, megkerítvén egy csolnakot, a folyó mentén lefelé eltűnt, valami ismeretlen vidékre, legnagyobb valószínűséggel saját törzséhez menekülvén. Béke legyen vele!