Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Babits Mihály: Nagy Sándor öregkora

Babits Mihály: Nagy Sándor öregkora
6.

Pincér, még egy üveg! Csak ezt a küzdelmet még... hogyan harcoltunk egy halott királlyal... Zsüliett könyveket rendelt Nagy Sándorról, nevettem: engeszteli! belefogott Curtius Rufusba. Képeit is meghozatta a macedón hősnek, egy gipsz-szobrát a Gaston szobájába:

- Hogy ne csak álmodj róla, hanem kedved legyen róla tanulni is, - de Gastonnak mindig kevesebb kedve lett... Panaszkodott sokszor:

- Nem tudok odafigyelni: akármennyit ülök a könyv fölött, egyszerre csak azt veszem észre, hogy egészen másra gondolok és nézem a szobrot, és elképzelem, milyen lehetett aranyos sisakban... - És fantáziált, mint egy megszállott:

- A szekértáborban, a meztelencombú görög zsoldosai élén... Hogy vágta ketté karddal a gordiusi csomót...

- Nem ilyeneket kell tudni a vizsgán - mondom neki. Az évszámokat tanuld, a csatákat... - de nem tudott, nem tudott tanulni! és a vizsga egyre közeledett, és Gaston egyre izgatottabb, sokszor álmodja újra azt a rémes álmot! és persze az idegesség mindegyikünkre átragad, Zsüliett babonás, már tiszta szellemhívő, még azt is rossz jelnek érzi, hogy a Magnus Alexanderről szóló könyvek nem tudják lekötni:

- Szegény - mondja - magam is sajnálom. Milyen rideg lehet a szellem élete közömbös lelkekben! Csak olvasná ezeket a közömbös könyveket! Szegény, akinél nem volt király dicsvágyóbb! - és elmondott egy rettenetes történetet róla: hogyan ölte meg Klitust, az életmentőjét:

- Klitus maga merte mondani, hízelgők kórusában, hogy Sándor nem különb karakter, mint az apja, Fülöp. Sándort sűrű, barbár düh fogta el. Felugrott székéről, egyik őrkatona kezéből kitépte a lándzsát, s keresztülszúrta azt, aki Granikosnál életét mentette meg...

- Milyen nagy tudós vagy te, kis asszonyom - szoktam én ilyenkor mondani. De Zsüliett most rám se hallgatott.

- Milyen kegyetlen volt! És milyen bosszúálló! - mondta elrémülve, mint aki csak most veszi igazán észre a karaktervonást, mely ebből a történetből kiviláglik.

- Nem kellett volna erre emlékezned! - mondta. - És még hozzá másnak elmondanom - éppen ezt a dolgot! Nagy Sándor megbánta ezt! Két napot és két éjet egyedül töltött a sátrában, vigasztalhatatlan kétségbeesésben - úgy megbánta, hogy megölte Klitust! Fönnhangon zokogott, s folyvást Klitus nevét kiáltozta. Nem kellett volna - éppen azt a fájdalmas emlékét megújítani! Éppen ezt a sebét még halálában is fölfakasztani!

Nagy Sándor igazán úgy élt már közöttünk, mint egy eleven árny, akitől rettegni, akinek hízelkedni, akit kímélni kell... És úgy beszéltünk róla, mint egy elevenről.

- Nézze csak - hozott egy alkalommal Zsüliett egy könyvet. - Ha igaz, hogy minden szellem életre vágyik és az emberek emlékében való kiteljesedésre: micsoda lehet az a Nagy Sándor buja, keleti szellemének, mikor egy történész leírja róla szárazon az ilyen adatot!

Mutatta a mondatot a könyvben:

«Az issosi ütközet után Dárius anyja, neje, két leánya és egy kiskorú fia is Nagy Sándor hatalmába került.»

- És aztán rögtön másról van szó. Ó, így félig fölidézni egy emléket, félig föltámasztani egy halottat - és aztán mindjárt lefektetni megint! Nem erőlködött-e a szegény gyenge szellem, tantaluszi módon, a professzor úr kiszáradt agygirusai közt, hogy valamivel többet fölbűvöljön - hiába! Hús és vér nélkül maradtak az emlékek - képzelje csak, micsoda orientális pompa, micsoda parázna kísértetek, ködben és akarózva a tudós toll körül! A perzsa háremek, néger rabnők, a végtelen és tarka szőnyegek, arany nap, meztelen kurtizánok, felöltöztetett eunuchok - mikor mind, mind föl szeretne támadni és nem tud! Tornyos elefántok bíbor terítőkkel, egy keleti királynő, hűvös ékszerek, nagy napernyők alatt, gyönyörű perzsa fiúk körmenete lenge macedón ruhákban... Nagy Sándor belevetette magát minden keleti luxuriába, és azt mondják, Kelet kicsapongásai ölték meg oly korán... A legszebb fiúkkal vette körül magát... egyszerre elváltozott a kifejezése, amint ezt mesélte:

- Fiúkkal!... A fiúkat szerette.

És láttam az arcán, hogy Gastonra gondol.

Pedig nem sokkal aztán találtuk meg a Gaston füzetét. Én nem csodálkozom, hogy sírva és magából kikelve hozta be azt hozzám Zsüliett: micsoda füzet volt! egy irodalmi kísérlet, de milyen! «Nagy Sándor Babilonban» - az volt fölírva a címtáblájára - «Dráma öt felvonásban» - s az öt felvonásból egy jelenet készült el - képzeljétek! egy háremjelenet! - ahogy diákosan elképzelte a Nagy Sándor háremét, de olyan dolgok - istenem, szegény fiú! - amikről nem is sejtettük, hogy tudhat valamit! nyíltan és kéjelgőn, - mi volt ez? Egy sötét kamaszkor fantazmagóriája? Vagy rossz könyvek nyoma - vannak ilyen «történeti» regények manapság? - Vagy igaza van-e Zsüliettnek? A buja keleti fejedelem szelleme megrontotta a mi ártatlan fiunk képzeletét?

Mit beszéljek még? azóta mindig a szemünk előtt volt, fegyelemre fogtuk, s ő nem szegült ellen, a füzet eltűnését tán észre se vette, - ki volt merülve érzelmileg, a félelmes történetvizsgáról sem beszélt. Mi még örültünk, azt hittük, már nem bántja a dolog - pedig ekkor talán már el volt határozva minden, s ő úgy járt közöttünk, mint egy halálraítélt - a szellem hatalmában. Már csak pár napja volt - én néha tréfáltam vele - azon, amit egyszer mondott, hogy nem élne túl egy elégségest, pedig mások elégteleneket is túlélnek - nem felelt. Máskor azt kérdeztem:

- Na, tudod-e már Nagy Sándort?

- Azt úgyse felelem - mondta - egyszer már feleltem. - S látjátok, az utolsó nap mégis azt tanulta - fel-alá járt a szobájában és fennhangon mondta, ahogyan nem szokott, a csatákat:

- Granikos, Issos, Gaugamela, Arbela... Chornéa, Granikos, Issos,... Gaugamela, Arbela, Hydaspes...

Én hallottam, hogy mondja, de hallottam azt is, hogy ő nem hallja a szavakat...